Bár annak idején a vitához nem szóltam hozzá, ezerszer megrágtam magamban Matt Kramer lesújtó kritikáját az olaszrizlingről: „Ha megszakadok sem tudom megérteni, hogy az alacsony ár és a magas termés közgazdasági logikáját leszámítva miért akarna bárki olyan fajtákkal foglalkozni, mint például az olaszrizling. Értem persze a történelmi okait annak, hogy ennyire széles körben elterjedt. De ez egy lúzer fajta.” Nehéz ezt feldolgoznom. Mert az olaszrizling úgy tartozik a kedvenc fajtáim közé, hogy igazából nem szoktam azon gondolkodni, hogy nagy-e. Nekem amolyan „mi kutyánk kölyke”, én meglátom benne a szépet, a csúfat meg automatikusan az évjárat vagy a borász számlájára írom. Ugyanakkor ha sarokba szorítanak, elismerem, hogy szinte megoldhatatlan feladat hat palack komolyan vehető olaszrizlinget összeválogatni bármely kereskedés aktuális kínálatából. Ám annál könnyebb lenne hat, a polcról találomra leemelt olaszrizlinggel bebizonyítani, hogy ez egy jellegtelen, arctalan, középszerű fajta.
A bökkenő az, hogy szemben Kramerrel, én nem tudom az olaszrizlinget kívülről nézni, szenvtelenül megítélni (miközben nyilvánvaló, hogy az összehasonlítási alapom is nulla az övéhez képest). Én amikor olaszrizlinget, veszek, bontok, iszok, akkor hellyel-közzel tudom, hogy mire számíthatok. Az elváráshorizontomat a kapáshorizont szabta méretre. Ezen a játszótéren nagycsoportos ovis vagyok, jól eligazodom, tudom, hol találom a legjobb játékokat, és hogy miként lehet a legtöbbet kihozni belőlük. Tudom, hogy itt nincs óriáscsúszda, hullámvasút vagy dodzsem. Ritkább a sikoltozás, kisebb az amplitudó – kevesebb az egy pohárra jutó lúdbőr. De ez is egy kozmosz, vagy legalábbis egy fasza kis játszótér.
Hogy Kramernek is nyissak egy vészkijáratot, az idézett interjúban az is elhangzott, hogy még annyira a hőskorszakban járunk mi, új vagy újrakezdő bornemzetek, hogy fogalmunk sem lehet arról, hogy 20-30 év múlva mik lesznek majd a meghatározó fajták. Szerintem is indokolt a szerénység. De megeszem a kalapom, ha az olaszrizling nem lesz közöttük. Legalább mint local hero.
Pálffy Köveskáli Olaszrizling 2009
Ennek a bornak a 2007-es évjárata nekem örökre beégett. Nemcsak hogy az olaszrizlingek érésének mézesbe forduló, szépen szép korában találkoztam vele, de szívderítően olcsó is volt. Bár Pálffy-bor azóta sem volt ilyen hatással rám, a múlt hétvégén a minipincéjét fölkeresve örömmel és megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy nem a kapanyél sült el - Pálffy Gyula kitűnő adottságú területeken, precízen, céltudatosan dolgozik, és a 2009-es borok kivétel nélkül jól sikerültek. A legszebb talán a Szürkebarát, de nagy ígéretnek tűnik a késői Furmint és a Cabernet Sauvignon is.
A 09-es Olaszrizling ismét etalonértékű. Én szeretem a késői szüretes, maradékcukorral játszó, vastagabb olaszokat is, de legalább ennyire kedvelem az ilyen klasszikus, akusztikus borokat. Itt mintha tényleg értelmet kapna az a lózung, hogy torzításmentesen közvetíti a terroir üzenetét. Az illat közepesen intenzív kamillavirággal, körtével, zöldcitrommal, mézzel és borsmentával. Bujkál benne egy minerálisnak is mondható árnyalat, de ez számomra inkább a barackmag irányába hajlik. Kóstolva erőteljes, zamatos, határozott savakkal, húsos, krétás szövettel. Közepes test. Ízben körte, ananász, borsmenta és egy kis birsalmasajtos pikánsság játszik. A lecsengésben a gyümölcsök mellett visszatér az illatban észlelt barackmagos, mandulás fanyarság, és némi cseresség is érzékelhető. Finom és izgalmas savainak, jó arányainak köszönhetően valószínűleg hosszú élet vár rá, és egy-két év palackéréssel utolérheti a 2007-est.
Nem állítom, hogy egy Kramer-féle szkeptikust meg tudna téríteni, vagy hogy az olaszrizlingre szoktatást ezzel a borral kezdeném, de aki már mélyebben benne van a műfajban, az feltétlenül vegye föl a kóstolásjegyzékbe. 6 pont. (2170 forint)
Utolsó kommentek