(Az előző részek tartalmából: osztrák-magyar kékfrankosbunyó, Zwack-oportó és a Vylyan-syrah, minden hiába.)

Hozzám került két obskúrus tétel, a közönségkedvenc St. Andrea kora gyermekkori, 1999-es zweigeltje, rögtön válogatás, persze, meg egy, a zweigelttel egyívású bikavér Lőrincz György volt kollégájától, aki akkor Gergely Bástya fedőnéven próbálkozott betörni az élvonalba, ha jól emlékszem, nem sok sikerrel, mert azóta nem nagyon hallani felőle.

Két nyolcéves egri – egy eset, sajnos.

A St. Andi dugója viccesen rövid. A címke szerint hagyományos, kádas erjesztés. Illata eleinte friss, szamócás, fahéjas, fűszeres, de aztán kiszellőznek a kellemességek, marad az égettség, az odakozmált lekvár. Ízképe bizonytalan, kopott: a sav mögül eltűnt a test (ha volt egyáltalán), egydimenziós, savanyú, buta bor. Kiégett, mint Szabics Imre. Csak eleje van, mása nincs. Két pont.

A Gergely Bástya 99-es bikavére két éve még lelkes kritikákat kapott, ezek szerint ma már alig emlékeztet akkori önmagára. Kegyetlenül paprikás illatú, sőt inkább sajnos zöldpaprikás, ami sok jót nem ígér. És ezt az ígéretet teljesíti is. Savanyúság, csenevész test, kanalas orvosságos keserűség, száraz tannin, matt, bántós savanya, üresség, keser, szomor, sanyar. Szűk kettes.

(A folytatásban Gróf Buttler csap össze a Gere Kopárral.)