Másodszor szervezett nagy kiállítást a bécsi Hofburgban a Wein und Co, és itt volt az ideje, hogy megnézzük közelről, milyen ez. Az eseményre még november közepén került sör, úgyhogy régi adósságot törlesztettem, amikor megírtam végre. A Mondovino felhozatalában papíron százhatvan pincészet szerepelt igen sok borral. Kimondottan konkrét elképzelésekkel érkeztünk, de mivel a tömeg nagyra nőtt, jobb híján arra sodródtunk, amerre kisebbnek láttuk a népsűrűséget. És ezt nem bántuk meg. Sőt: a kiváló spanyolokhoz és az egészen frenetikus Niepoorthoz sodródás nélkül aligha lett volna szerencsénk. Előre szólok: osztanék 10 pontot, ha pontoznék ilyenkor. A szöveg végéig fokozódik a drámai feszültség.

Willi Bründlmayer Kamptal talán legismertebb termelője. Ez egy olyan borvidék, amellyel egyáltalán nem foglalkoztunk eddig. A Bründlmayer-borok felülmúlhatatlanul tiszta illatúak és ízűek mind egy szálig, készüljenek bár zöldvelteliniből vagy rizlingből, netán chardonnay-ból – bár a 2005-ös chardban itt is túl sok a fa, ideje lenne leszokni erről széles e világon. A Grüner Veltliner Lamm 2006-nál vagy a Riesling Alte Reben 2006-nál több nekem biztosan nem kell: virágos-gyümölcsös illatok, izgalmasan minerális árnyalatok, súly és könnyedség, harmónia és evriting. Kevésbé kemény borok ezek, mint a legjobbak Wachauban, talán kedvesebbek tehát, de éppolyan tartalmasak. Számomra ez volt a program 2. legkiválóbb felhozatala.

A Schloss Gobelsburg is Kamptalban található, ha jól tudom, pont Bründlmayer közreműködésével építették újjá a híres kastély borágazatát. Szépek az ő dolgaik is, de nem volt olyan ütős a hatásuk, mint a mesteréinek. Magasra került kezdetnek a léc. Ezzel együtt sose rosszabbat, mint a pompásan borsos Grüner Veltliner Grub 2006.

Norbert Bauer a Weinviertelből egy borral volt jelen, az Alte Reben 2006-tal – tényleg csak utólag néztük meg, mennyibe kerül, akkor, amikor már megállapítottuk, hogy visszaléptünk minőségben. Jó ízű ez a kilenceurós borocska, de hozsannázásra nem ösztönöz.

Előre eldöntöttem, hogy a Bécsi borvidéken – alias Wien – is szétnézünk, ha már ott vagyunk, ennek jegyében horgonyoztunk le kapásból a Weingut Zahelnél. Az övéik is tetszettek, volt bennük karakter, tartalom és természetesség, különös tekintettel a Riesling Nussberg 2006-ra.

Fritz Wieningerben ellenben csalódtunk. Holott róla régóta hallom, a legjelesebbek egyike nemhogy a borvidéken, egész Ausztriában. A Grüner Veltliner L & T 2007 könnyed, semmi különös techobor, tekintettel alig néhány hetes korára annyi baj legyen, ám a Wiener Gemischter Satz 2006-ost sem találtuk másmilyennek, fajélesztő, savanyúcukor, bodza, karcsúság, semmi más. A Chardonnay Select 2006-ban annyi volt a fa, hogy ki sem látszott a likőrösség alól semmi.

Ideje volt váltani, jöhettek a vörösök. Elsőre nekiszaladtunk a chilei Casa Lapostollénak – réges-régi tengerentúli favoritom –, és akkorát koppantunk, mint az éji bogár. Az alapborokat hagytuk a csudába, egyből a Cuvée Alexandre példányaiból kértünk kóstolót – húsz euró fölötti pénzt kérnek értük per palack –, és olyan nyers és művi volt a 2005-ös merlot és a 2006-os cabernet sauvignon is, hogy alig tértünk magunkhoz. Lila színek, szúrós illatok, kaparós tannin, sehol a krémesség, a sűrűség, amelyek révén megszerettem egykor ezeket. Nem segített a csúcsbor, a 2005-ös Clos Apalta sem: vastag, de édes és unalmas, állapítottuk meg szomorúan.

Hogy csakhamar megvidámuljunk. Egykettőre megerősödött az a felismerésem, hogy mostanában némely spanyolok készítik a legtisztább ízű, legtermészetesebbnek sejlő vörösborokat. Mint a Bodegas Lan. A Rioja Crianza 2004-től a Rioja Reserve 2001-en, a Rioja Gran Reserva 2000-en át a Lanciano Rioja Reserva 2001-ig mind jellemes, tökéletesen száraz borok ezek, rengeteg élettel és érett lendülettel, a 6-tól 8 pontig terjedő tartományban. Az áruk a bónusz: a crianza 12 euró, de a válogatott válogatás sem több 33-nál, ami már-már szemérmetlenség.

A Conde de Valdemar dettó Riojában található, hasonló természetű dolgokat készít és forgalmaz, csipetnyit kevesebb finesszel. Ez a megállapítás mindazonáltal nem érvényes a Rioja Gran Reserva 1997-re, amely tízéves kora ellenére pofátlanul fiatal és lendületes – összesen huszonhét euróért.

Ahogy az előbbi kettőnél, úgy a Ribera del Dueróban munkálkodó Montecastro asztalánál sem tobzódott senki – legalább nem zavartak bennünket az élvezkedésben. A pincészetet 2001-ben alapították, 2004-es és 2005-ös borát hozta el. Ezekben inkább érződött a barrique – nem úgy, mint a riojaiakban –, ami a két előzmény után nem esett annyira jól.

Tettünk egy nagy kört Burgenlandban is. Először is megtorpantunk Franz Weninger asztalánál – noha egyik Franzot sem találtuk a helyszínen. Ettől még horitschoni boraik jelen voltak – és hasznos volt végigszemlézni őket. A fűszeres Blaufrankisch 2006-ot, a ropogósan tartalmas Blaufrankisch Hochacker 2005-öt, a Veratina 2004-et és a Dürrau 2004-et – maximum respekt, hogy Weningerék kóstoltatták 64 eurós dűlős szuperkékfrankosukat is, messze nem mindenki hozta el legdrágábbját. Főként mégis a 2005-ös merlot ízlett, nagyon mély és sűrű, lendületes és komplex. Mestermunka, akár 2004-es párja.

Az Arachon T.FX.T Szemes Tibor, pontosabban Illa, illetve F. X. Pichler és Manfred Tement közös vállalkozása, amelynek két bora korántsem hozott minket annyira lázba, mint a Weingut Tibor und Illa Szemes hibátlan Blaufrankisch Tradition 2004-ese. A Blaufrankisch Imperial 2004 – úgy is, mint szelektív kékfrankos – tovább fokozta hódolatunkat, erdei gyümölcsös illat, nagy test, tökéletes balansz, weningeri gazdagság.

Günter Triebaumernek, a Neusiedlersee-Hügelland ismert termelőjének – aki nem tévesztendő össze a ruszti Ernst Triebaumerrel – megint csak nehéz dolga támadt, nem is ejtett transzba sem a válogatott kékfrankos, sem a merlot, sem a 2005-ös shiraz.

Albert Gesellmann-nál végre hozzájuthattunk a Cuvée Bela Rexhez – annak is a 2004-es évjáratához –, régóta pályáztunk rá a neve miatt, de nem úrhodott el rajtunk a megelégedettség, nem ért a Weninger-merlot vagy a Szemes-kékfrankos nyomába a bor. Mivel ez volt a pincészet csúcstétele, nem zenghetünk ódákat az Opus Eximium 2004 vagy a Pinot Noir Siglos 2004 felidézésekor sem. Korrektek, jól ihatók, távolról sem revelatívak.

Itt következett egy csúf törés. Eddig eszembe sem jutott, hogy Piemontban középszerű borokat is lehet készíteni – bár miért ne lehetne? Három darab próbája alapján úgy tűnik, a Cavallottónak megy ez. Abszolút üres és érdektelen volt a Dolcetto Vigna Scot 2005, a Barbera Vigna Cuculo 2003 és a Barolo Bricco Boschis 2003 is. Semmit nem hozott abból, aminek hála belezúgtam ezekbe a fajtákba és termőhelyekbe.

Még szerencse, hogy nem itt kellett abbahagyni. Az Allegrini Veneto egyik vezető pincészete, becsületes mennyiséggel, általános ismertséggel. Hét-nyolc éve kóstoltam az akkor piacon lévő Palazzo della Torréjukat, és meggyőzött. Most a 2004-est hozták el belőle, előtte azonban még került a poharunkba Valpolicella Classico, utána meg La Grola is, de igazán a 2003-as Amarone hengerelt le. Csodás átmenet a vörösbor és a portói között, magas alkohollal, elképesztően komplex illatokkal, frenetikus krémességgel és rétegzettséggel, lenyűgöző utóízzel. Az Allegrini ezzel be is söpörte nálam a nap 3. helyezettje címet, a Bodegas Lan érem nélkül maradt.

Merthogy az első pozícióból az utolsó pillanatban kitaszajtotta Willi Bründlmayert a Niepoort. Persze, hogy náluk sem tolongott senki – nem úgy, mint a toszkán folyosón, ahol óvatosan meg sem próbáltunk végigsétálni –, nyalakodhattunk hét ágra. Bele is vetettük magunkat a tizenegy darabos sorba, nem hagytunk ki semmit. Azt tudtam, hogy ha port, akkor mindenelőtt Quinta do Noval, Taylor's és Niepoort. Azt is tudtam, hogy a Taylor's milyen, jártam náluk, meg is írtam. De hogy ilyen száraz vörösöket is tudnak készíteni arrafelé, azt nem tudtam. A könnyed Fabelhafttól a klasszis Charme-ig és Batutáig mind kivételes egyéniség, árva hiba nélkül, rengeteg izgalommal. Utóbbi kettő simán 8-9 pontos, csak azért nem 10, mert az a Vintage Port 2005-nek jár – ifjú kora ide vagy oda. Utóbbi mindent tud, amit az abszolút klasszis vörösborok, és jelentős alkoholja meg édessége ellenére olyan kifinomultan száraz és életteli, amilyet csak álmodni lehet. Mondtam már ilyet, de most megismétlem: innét nincs feljebb, vagy ha van, azt már pláne nem érdemeljük meg.