Mindig mosolyognom kell - gúnyt bizony csúnya módon nem nélkülözve - mikor kinyilatkoztatásszerű verdikteket olvasok vagy hallok magyar borok érlelési potenciáljáról. Úgy gondolom, nem áll még kellő mennyiségű empírikus adat rendelkezésünkre ahhoz, hogy biztosan kijelenthessük egy hazai tételről: három és fél évre el kell rakni a pincébe, akkor lesz majd igazán szép. Szinte mindenhol kísérleteznek, utat keresnek, évről évre változnak nemcsak a természeti, hanem a technológiai körülmények is: nehéz bármit is bármivel összevetni. Aztán lehet (sőt biztos), hogy (csak) az én tapasztalatom kevés, ezért látom ilyen kiismerhetetlennek a helyzetet. Akárhogy is van, most sikerült a legjobbkor kipukkantanom egy régebbről őrizgetett palackot.

Volt még ilyen, nem is olyan rég: St. Andrea Merlot. Kétezer fölött mérték valamivel, ételhez szerettem igazán, tipikus tehetség volt, nem több annál számomra. Talán ez a 2004-es volt az utolsó, nem egy nagy évjárat bora, ezt már tudjuk biztosan. Tavaly már szépnek láttam, most pedig közel voltam hozzá, hogy annál is följebb rakjam. Kitöltve rögtön látszik szépkorúsága: tekintélyes opálos, rozsdás színe árulkodó. Illata nagyon kerek, érett, közepesnél intenzívebb. Eperdzsem, fenyőfán füstölt (feketeerdei) sonka, aszalt meggy, amaretto. Idővel kevés bőrösség és tejeskávé is felbukkan. Megállapodott, vonzó, közben mégis ott van benne az egri borok hűvössége. Kóstolva első benyomás, hogy a kis és nagymutató is éppen a tizenkettesen van: jókor kaptam el. Szépen beérett, kerek, azonban korántsem tompa savak vezetik. Közepes test, gazdag, aszalt gyümölcsös, de egyáltalán nem lusta, punnyadt ízvilág jellemzi. Tanninok mértékkel, óvatosan. Lecsengése elegáns kesernyével fűszerezett, hosszabb az átlagnál. Gömbölyű, finom, nagyon jó bor. Élvezet inni. Most igazán. 6 pont és még szigorú is voltam.