A karácsony környéki céges ajándékjárásnak megvan a maga boros hozadéka, természetesen, évről évre izmosabb, hál' isten; megfelelően magas beosztásba kapaszkodott ember gyakorlatilag február közepéig folyamatosan részeg lehet, tök ingyen. Már csak ezért is érdemes megfelelően magas beosztásba kapaszkodni.

Az óvatosabb duhaj próbál válogatni, kiszúrni néhány, valamiért érdekesnek ígérkező tételt, a többbit meg kiszórni a hálás kollektívának. Divide et impera, ugye.

Belekapnék kettőbe, nagyon röviden.

Hogy a legnagyobb csalódással kezdjem, megadva a 07-es alaphangot: Gradowski Vivo 2004.

Pedig nagy lelkesedéssel csaptam le: végre egy nem szokványos megoldás (a szokványos megoldás: Gere vagy Bock valamelyik olcsóbb bora, esetleg egy egri tömegtermelő), hanem egy kevéssé ismert, de ígéretes szekszárdi pince, a Vylyantól megpattant, majd a Szent Gaáltól is megpattant Nagy Gábor kísérlete, és ebben az évben, 2004-ben kezdte pályafutását.

A Gradowski megadja a módját: tisztességgel dezájnolt címke, nehéz bordói palack, de tényleg olyan súlyos, hogy ilyen üveggel én még csak bordeaux-i csúcspincészeteknél találkoztam. A címkén eligazít gyorsan a termelő, hogy ő semmiféle borászati segédanyagot vagy más trükköt nem használ, se szűrés, se derítés, semmi. Már az erjedés miatt is szentségeltek, nyilván. (Ha ilyen ütemben fejlődik a természetesborászat, lassan eljutunk a palackozott szőlőfürtig.) Na jó, most már ezt is tudjuk. Úgy isszuk, akkor.

Úgy isszuk, hogy a szomorú döbbenet ül az arcunkra. Az előkelő csomagolásban egy nem túl jelentős, viszont meglehetősen zöld, éretlenke cabernet franc-merlot cuvée lapul. Dísztelen, ám a maga módján lendületes kis bor, karcsú, sportos, szálkás. A szekszárdi paprikásság az éretlen cabernet zöldpaprikásságával, még egy kis paradicsom hozzá meg kolbász, és kész a lecsó. Némi merlot-s gyümölcs villan néha, van szépen integrált tannin, kevés édes, csokoládék, de a paprika mögött bújkálnak mind.

Első év, és halovány évjárat, nyilván csak a 2006-osoknál dől majd el, mire juthat a Gradowski.

Kaptam még egy Gradowski Hedonist 2004-et, de ez gyakorlatilag ugyanaz, mint a Vivo (cf-m cuvée), csak egy kicsit gyöngébb változatban, kevésbé szelektáltan, úgyhogy inkább haggyuk.

Szinte biztos vagyok benne, hogy a nagy nevű pincészetek borai közül Gere 2005-ös portugiesere szerepelt a leggyakrabban a cégek ajándéklistáin, nagyon sok kis zacskóból láttam kikandikálni a gerés kapszulát. Pedig ez a bor aztán megtestesíti mindazt, ami miatt nekem kékoportugízerfóbiám alakult ki az utóbbi években. Simon József remek Gőzmalmos portugiesere ürügyén morogtam már erről: ti. az oportó jellemzően a villányi sztárborászok cash-flow bora, százezerpalackszám piacra öntött, hozamkorlátozást sosem látott, többnyire összevásárolt szőlőből készült aljabor, amiből gyorsan és sokat lehet kaszálni, aztán azt mondani: az oportó, kérem, ilyen, ennyit tud, kész.

Na, hát ez a Gere pont ilyen. Semmilyen, savanyú, értéktelen izé. Semmi sincs benne, aminek egy Gere-borban illene lennie. (Persze van a Gerének portugieser-válogatása is, az saját szőlőbből meg minden, na, az iható is. Viszont két és félszer drágább ennél.) Így is valami ezerkét-háromszáz forint a hiperekben. Pont a felét éri.

Beakadt még egy Szent Gaál is, hogy nagygáboros keretbe foglaljuk a keretbe foglalandókat: Passionata 2003. A pincészet csúscsbora. Zászlósizéje. Cabernet franc. Egyszer már terítékre került, konkrétan nagy cf-kóstolónkon, több mint egy éve, akkor elég jól szerepelt, én is bírtam, de hát mindig más egy bor mezőnyben, a többi között, mint egymagában, amikor órákig szöszölünk vele, meg az is igaz, hogy egymagában meg nem vakkóstol az ember. De itten semmilyen előítéletem nem volt, mégis megrázott az a kátrányos-kólás édesség, idegenség, ami a Passionata leglényegének tűnt. Újvilágias, töményített, minden természetességet, eleganciát, valódi izgalmat nélkülöző bornak tűnt. Öt pontot sem adtam volna rá. (Ahhoz képest, hogy 2005-ben még hetet.)