A Bock Bisztróban vacsoráltam a minap – évente egyszer-kétszer teszek ilyet, szeretem a konyháját –, és nagyon jólestek a borok megint. Jobban, mint tavaly. Különösen a két szelektált cabernet 2004-ből – a Fekete-hegy franc és a Jammertal sauvignon –, valamint a 2003-as Capella. Mondtam is a családomnak, na, ilyen borokat akarok vörösben én. Ha nincs kő, hát nincs kő. Aztán kifizettem a számlát. Majd hazamentem, és alaposan belemerültem a Világok harca című szöveg kommentjeinek olvasásába. És gondolkodóba estem. Néha előfordul, nem vészes.

Az a benyomásom, hogy a magyar kultúrborászat kezd szétszakadni cakkpakk. Nem arról beszélek, hogy vannak, akik ócska lőrét állítanak elő olcsón-édesen – azok nem érdekesek –, és vannak, akik ezenközben valóban bort készítenek. Igazából csak utóbbiak számítanak. Akik ellenben rettentő sokfélék lettek. Ahogyan a borbarát publikum is mind szegmentáltabb.

Miközben kedvenc italunk egyre több fizetőképes fiatal számára válik mindennapos élvezeti cikké, aközben a kemény mag újabb és újabb neveket fedez fel és emel magasra – hogy idővel elhajítsa őket a még újabbak kedvéért. Pörögnek az esemének. A 90-es évek sztárjai, az úttörők ma már sokak szemében indifferensek. Szemléletesen igazolja a fejleményeket a Borbarát magazin, annak is a top 12-es szavazása. Az akár még öt-hat évvel ezelőtt is körberajongott nevek jószerével sehol nincsenek: úgy tűnhet, mintha Gere Attila, Bock József, Takler Ferenc, Szeremley Huba vagy Thummerer Vilmos a meghaladott, átkos múlt emberei lennének egy szálig.

Más kérdés, nevük jól cseng azért – csak nem a véleményformálók, inkább a széles néptömegek körében. Ebből következően értékesítési gondja többségüknek nincsen, teszik, amit tenniük kell, fejlesztenek, nyomulnak, olykor tán kísérleteznek is. De nem kicsiben játszanak, mint egykor. Nem zegzugos pinceágakban kalauzolgatják a betérő vendégeket, hanem európai színvonalú feldolgozókban és patikatiszta érlelőpincékben.
Attól, hogy nem kerülnek be a 7x7-be és nem szokás dicsérni őket az Index roppantul művelt boristenes fórumában, még élnek és virulnak. Hiába zsákuccázzák Villányt lépten-nyomon, hétvégénként még mindig százak keresik fel az ottani pincéket és isszák ki a készleteket.

Az ikonikus borokat mindazonáltal – Kopár ide, Primarius oda – immár nem ők készítik. Hanem Bukolyi László és Horváth Ráspi József. Németh Attila és Bussay László. Demeter Zoltán és Bott Judit. Szentesi József és az Orsolya Pince.

De miért lett divat gyűlölni Gere Attilát? Miért van, hogy ahányszor a neve szóba kerül az Alkeszen, mindig kerül egy-két hülye, aki beszól, hogy az Alföldről veszi az anyagot a Kopárhoz? Miért tartják fontosnak sokan azt állítani, hogy nagy potenciálúnak hirdetett 90-es évekbeli borai az ezredfordulót sem érték meg, amikor ez konkrétan nem igaz?

Tény, hogy a villányiak számára nagyon gyorsan jött a siker – igaz, meg is kellett dolgozniuk érte keményen. Az sem kérdés, hogy a 90-es évek végén kialakított stratégiákon nem sokat korrigáltak az azóta eltelt évtizedben. Készültek a borok, jött a pénz, épültek a pincék, nem kellett pattogni. Alighanem az elsők között voltam magam is, aki szóvá tettem, hogy nem tartom szerencsésnek a magyar vörösborok amerikanizálódását, a brutálisan magas alkoholokat, a tintafekete színeket, a roppant mód édes utóízeket. Ami ilyen, az Kalifornia, nem Magyarország, mondtam.

Mi történt ugyanakkor bizonyos körökben? Az, hogy átvetették magukat a népek a ló másik oldalára. Fogalmam sincs, mi volt a katalizátor. Andreas Ebner balszerencsés nyilatkozata a jó tanninról és a rossz tanninról? A föld szerelmeseinek irányt váltott, tudatosan az egyféle szemlélet mellett kikötött periodikája? A terroirt zászlajukra tűző nemzetközi trendek gyűrűztek be lendületesen?

Akárhogy is, ma választani kell. Sarkítok: azt nem lehet, hogy egyszerre ízlik a Kopár és a Teleki furmint. A Légli Riesling és a Szerelmi Hárslevelű. A 3-as Hordó és a Ráspi Zweigelt. A Nyakas Sauvignon Blanc és a Bussay Esküvé. Vagy-vagy. Ott tartunk, hogy már a fajélesztőt is bűn elfogadni. Felfordult minden: ha Gere Attilát veszel magadhoz, újabban nem sznob vagy, hanem punk.

Holott csak annyi a lényeg – szerintem –, hogy bort kellene inni, és nem ideológiát.

A bor nem vallás.

Még ha a legjava nem is élelmiszer-ipari termék, akkor sem szabadna, hogy több legyen kulturális kategóriánál. Kultúra, nem kultusz. Nem ikon. Mert ellenkező esetben az lesz – már-már van –, hogy a legizgalmasabb fogalmak és kategóriák is kiüresednek. A terroirnak, a dűlőnek, a talajnak, a kézművességnek, a természetességnek csak marketingértéke lesz, másmilyen nem. (A biodinamikát inkább hagyjuk – hátha helyére kerül előbb-utóbb.) Meg az is lesz, hogy míg egyfelől műtannint kiáltunk, ha kell, ha nem, addig adjuk a nyolc meg kilenc pontokat nyilvánvalóan hibás boroknak. Az abszurditásig: ami testes, az vacak; ami vékony és savanyú, az izgalmasan tükrözi a termőhelyet.

Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy.

Nagyon szívesen iszom Demeter Zoltán borait, 2006-ban számomra ő volt az év termelője. Nyolc pontot adtam a 2004-es Ráspi Zweigeltre. Takács Lajos 2005-ös hárslevelűje lenyűgözött. Bott Juditot legszívesebben feleségül venném borostul (bár ez ellen joggal tiltakozna hevesen mind Bodó József, mind saját kedves nejem, elnézést minden érintettől). Ittam Kaló Imre-kékfrankost, és tetszett. Szinte biztos vagyok benne, hogy Bukolyi Lászlóval is csak nekem nem volt szerencsém eddig. Ám szentté nem avatnám egyiküket sem. És senkit sem. Nekik maguknak sem használna sokat.

A bort nem azért szeretjük, mert valaki készítette – valamilyen ideológia mentén. Hanem azért, mert a jó bor élmény. Ha Ráspi pincéjéből került ki, akkor is. Ha a Varga Pincészetből, akkor is. Ha Gere Attiláéból, akkor is.

Fogyasszon mindenki sokat, és imádkozzon kevesebbet, oszt annyi. Ki-ki belátása szerint, természetesen.