Szoktunk azon nyavalyogni gyakran, hogy a Balaton környékén nincs jó magyar bor, vacak lőrékkel szúrják ki szegény hülye turisták szemét az álnok nyerészkedők, persze csak képletesen. Holott fel-feltünedeznek tisztességes termelők egyre szebb számban, bár még mindig nem elegen. Az úgynevezett magyar tenger egyébként is problematikus, hogy úgy mondjam, az épített környezettel, a part menti sültkolbászolással és a sok szeméttel kéne kezdeni valamit végre, mert elég szegényházi így az egész, sajnos.

De félre, bánat, félre, bú, épphogy kellemes élményt szeretnék megosztani a nyájas olvasókkal. Nemrégiben születésnapot ünnepelt Index anyánk, mely alkalomból lezúdultunk Világosra, egy Frida Family Hotel nevű szállodaipari egységbe, ahol ettünk, ittunk és jól mulattunk tömegesen. A konyha a legkevésbé sem volt frenetikus – noha a szálló kiváló gasztronómiára is hivatkozik –, viszont kvázi folyóborként Feind Lajost tartanak. A kvázi azt jelenti, hogy másfél literes magnumokból töltögetik az ilyenre szomjas vendégek poharait. Ez pedig nagyon, de tényleg nagyon rendben van.

Feind Lajos borháza Balatonfőkajáron található, egyes források szerint mintegy ötven, más források szerint jó hatvan hektáron gazdálkodik a szorgalmas termelő, akinek munkáját általában elismerően szokás emlegetni. A Frida-féle szortiment öt bort, olaszrizlinget, félédes muskotályt, rozét, száraz és félédes kékfrankost tartalmazott. Itt meg is állhatunk egy szóra: nem szeretem a cukrosított izéket, mégis azt mondom, semmi gond, ha egy ilyen helyen Feind-félédessel elégítik ki az erre ácsingózó publikumot, muszáj ezt is, kikerülhetetlen.

A 2005-ös olasz úgyszólván tökéletes volt önkategóriájában, illatos, üde és zamatos, nemcsak egy pohárral csúszott le – 4 pont –, és a muscat ottonelt is kedvelték sokan, nekem lágy volt. A rozé kevésbé mutatta élénknek magát a kelleténél, a kékfrankos pedig – ha jól emlékszem, még 2004-ből – halvány volt, karcsú és savas. Egyébként gyakran ez van, házbora-vonalon kockázatmentesebben kortyolható a fehér, mint a veres. A félédes kf-hez nem vettem elég bátorságot. Estére aztán MT kolléga kibontatott egy (két) kétezer-egynéhányszáz forintért kapható Feind-csúcsbort, a 2003-as Tekeres-hegyi merlot-t, amelynek minősége, illetve árérték mutatója végképp eldöntötte, hogy írásnak kell íródnia. A Villa Quaiar – a krónikák ekként említették először Balatonfőkajárt – márkanevet is viselő terméknek sötét rubinszíne, finom illata és kellemes íze volt, tisztes gyümölcsökkel, korrekt hordóval, jó 5 pontot simán érdemel.

Mármost az sem kizárt, hogy a tó menti éttermekben és szállókban hirtelen általánossá vált, hogy jó balatoni bort adnak az egyéb Balaton-benyomások mellé, és csak én nem vettem észre idejében. Ha és amennyiben a nyájas olvasók számtalan ilyenről tudnak, ne habozzanak megosztani információikat velünk és a többi nyájas olvasóval.