Tegyük fel, hogy nagy tisztelője vagyok Montalcinónak és a brunellónak, továbbá széles és mély tapasztalattal és elméleti tudással rendelkezem erről a borról. Tegyük fel, hogy egy montalcinói borász elém tenné a brunellóját, és megkérdezné, mi a véleményem. Miután megkóstoltam, a tapasztaltak alapján azt kellene mondanom, és mondanám, hogy szép, szép, de ez nem tiszta sangiovese, sőt, fogadni mernék, hogy elég sok syrah keveredett bele. A borász megesküdne az anyja életére, hogy márpedig ez bizony színtiszta sangiovese, de náluk annyira különleges a talaj, a fekvés, a klón, hogy arról ilyen szőlő és bor jön le. Mit válaszolhatnék? Hallgatnék, mert nem merném azt mondani, hogy elmész te a … Hallgatnék, mert nem vagyok én olyan lézerszájú, hogy kikóstoljam a dűlőt a borból. De talán mondhatnék úgy is valamit, hogy sem a borász szavahihetőségét, sem a szám tanúságát nem kellene kétségbe vonnom. Na jó, biztos, hogy ilyet csak egy gondolatkísérlet keretében mondanék, de gondolni, gondolhatnám: akkor szerintem neked ott kár brunellót készíteni.

Kramer Hitelessége kapcsán sok régi teóriafoszlány kavarodott föl bennem, és bár messze nem sikerült kellő mélységben és koherenciával kifejtenem az álláspontomat, két elnyújtott kommentárszerűség erejéig fölvázoltam néhány számomra fontos kérdést és tentatív választ. Kramer alapvetően a borok hitelességéről ír, engem jobban foglalkoztat az alesetként kezelt „tipicitás”. Az alapot a brunello di montalcino példája és a Brunellopoli esete szolgáltatja:

Furcsán hangzik, de mit tegyek, ha ez az igazság, nincs egyetlen borvidék, amit jobban ismernék, mint Montalcino. Így aztán a brunello-sangiovese problematika évek óta erősen foglalkoztat. A brunello alapításmítosz szerint egy fajta (pontosabban annak helyi változata) és egy terület egymásra találtak (legkésőbb a XIV. században), majd 1888-ban Ferruccio Biondi-Santi kidolgozta azt a „receptet”, amelyet követve „nagy bort” lehet készíteni a sangiovese grossóból. Aki kóstolta már, bizonyára egyetért velem: a brunello di montalcino karakteres, egyedi, jól fölismerhető bor. Lehet, hogy nem a világ legjobb bora, és egészen biztos, hogy nem behízelgő, de nemes és tiszteletreméltó. Az egyediség nyilván azt is jelenti, hogy elüt a nagy átlagtól, nem illeszkedik az ízlés fősodrába. Talán az egyediség, talán a minőség, talán a változatosság varázsa lehetett az ok, de nagyjából húsz évvel ezelőtt a brunello fölkapott lett a borentellektüelek körében. A lájkolás leszivárgott, dagadt a hírnév, nőtt az érdeklődés, pörögni kezdett a kassza.

Csakhogy az ilyen törékeny csodák fölidézése nem rutinfeladat: Biondi Santiék pl. a bor hivatalos történelmének első 57 évében – 1888-1945 - mindössze négyszer érezték úgy, hogy a bor méltó arra, hogy Brunello di Montalcino néven hozzák forgalomba. (Érdekes adalék, hogy 1960-ban 11 montalcinói termelő palackozott bort, 1970-ben 25, 1980-ban 53, 1990-ben 87 – most bőven 200 fölött vannak.) Ám ahogy nőtt e bor ismertsége és elismertsége, egyre többen irigyelték meg a dicsőséget, és persze akadtak termelők szép számmal, akiknél sehogyan sem akart elsülni a kapanyél. A gyengébb adottságú területek betelepítése, a fiatal tőkék idő előtti hámba fogása, a tapasztalatlan vagy tehetségtelen borászok útkeresése törvényszerűen a minőség esését eredményezte. A csalódott termelők, a pénzük után futó befektetők meg nem engedett eszközökhöz nyúltak, hogy se hal, se hús próbálkozásaikba életet leheljenek. Cabernet-vel, merlot-val, syrah-val adtak színt, súlyt, szexepílt. Volt aki maga termelte meg ehhez a szőlőt, volt aki bevásárolt helyből, volt aki délről hozatta kamionnal. Lehet, hogy kezdetben ez csak a vállalhatatlan, az eladhatatlan bor megmentésére irányult, de idővel azok is rákaptak a sufnituningra, akik valószínűleg e segédeszközök nélkül is boldogultak volna. Mert a felpiszkált sangiovesék legjobbjai lenyűgöző, teátrális, drámai borok lettek: testes, éjsötét, intenzív, csokoládés kolosszusok, amelyek sokkal szélesebb fogyasztói réteget tudnak megfogni, mint az archetipikus brunellók. A sikerük, elismertségük idővel messze felülmúlta azokat a brunellókét, amelyek ragaszkodtak a Biondi-Santi-féle eredeti formulához.

2006-ban aztán egy brunello lett az év bora a Wine Spectatorben, méghozzá egy modernista brunello. Valószínűleg ekkor szakadt el a cérna, és az old guard ellentámadásba lendült: 2008 elején fölnyomták az újundok hamisítókat. Hosszas cirkusz után elítéltek egy-két vádlottat, és persze közben habzott a véres vita arról, hogy a brunello házasítása szükséges modernizációs lépés-e, vagy a mohóság és a szőlészeti trehányság elfedésére fölhúzott hazugságfal. Én még 2005-ben világosodtam meg, és csatlakoztam a purista oldalhoz. Azóta csak erősödött bennem az elkötelezettség: én a tiszta sangioveséből készült brunellót szeretem. Amelyik borász, borászat szégyelli a saját brunellóját, az adjon hozzá merlot-t, cabernet-t, vagy amit a szőlőjében talál, adjon a bornak egy fantázianevet, és léptesse át a Sant’ Antimo DOC-be. Probléma megoldva. De ne élősködjön a brunello di montalcino presztízsén.

Szóval, én nem szeretem a brunelló-küvéket. Vagy legalábbis kevésbé, mint a tisztát. De miért? Talán mert nem elég, hogy jó egy bor. Jó bor sok van. Amikor brunellót akarok inni, akkor nem egyszerűen jó bort akarok inni, hanem brunellót. Ha kedvem támadna Debussy prelűdjeit hallgatni, és a hanglemezről Beethoven bagatelljei szólalnának meg, durván becsapva érezném magamat. Nem mintha nem szeretném Beethoven bagatelljeit. Valójában én akkor is csalódott lennék, ha valamelyik kedvenc Debussy-specialistám helyett valamelyik kedvenc Beethoven-specialistámtól kellene Debussy prelűdjeit meghallgatnom. Én megtanultam Debussyt szeretni, kijártam a Debussy-iskolát, otthonosan mozgok a világában, és egyáltalán nincs hiányérzetem ebben a világban, nem hiányzik belőle az, ami nincs benne. Lehet, hogy  tanulságos volna egyszer meghallgatni, milyen Beethoven szemüvegén keresztül Debussy, de hosszabb távon ez biztosan nem érdekelne. Debussyt debussyül szeretem.  

Valahogy így vagyok a brunellóval is. Megtanultam szeretni. Kijártam a brunello-általánost. Ahogy Kramer írja: „Ha több termelőt meglátogatunk és elég sokféle sangiovesét megkóstolunk, akkor az emberben idővel viszonylag pontos kép alakul ki arról, hogy milyen is a hiteles sangiovese. Persze lehet sokféle árnyalata és íze, de a változatosságnak megvannak a belső korlátai.”  Én ezért kezelem gyanúval a mai napig „a terroir fölülírta a fajtát” érvelést. Nekem ne írja fölül. Legyen az egyik a bal kéz szólama, legyen a másik a jobb kéz szólama. Egyik se némítsa el a másikat. Az én tapasztalataim (sejtésem) szerint nem a terroir szokta fölülírni a fajtát, hanem az éretlenség/érettség, a fajélesztő, a hordó vagy éppen egy másik fajta.

[A második részben szeretnék eljutni a tokaji száraz furmintig. A képek forrása: last fm.]