Na most kaming áutolok én is egyet ízesen, mélyen a szemekbe nézve, elérzékenyült hangon, úgyis szezonja van neki. Már a kaming áutnak. Legfeljebb sose leszek államtitkár, sose fogok gyanús gazdasági ügyekbe keveredni, állófogadásokra járni és fontos arccal rohangálni. Vagy rosszabb esetben pont ezért leszek, és akkor majd megízlelem a hatalom édes ízét, meg hektoszám fogom magamba tolni a satómargókat és romané kontikárt.
Szóval az a helyzet (most jön maga a kaming áut, dobpergés, feszült várakozás), hogy biodinamika tárgykörben én – mint a reáltudományokon nevelkedett, számok és algoritmusok bűvkörében élő homoszapiensz – a szkeptikusok oldalát erősítem. No nem a természetes készítésmód ellen van kifogásom, azért életemet és véremet, de a biodinamikát körülvevő ezoterikus, nyúédzses, rudolfsteineres misztériumjáték engem százszor inkább taszít ettől a tárgykörtől, mint amennyire az egyébként szép borok vonzanának. Túl konzervatív, földhözragadt vagyok én ehhez. Gyurcsók csodadoktorral se kezeltettem magam soha.
A szkepszis persze mit sem von le a kóstolt borok értékéből, különösen, ha régi kedvencem egyik (no, nem annyira) friss évjárata kerül a pohárba. Ilyenkor félre hitetlenség, félre gyanakvás, magával ragad az előd emléke, a méltó utód ígérete, leülök, és előre élvezem a kóstolást.
Franz R. Weninger, a saulusból lett biodinamikus már 2000-ben elkezdte lefektetni a természetes művelésmód gondolati alapjait. A birtokon azóta – mondják – csak réz- és kénalapú permetezőszereket használnak, nincsenek szintetikus cuccok, nincs tanninozás, savazás, se fajélesztő, se enzimek. Ez mindenképpen dícséretes. Aztán a birtok évről-évre lett egyre dinamikusabb, ma már a teljesen biodinamikus bor képe lebeg lelki szemeik előtt. Azt meg majd meglátjuk. Most ugyanis egy biodinamikailag átmenetinek tekinthető bor, a még nem teljesen átállt, de már biodinamikusan gazdálkodó Weninger-birtok kettőezernégyes syrahja áll az orális megismerés kereszttüzében.
Az előd, a 2003-as syrah nekem nagy kedvencem volt, sűrű, izgalmasan fűszeres ízeivel, pohártalpakat begörbítő súlyosságával. Bár 2004 korántsem ígérkezett annyira "könnyű" évjáratnak, mint az azt megelőző, mégis úgy vártam ezt a kóstolást, mint pannon puma a konvergenciajelentést. Talán az zavart meg, hogy az utóbbi időben meglehetősen sok teljesen beérett bort kóstoltam 2004-ből, és már kezdtem azt hinni, hogy leginkább a kettőezerhármas év után következés a fő baj ezzel az évjárattal. Most viszont nem tudom, hogy az évjáratot, a biodinamikát, a fiatal magyar syrah-tőkék százszor megénekelt nyűgjeit, vagy más egyéb tényezőket okoljak érte, mert bizony koppantam egy méretest.
Pedig első benyomásra ez a bor teljesen rendben van, mi több, méltó utóda lehet a 2003-as elődnek. Sokat sejtető mosollyal tekerem meg a kapszulavágót az üveg nyakán. Súlyos, kézben is érezhetően komoly ónkapszula esik a kezembe. Ilyenkor általában végzek egy ujjpróbát, két ujjal összenyomom a kapszulát, és az ellenállás mértéke (vagyis az anyag vastagsága) már általában ad valamilyen képet arról: mennyire vette komolyan a termelő, hogy itten egy komoly bor került a palackba. Nos, Franz Reinhard Weninger elég komolyan vette, a kapszula nemcsak hogy vastag, jó anyagból készült, de ráadásképp méretes natúr parafadugót takar, ha nem is akkorát, mint egy 85-ös Haut Brioné. Kirántjuk a parafát is, löttyintünk egyet a pohárba.
A bor színe igen komoly. Elsőre padlizsán ugrik be, de abban kevesebb a vörös árnyalat. Mindenesetre lilásba hajlik még, fiatal a szín, de a magja szinte fekete, olyan sűrű. Lomhán, lassan kering a pohárban, percekig tartó templomablakokat csíkozva a szélére. Beleszippantok. Elsőre érett meggy, tölgy illata csap orrba, második szippantásra bőr és avar csatlakozik hozzá. Komoly, mély, sűrű illat, méltó régi nagy híréhez. Tovább forgatva nyílik, gazdagodik, kerekedik. Feketeszeder jön, majd halvány bors. Aztán a bors egyre erősödik, és ha néha még fel-felvillannak is mellette ásványos aromák, végül a szeder-bors kombónál állapodik meg az illat. Kerek, meleg érzetet ad, szinte befűti a szobát.
Szájban aztán jön a feketeleves. A meleg, kerek, gazdag illat után elszomorító fanyarságot, néha kifejezetten keserű, fás ízeket kapok, a korty végére szinte eltorzul az arcom, alig várom, hogy lecsússzon végre. Az illat bizony nem ezt ígérte. Pedig a kesernyéktől eltekintve még szép is volna a bor: nagy testű, hosszú lecsengésű, a tannin, sav és alkohol szép, harmonikus összjátékával. De ez a keser beborít, elural, megdönti az ízt és nem hagyja felkelni, az utóízre is csak a fanyar marad. Kár érte. Nagy bornak készült valószínűleg, a koncentrációján ez érződik is, de az a szálka valahogy mégiscsak bekerült a gépezetbe. Billeg a négy és öt pont határán, ami az elődhöz képest igen méretes visszaesésnek tekinthető (vagy csak én voltam túl vajszívű és lelkes annak kóstolásakor). Végül is a palack felét elteszem másnapra, hátha történik vele valami, de nem: másnap is pont ugyanilyen, szép, nagy, harmonikus, de fanyarral, keserrel terhes. Viszont vigyorogva kibírt egy napot, ezért egy kegyelemötöst megérdemel. 5 pont. 5500 körüli árával pedig bízvást számíthat egy worstbuy-plecsnire.
Persze lehet, hogy az a baj, hogy gyökérnapon kóstoltam. Csak tudnám, az mikor van.
Utolsó kommentek