Vannak esték, amikor semmi sem jön össze. Rosszabbnál rosszabb borokból piszkálja ki a dugót a szomjas, aztán vagy abbahagyja az egészet, vagy rájön, hogy örülni a kicsinek is szabad. Egy-két hete hasonlóképpen jártam, de mégis jóval jobban, mint most.

Történt, hogy könnyed vörösökkel próbáltuk emelni Márton-nap környéki baráti libavacsoránk fényét. A vörös nouveau-kat pár éve nem szívesen isszuk – bár azt hallottam V. Proftól, hogy Bock József Szent Mártonja kellemesen játékos az idén, muszáj lesz megkóstolnom –, ezért másfelé tapogatóztunk.

Így került elő vöröskáposzta-párolás közben Taklarék 2006-os syrah-ja, majd a Csányi Pince 2004-es merlot-ja, aztán Mayer Márton 2004-es cabernet sauvignonja.

A legsűrűbb szekszárdi borokat készítő családi pince e boráról sok mindent hallottam már, de szerencsém eddig nem volt hozzá. Még mindig lilás reflexekkel játszó középvörös szín, fűszeres illatok. A sajátosan syrah-s bors mellett málna és majdnem érett meggy játszadozik, animalitás is bejátszik, nem az ellenszenves fajtából, friss és könnyed az egész. Ízben is az, teste érzetre a közepesnél kevesebb, de nem áll neki rosszul a karcsúság. Olyan, mint egy korrektül elkészített oportó. Nem akar lehengerelni, csak szórakoztatni. Gyors lefolyású történet – kell ilyen is. 4 pont.

Megittuk a felét, bontottuk a másikat. Koppantunk, úgyhogy csakhamar jöhetett a harmadik is. A Csányi-féle merlot-t – nem a chateu-s, hanem a sima Teleki – megdöbbentően rossznak találtuk. Már illatában is káposztás savanyúság szemtelenkedett, szájban meg egyenest tomboltak az összevissza savak. Nem maradt mellettük semmi. A dugó nem volt hibás, az fix, a bor hároméves korára távozott az élők sorából. 1 pont. Remélem, vannak palackok, amelyek jobban bírják az időt.

Gondoltuk, rosszabb nem jöhet. Nem is jött, de majdnem ugyanolyan igen. Mayer Márton villányi cabernet-jénak már a színe sem állt jól. Az nincs rendben, ha egy 2004-esben a barnás árnyalatok dominálnak, és az sincs rendben, ha a vezető illatjegy az istállószag. Sehol a fajta fűszeressége, sehol a feketeribiszkéssége, sehol semmi. Össze kellett szednem minden bátorságomat, hogy kortyoljak belőle. Hogy megállapíthassam, bizony ez is megy lefele. Ütemesen, megállíthatatlanul. Érdektelen, unalmas, haldoklik. 2 pontot még hoz, de csak azért, mert a szerencsétlen 1 pontos 1 ponttal vacakabb volt nála.

Úgyhogy hagytuk a fenébe mind a kettőt – mi mást tehettünk volna? –, és megittuk inkább a Taklert ügyesen. Kimondottan jólesett végül. És a libacombok egészen finomra sültek.