A magyar ember olyan, hogy meg akarja mutatni az úgynevezett világnak. A magyar embernek Nobel-díjas író kell, Puskás Öcsi tucatjával, szupersztár a popzenében, hetedhét országra szóló piros konyha. A magyar ember szeretné azt is, ha közel és távol mindenki megtudná, sőt elismerné, a magyar bornál jobb nincsen, és kész. Abba ne menjünk bele, hogy de van – elemezzük inkább azt, hogyan lehetne helytállni mégis.
A tényleg világhírű borországok mindegyikének van saját szőlőfajtája. A franciák dolga a legkönnyebb, nekik nemcsak egy van, hanem sok. Amit világfajtának nevezünk, az Franciaországban mind autentikus, és kiemelkedő minőségre képes. Hogy csak a legfontosabbakat említsük, a chardonnay és a pinot noir Burgundiáé, a cabernet sauvignon és a merlot Bordeaux-é, a sauvignon blanc Sancerre-é és Pouillyé.
A többiek is mind megtalálták maguknak azt az egyet-kettőt, amit identitásképző erőként meg kellett. Az olaszok felépítették a nebbiolót Piemontban, a sangiovesét Toszkánában. A spanyoloké a tempranillo. A németeké a rizling. Az osztrákoké a veltelini. Az ausztráloknak ott van a shiraz, az új-zélandiaknak a sauvignon blanc, a dél-afrikaiaknak a pinotage. A kaliforniaiaké a zinfandel, az argentinoké a malbec, a chileieké a carmenere.
Szeretjük azt hinni, nemhogy tudunk annyit, mint ezek – főképp az utóbb említettek –, hanem sokkal többre vagyunk hivatottak. Ismert fajtánk még sincs. Borfajtánk még csak-csak: ahogy a portugáloknak a portói, nekünk a tokaji. Csakhogy míg a portóit mindenütt isszák, a tokaji újramegismertetésében még az út elején járunk. Ráadásul a touriga nacionalról is többen hallottak, mint a kadarkáról.
Kell egy szőlő, amelyre Japántól Franciaországon és az Egyesült Államokon át Ausztráliáig azt mondanák, aha, ez magyar. A tokaji édes a legfontosabb, a piramis teteje, de ha a piramisnak alja és közepe nincs, nem látszik belőle semmi. Azt hiába várjuk, hogy hirtelen tömegek kezdenek el nemes édes borokat vedelni, aszút isteníteni. Nincs belőle annyi, sokba kerül, képtelenség mindennap az asztalra tenni. Más is kell.
A borrendszerváltás hajnalán szinte mindenki a világfajták magyarosításán keresztül képzelte el a jövőt. Villányban, Szekszárdban, Egerben a cabernet-ket és a merlot-t telepítették, utána a pinot noir következett, most a shiraz van soron. Fehérben ugyanez volt a chardonnay-val, utána a sauvignon blanc-nal. Alig néhány éve kezdenek ráébredni többen, hogy az úgynevezett világ nem arra kíváncsi, amit megkaphat bárhol. Olyasmire vágyik, ami csak itt van, pár száz kilométerrel arrébb már nincsen.
Ha a messze hangzó szavú amerikai és nyugat-európai tekintélyeket cabernet-vel akarjuk boldogítani, átütő sikerre ne számítsunk. (Mellékszál: ettől még a magyar fogyasztót igenis érdekelheti a magyar cabernet és a chardonnay. Engem például nagyon is érdekel. Abban sem vagyok biztos, hogy nem a magyaroknak kell-e meginniuk a magyar bort, oszt jó napot. De nem biztos, hogy ez sokat számít, úgyhogy zárójel bezárva.)
Ahogy a fenti felsorolásból kitűnhetett, világfajta is lehet nemzeti fajta. Az argentinok a malbecet, az ausztrálok a syrah-t, az új-zélandiak a sauvignon blanc-t tették magukévá okosan. Kár, hogy kiemelkedő képességű fajta nem maradt szabadon.
Magyarország a szőlőtermesztés északi határán helyezkedik el. Magyarország fehérország. Ostobaság lenne a kékszőlők kiirtása mellett kardoskodni, nagyon is találhat új hazát a cabernet franc Villányban, a merlot Szekszárdon, a pinot noir Egerben, a kékfrankos Sopronban. Mindegyikből lehet local hero. De magyar fajta nem.
A magyar fajtának fehér szőlőnek kell lennie. De ha fehér, melyik legyen az a fehér?
Ha nagyobbat markolok, az alábbi gondolatmenethez mindig visszatérek: a magyar borászat a 90-es évek elején vörösborcentrikus volt. Nem is annyira a világtrendnek, mint a tehetséges és ügyes villányiaknak köszönhetően. Egy évtizeddel hamarabb készültek el a vörös referenciaborok, mint a fehérek. Azóta felébredt Tokaj – és perspektivikusnak tűnik –, és más borvidékeken is igyekeznek a legjobb fehéresek.
Annyira, hogy ma már némely borrajongók nem átallanak olyat kinyilatkoztatni, hogy a fehéresek fényévekkel a vörösösök előtt járnak.
Ez hülyeség. A fehéresek mindenütt az útkeresésnél tartanak. Beleértve Tokajt, Badacsonyt, a Somlót, Egert, mindent. A vörösösök ezeken a szakaszon rég túl vannak.
Lehet, hogy az út, amelyet választottak – a minél koncentráltabb, minél sűrűbb, minél amerikaibb borok készítése –, az egyediség könyörtelenül kirekesztő hívei számára nem szimpatikus, de hozza a sikert, az ismertséget, a pénzt. A presztízst is.
Másfelől: húsz év eltelt, tudjuk, mire képes Magyarországon a cabernet és a merlot, a pinot noir és a kékfrankos. Fehérben erről még csak ábrándozunk. Igazából csak kísérleteket, próbálkozásokat nyugtázhatunk, eredményeket nem. Ígéretek vannak, bizonyítékok nincsenek.
Szepsy István a Királyudvarban elkészítette a 2000-es Úrágya furmintot. Reveláció volt, kétségtelen. De azt a minőséget azóta sem sikerült megismételnie, felülmúlnia sem neki, sem másnak. A 2002-es meg sem közelítette elődje kvalitásait, a 2003-as Szenttamás szép volt, de más karakterű – biztosan nem pusztán a dűlő miatt –, a 2005-ösök nem sikerültek. 2006 óta megyünk ismét felfelé.
Az elmúlt években mindenki megcsinálta a nagynak szánt furmintját Tokajban. Voltak közöttük nagyon szépek, Homonna Attila Határijától Bodó Judit Telekijén, a Béres Lőcséjén és a Tokaj Nobilis Barakonyiján át Demeter Zoltán Bodájáig. A felsorolást hosszan folytathatnánk. Egyelőre még sincs válasz arra, hogyan lesz egyensúly és harmónia a teljes érettségből adódó magas alkoholfokokból. A mineralitás, a karakter, a súly, a tekintély megvan. De aki finom savakat és zamatokat is szeretne, plusz eleganciát is keres, nem biztos, hogy a furmintban találja meg. Pontosabban nem biztos, hogy a Burgundiát reprodukálni próbáló, almasavbontott, szélesen hömpölygő furmintban.
Mondom, hogy később derül ki, milyen ez a fajta.
Azt még kevésbé tudjuk, milyen a hárslevelű. A tokajiak szárazban eddig nem sokat láttak benne. Talán Demeter Zoltán Szerelmije mutatkozott a legszebbnek, Gergely Vincéé is jó ízű volt 2006-ban, a Nobilis is letett az asztalra valamit. Somlón több a tapasztalat – de nem elegendő –, különösen Fekete Béla és Györgykovács Imre munkásságának köszönhetően. Na meg Takács Lajosnak, aki a 2005-ös évjáratban alkotott nagyot, igaz, maradékcukorral. Az egy évvel későbbi száraz elsuhant a magasra került léc alatt.
A hárslevelű zamatosabb, ízletesebb, mint a furmint, de belőle sem gyakran kóstolhatni olyat, amely tele lenne élettel.
Különben is: ahogy a furmint, a hárslevelű is csak egy-két borvidéken van jelen. Viszonylag kis területen termesztik, egyikből és másikból sem lesz annyi, hogy elárasszuk vele a kontinenseket. Innen nézvést a kéknyelűről, juhfarkról, csomorikáról, gohérról beszélni sincs mit. Fűszernek valók ezek. Értés félre ne essék: örülök, hogy vannak, hogy egyre több van belőlük. De más pályán játszanak.
Mi marad tehát?
Az, ami már ötven meg száz éve is itt volt. Amiből több terem, mint bármi másból. Amiről megint csak nem sokat tudunk, de annyit igen, hogy az apáink, a nagyapáink, a dédapáink – és így tovább, és így tovább – szívesen itták.
Sokan sokféle bort szűrtek már belőle – ha igazán nagyot nem is. Praxisomban 7 pontosnál különb még nem fordult elő, de biztos vagyok benne, igazán nagy is lehetne belőle. Elszántan kell iparkodni.
Az olaszrizlingnek felismerhető a karaktere, ha jól beérik, zamatosan szépek a savai, elegáns, okos bort ad. Ráadásul ugyanúgy mindenféle-fajta készíthető belőle, mint mondjuk a chardonnay-ból. A könnyed fröccsbortól az izgalmas-lendületesen át a súlyos szélesig.
Az olaszrizlingnek nincs presztízse Magyarországon. Meg kell teremteni, vissza kell hozni. Az olaszrizlinget fel kell emelni. Észbe kell kapni, ki kell jelölni az utat, el kell rajta indulni. Majdnem azt mondtam, mielőtt késő lenne. De nem mondom, mert soha nem késő. Olaszrizlingből van annyi, hogy csináljunk belőle sok-sok finom bort. Itassuk meg vele az úgynevezett világot. Az úgynevezett világ is jól jár – és mi is.
(ez a szöveg az imént megjelent A 100 legjobb magyar bor című kiadványban, úgyhogy ez itt nem más, mint utánközlés)
Utolsó kommentek