Amikor 2003 tájékán az első híreket hallottam a Kreinbacher Birtokról, máris azt hittem, formálód a Somlót még magasabbra emelni képes borászat. Aztán első szüretük felemás lett, a második dettó. Most kerül piacra a harmadik évjárat – de a birtok továbbra sem több, mint ígéret. 2006 viszont olyan volt, hogy előbb-utóbb muszáj lesz felmutatniuk a bizonyítékokat. Úgyhogy erre visszatérek alkalomadtán.

Persze arról szó nincs, hogy a Kreinbacher- és – újabban – Szent Ilona-borok ne lennének korrektek, jól elkészítettek, ajánlhatók, esetenként szépek. Csak éppen a reveláció maradt el, amit a beruházás léptéke, a telepítések, a borászat vezetőinek lelkesedése alapján feltételezhettem. Egyértelműbben fogalmazva: hatpontos borokat kóstoltam a nemrég kettészelt Kreinbachertől, többet is – legalább egyszer meg még egyszer –, ám az még nem jutott eszembe, hogy hetessel jutalmazzam, pannon klasszissá emeljem valamelyiket.

A birtokdarabolásról még annyit: ha jól tudom, immár nemcsak a címkék szintjén különül el a Kreinbacher és a Szent Ilona, hanem külön főnök is irányítja őket. Az még nem egyértelmű számomra, hogy a területeket is felosztják, avagy felosztották-e.

Érdekes, hogy a 2004-esek minősége nagyjából árukkal párhuzamosan emelkedett. Nálam a Taposókút került a háromelemű termékrendszer aljára, középre a Barát Szikla furakodott, tetejére az Öreg Tőkék Borát raktam. A 2005-ösöknél borult a sorrend. Igaz, ebben az is közrejátszhatott, hogy per pillanat még nyersek, kialakulatlanok a borok, hiányzik belőlük a harmónia. Össze fognak rendeződni, gondolom. Egy már megtette.

A Szent Ilona Barát Szikla 2005 még nem. Száraz fehér tájbor, 12,6-os szesszel. Tükrös sárga, zölddel. Somló és hordó, mineralitás és fa. Eléggé külön. Pluszban némi likőrösség. Ízben sok a tölgy, a vanília, kevés a gyümölcs. Sűrű és nem érdektelen, nyílik, mutatkoznak tartalmak, nem üres bor, csak tisztaságból és lendületből kéne több. Erős 4 pont, egyelőre.

A Kreinbacher Öreg Tőkék Bora 2005 is komoly darabként kelleti magát, de rajta is a hordó uralkodik. Mineralitásnak nincs híján, egyéb izgalmak is ágaskodnak benne, de kócos. A végét elrontja valami fura, oda nem illő kesernye. 2007 nyarának elején nem kaphatott többet 4 pontnál.

A Kreinbacher Szent Margit Olaszrizling 2005 más bajnokságban játszik. Színe is mélyebb, éppúgy késői szüretet idéz, mint mézes-virágos illata. Ízben hasonló karakter, mineralitással, barackkal, sok savval. Rendezetlen azonban megenst, több kifinomultság kéne. Sűrű az anyag, de nyers, mint az előbbiek is. Nagy, de nem vibrál. Viszont nem árt neki, ha melegszik. Most 6 pont.

A végére hagytam a legérdekesebbet, noha az elején vettem magamhoz, természetesen: a Szent Ilona Taposókút 2005 – vagy legyen Taposó-Kút – Kreinbacherék eddigi legsomlóibb bora. Még nem volt nekik, amelyből ilyen érzékletesen és elegánsan kiabált volna ki a hegy bazaltja. Semmi zavarót nem találtam benne, úgy élvezetes, ahogy van. Gyümölcsös-ásványos illatok, mandulás olaszrizlingesség – jelentős részben ezt a fajtát házasították bele –, élénk, színvonalas példány. Az egyetlen a sorban, amely egyben és készen van. S mivel elvben a legkevésbé komplikált, egyúttal reménykedni enged abban, hogy a többinek is felfelé vezet az útja. Mindenesetre 6 pont.