A szigorú kéjdiéta után újra egy etap, ahol a borok is dolgoztak, azaz a fogyasztóvédelemből visszatértünk a gyönyörök kertjébe. A kritikai él azért itt is vágott, ha volt mit, de több volt a derű, mint a ború. Egy feledhető, egy különös és két emlékezetes kékfrankos, igaz, egészen másért. És végre egyszer leköröztem a kármentőt.

Simon Egri Kékfrankos 2003

Simon don Eger egyik legjobb arca. Nagyot mondok, képzavar lesz belőle: szerintem a fényes egri jövő egyik oszlopa. Nem olyan széplélek, mint szent andiék, nem lázad, mint a kuvaiti Demeter, és az aranymetszést sem szívta magába az anyatejjel, de jó anyagból dolgozik, csupaszív és ő is törekszik a jóra. Oportójával és pinot blanc-jával már így is beírta magát a takarékos alkoholisták aranykönyvébe. Ez a kékfrankos azonban legyen inkább apró betű!
Illatában orvosság, csipkebogyó, szerecsendió és fekete tea. De a háttérben dohszag lappang, és ez sajnos a lecsengésig tart. Kóstolva finom, egyszerű, jó kedélyű kékfrankos, de a doh kísért. A vége savanykás, zavaros. Nem tudom, mi vághatta tönkre ezt a jobb sorsra érdemes alapanyagot.
3 pont (némi jóindulattal)

Tóth István Egedhegyi Kékfrankos 2002

Amikor először kóstoltam Tóth István 2000-es Bikavér válogatását, egy világ épült föl bennem. Megfogadtam, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ebben az élményben minél többen osztozzunk. Férfiasan bevallom, a 2000-es Bikavér válogatásnál jobbat azóta sem kóstoltam Tóth Istvántól (mástól sem nagyon), és bár minden borát szeretem, a 2003-as cabernet sauvignon némileg cserben hagyott. A 2000-es Egedhegyi Kékfrankos már megfutotta a maratont; nagy kedvencem, de mintha lassulnának a reflexei.
A TI-borokat általában az egyensúly, a remek savak és az ízgazdagság miatt szeretem. No meg azért, mert fixa ideám, hogy van benne valami archetipikusan magyar. Jelen frankosunk megerősítette az előítéleteimet, de nem csont nélkül.
Ismerős illat: cseresznye, avar, gomba, fekete csokoládé és csipkebogyó. A korty tiszta, harmóniáját egyértelműen a savhangsúly billenti meg. Ízében a cseresznyemagos fanyarság a meghatározó. Kerek savak, de kevesebbel kedvesebb volna. Addig nyújtózkodik, ameddig a kékfrankos és az évjárat ér (bár ezzel az évjáratdologgal jobb csínján bánni!). Virágnyelvről magyarra fordítva: lehetne vastagabb, komplexebb. Érett, az egész szájat betöltő tannin. Hosszú, gyümölcsös, enyhén eszpresszós lecsengés. A most kóstolt kékfrankosok közül ételhez messze ez ment a legjobban.
5 pont

Iby Blaufränkisch Hochäcker 2004

Akárhogy is fáj, a nagyvilágban a kékfrankos blaufränkisch, és mi majd akkor bújhatunk ki a szélárnyékból, ha a blaufränkisch megfutotta pályáját, és bebetonozta magát a második vonalban. De: az általam eddig kóstolt osztrákok az emelkedő népszerűséget ugyan magyarázzák, de legszebb reményeimet távolról sem teljesítették be. Túl jól fésültnek, túl kiszámítottnak éreztem őket. Ibyék húzónév a kékfrankosszakágban. Ez a középfrankosuk 9 euró Horitschon főterén.
Meglepően sötét. Az illat mintha egy istálló mélyéről törne föl. Az animál múltával háromfelé ágazik, és többé meg sem rezdül: bors, ásvány, cseresznye. Kóstolva telt és sima, gyümölcsös, borsos, ásványos. A savak valahogy gyárilag vannak szabályozva (csak egy-egy kósza villanásból sejthető, hogy eredetileg komoly pusztító erőt képviseltek). A lecsengésben alkohol és vanília, némi borssal fűszerezve.
Kerek és kontrasztos, mint Mickey és Minnie. Az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés, vajon hogyan (mivel) lehet ilyen sebészi pontossággal profilt szerkeszteni. Vajon a Borbarát 2005. téli Losonci Bálint-cikke jár a helyes nyomon, amikor mustsűrítésről és egyéb huncutságokról beszél, vagy egyszerűen szándék és kivitelezés mesteri koordinációjának a gyümölcse ez a bor?
4 pont

Vesztergombi Kékfrankos Reserve 2003

Vesztergombiékat nagyon szeretem. Pedig nem minden borukat szeretem nagyon. De nagyra becsülöm a szőlő és a saját stílusuk melletti elkötelezettségüket, és ha ez nem is mindig találkozik az én ízlésemmel (miért tenné?), a minőség tiszteletet és bizalmat ébreszt. (Na jó, a 03-as CF Reserve zöld lett, de a CS világszép.) Ez a Porkoláb-völgyi reserve a maraton gyorsasági szakaszában tarolt, Műtanninnál akadozott a gépezet.
Egészen más fából faragták, mint az eddigieket. 22 hónap a közepesen égetett barrikban, mondja a hátcímke. Nagy, sötét, sűrű és kerek. Mintha nem is kékfrankos volna. Illatában menta, tej, dohány, kókusz. A korty selymes, lekerekedett, ugyanakkor kilóg az alkohol. Ízében nagyon érett meggy és Kapucíner szelet. Egész szájat betöltő, édes tannin. A lecsengés rumos, gyümölcsös. Nem csoda, hogy a vakteszten hengerelt. Minden ízében nagy bor, de mintha a kékfrankos kereteit feszegetné. A Takler Noir Goldhoz hasonlóan ez is egy szuperfrankos. Én a kettő közül erre szavaznék, de nem vagyok benne biztos, hogy érdemes ebben az utcában tovább menetelni. A Porkoláb két lólába: az alkohol és a hordó. (Kételyeim kísérleti igazolására – oh! irgalom atyja, ne hagyj el – mixeltem is egy kétharmad TI, egyharmad Vesztergombi küvét. Bűn, de nekem jólesett.)
Ha nem kékfrankos, akkor 7, ha kékfrankos, akkor 6 pont.