Néha - Albert gazdához hasonlóan - magam is elgondolkodom azon, hogy tulajdonképpen mi az istent keresek én egy borban. Direkt, intenzív és gyümölcsös illatot? Esetleg visszafogottat és komplexet? Nagy testet, koncentrációt? Eleganciát, netán harmóniát? Vagy esetleg mindezt együtt? Egyáltalán: lehet-e egy koncentrált bor elegáns és egy elegáns bor koncentrált? Csupa félig megválaszolt kérdés. Mindenesetre újabb alkalom nyílt a megválaszolásukra, mikor a Decanter borszaküzletben Kovács Tibor birtokigazgató (és -tulajdonos) mutatta be a Szent Gaál pincészet prémiumkategóriás borait. Nagy megvilágosodás persze most sem történt, de annyival közelebb jutottam a végső konklúzióhoz, hogy stabilan ugyanazok a borok tetszettek a pincészettől, amelyek tavaly is.

A Szent Gaál pincészet ugyebár nem az a tradicionális szekszárdi pince. Külső befektetéssel jött létre, termékpalettájának kialakításakor kőkemény gazdasági szempontok ugyanúgy érvényesültek, mint a hagyományosok. Kastély-sorozata bőszen tartja magát a hipermarketpolcok céges ajándékborainak csatamezején, az úgynevezett prémiumszegmensben (itt azért ne a Sassicaiak és Massetok szegmensére gondoljunk azért) pedig főleg ár-érték arányban igyekeznek nagyokat villantani. Mindeközben pedig folyamatos harcban állnak a szekszárdi hegyközséggel és annak reprezentánsaival (erre korábban már szőrmentén utaltunk).

Ha a Szent Gaálról beszélünk, lehetetlen nem foglalkozni a Strázsaheggyel. Tavaly vásárolt be itt a birtok, 16 és fél hektárral bővítve területeit. Akkor annyira örültek a vételnek, hogy külön rendezvényt is szerveztek a bevásárlás köré. Kovács Tibor szerint ugyanis a Strázsahegy Szekszárd legjobb területe, nem mellesleg innen származott a 2003-as Obsessio és Passionata alapanyaga is. Az innen származó borok tőketerheléstől függően 14,5-16 foknyi alkohol közé erjednek ki. A nagy kérdés ezek után csak az, hogy a brutális mustfokot tudja-e követni a szőlő biológiai érettsége, illetve hogy a kemény szeszekkel felveszi-e a versenyt az extrakt és a glicerin. Harmonikusak lesznek a borok, vagy öncélú szeszmutogatók? Erre is kerestük a választ.

Fehér Kadarka 2007:

Virágos, mandulás illatokkal nyit, meg némi kesernyével. Vakon simán rávágnám, hogy ez egy olaszrizling. Később hangyányit mélyül az illat, élesztő, ásványok jönnek még. Szájba véve alkoholhangsúlyos, nem harmonikus. Ettől eltekintve iható. A korty vége kesernyés, a bor közepes testű. A lecsengésben az alkoholos ízek dominálnak. Korrekt bor, nem több, ez itt és most 4 pontot ér.

Kadarissimo 2006:

Én nem igazán tudom, miért mindig a kóstolók első harmadában szerepel ez a bor. Talán a koncentrációja, illetve leginkább annak hiánya miatt. Merthogy ez egy kadarka. Mégpedig egy igazán izgalmas, gyümölcsös és elegáns kadarka. Nem koncentrált (miért is lenne az), nem akarja alkohollal lemaratni a nyálkahártyát, egyszerűen csak szórakoztatni akar, vidáman, könyedén. És ez megy is neki. Áradó cseresznyés illattal indul, csipkebogyó követi azt, majd a hamisíthatatlan kadarkás fűszeresség jön. A háttérben, alig érezhetően állatok mocorognak. Ízben kicsit kesernyés, ugyanakkor kadarkához mérve nagy testű, áradó ízvilágú. Mégsem akar cabernet lenni, megelégszik a klasszikus kadarka fölötti lépcsőfokkal. A 14.7 foknyi alkoholt alig érezni benne. Ha illatban szebb is, mint ízben, mindenképp az egyik kedvencem a sorból, mint ahogy tavaly is volt. Bármikor szívesen eliszogatnám, karcolgatja a 6 pont határait.

Kékfrankos válogatás 2006:

A kékfrankos a magyar önológia páriája. Néha nem tudjuk mi sem, mit várjunk tőle. Szinte mindenre képes, a könnyed gyümölcsöstől a koncentrált nagytestűig, mégsem kapja meg az őt illető megbecsülést, a fanatikusokon kívül például alig akad ember, aki komolyabb összeget áldozna egy kékfrankosért. Szent Gaálék a kérdést amolyan gordiuszicsomósan oldották meg: jóivású, mégis koncentrált kékfrankost alkottak gyümölcshangsúllyal, ráadásul jó áron. Füstös, meggyes (cigánymeggyes), sötét illatú a bor. Halvány széna csatlakozik a gyümölcsök mellé. Ízben karcos, amolyan kékfrankosos savakkal, meggyes ízvilággal. Jól iható, élénk. A korty végében meggymagos kesernyék törnek utat maguknak. Ha igazán szépnek nem is mondanám, de tehetségesnek mindenképp. És ez most 5 pontot jelent. 1600 forintos árával pedig erősen besztbáj-gyanús.

Bikavér válogatás 2006:

A bikavér kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Kovács Tibor láthatóan nincs oda a pinot noirért. Eléggé el nem ítélhető módon, mondom én, akinek pedig az egyik kedvenc fajtája. Az viszont tapasztalataim szerint valóban igaz, hogy a pinot erős fajtajellege minden olyan bort pinóssá tesz, melyben akár csak pár százaléknyi mennyiségben megjelenik. Nem küvésítésre való fajta, na. A szentgaál-bikában nincs is pinot noir, s ezt fennen hangoztatja (merthogy igen sok szekszárdi bikavérben pedig van). Ez a bor ennek ellenére (vagy éppen ezért, illetve ettől függetlenül) jó bor. Sokrétű, gazdag illatú. Meggy, papír, cseresznye, pici fűszerpaprika kering benne, mégsem áradó, inkább diszkrétnek mondható. Nagy testű, meggyes ízvilágú bor sok, ámde nyers tanninnal, csípős alkohollal, karcos ízvilággal. Van hová kerekednie, mondhatjuk. Nyers, zabolátlan, leginkább jövője van neki. Ugyanakkor mindenképp komoly alapanyag, megérdemel egy szép, kerek hatost (úgy is mint 6 pont), és pár hónap múlva egy újbóli kóstolást.

Q Cuvée 2006:

A Q cuvée tulajdonképpen az a bikavér, ami nem is az. A bikavér ugyanis köztudottan vegyes fogadtatású név, sokan idegenkednek tőle. Pont nekik szól ez a bor. Déliesebbre és fásabbra hangszerelt, picit talán kerekebb, de azért legalábbis féltestvére a bikának. Illatában erőteljes fahordós aromák érződnek, némi meggyel, ibolyával és fűszerpaprikával körítve. Nagy testű, égető alkoholú bor halványan paprikás ízvilággal. A bikavérnél kevésbé tetszik, olyan érzésem van, mintha a nem teljesen érett alapanyag erős hordóval kompenzálódott volna. Magyar sajátosság - vágja rá a rosszindulat, pedig 2006 azért olyan év volt, ahol megfelelő gondosság mellett beérhetett, aminek be kell. A bor táncol a 4 és 5 pont határán, végül győz a hedonizmus, és odavésem az ötöst.

Cabernet sauvignon válogatás 2006:

A kettőezerhármas CS válogatás - ha nem is szerepelt az agyonreklámozott csúcsborok között - az egyik legbecsületesebb darabja volt a pincészet ezen a néven első évjáratának. A neves Strázsahegy termette hozzá a szőlőt. Nos, a 2006-os utód valahogy mintha nem akarna a neves előd nyomdokaiba lépni. Jó bor ugyan, szép bor, de nem olyan különleges, mint amaz volt. Papíros, fűszerpaprikás, fás illata kellemes, de sablonos. Egyenkaberné-illat. Szájba véve is főként fűszerpaprika érződik, mellé erős hordós jegyek, nagy test és égető szesz társul, megborítva a harmóniát. A korty vége kesernyébe hajlik. Szép, nagy, de minek. Ötös alá.

Obsessio 2006:

Az Obsessio a pincészet csúcsmerlot-ja, a prémiumborok közül talán ez van a leginkább "kész". Decens, finom, fűszeres illatú bor némi papírral, ibolyával. Szilva, dió jön még, s ezek az aromák szájban is folytatódnak. A korty íve szép. A test nagy, az alkohol éget (ez a két tulajdonság mintha védjegye lenne a pincészetnek), a korty végében kesernyék virgonckodnak. Mindenképp nagy bor, ha a szó geometriai értelmét nézzük (nagy test, nagy élvezet), de az izgalom, a finesz mintha teljesen kiveszett volna belőle, már ha egyáltalán volt benne ilyesmi. Szét is lóg még, bár ez sokat javulhat az idő múlásával. Mondanám, hogy szép, de nekem mégsem tetszik igazán. Szilikoncica. Nálam most erős 5 pontot ér, talán lesz még feljebb.

Passionata 2006:

A pincészet csúcs-csúcsbora 2006-ból cabernet sauvignon és merlot házasságaként kerül a pocokra. A borfeszten elkövettem azt a hibát, hogy kicsit cabernet franc-osabbnak éreztem az obsessionál, pedig CF egyáltalán nincs benne. Ennek ellenére ez egyetlen különbség, amit az Obsessioval összehasonlítva fel tudnék sorolni, az most is az, hogy a bor - ha nincs is benne franc - francosabb. Már ha a hűvös, enyhén édesgyökeres ízvilágot a franc jegyének gondoljuk (én eddig leggyakrabban e fajtában éreztem). Ugyanakkor ez a malőr - vagy nem malőr - igazából mit sem számít. A bor alig különbözik az obsessiotól, és alig valamivel jobban a CS válogatástól. Mintha a pincészet három csúcsbora szinte egy sémára készült volna. Lehet ezt egységes stílusnak tekinteni, vagy lehet egysíkúságnak. Én nem foglalnék ebben állást. A Passionata mindenesetre ugyanúgy hatalmas testű, égetően magas alkoholú, erősen fás jegyekkel bíró és számomra kevés izgalmat tartogató bor, mint az előző kettő. És ez e hasonlóság nálam ugyanúgy egy ötöst érdemel (5 pont mint olyan), mint amazoknál.

Cabernet sauvignon válogatás 2007 (hordóminta):

Hordómintákat nem nagyon szoktam pontozni, ettől most is eltekintenék. A bor azonban első benyomásom alapján sokkal izgalmasabb és rafináltabb mint a 2006-os, s ebben lehet némi szerepe annak is, hogy míg ez a Strázsahegy termése, az nem. Finom, mentolos-eukaliptuszos aromák gazdagítják a cabernet fűszerességét, az illat visszafogott, de elegáns. A bor teste a 2006-oshoz hasonlóan igen nagy, az alkohol is égetően magas, de ez még idővel kerekedhet-csillapodhat. Lekváros, enyén túlérett jegyek is mutatkoznak. Ebből még igazán jó bor lehet. Idővel.

B verzió 2003:

Amikor annak idején a B verzió piacra került, egy emberként hördült fel művelt és műveletlen alkoholista. A felhördülés legfőképp annak szólt, hogy ilyen áron egy bárdolatlan, nyers tanninhegyet rásózni a gyanútlan borbarátokra minimum a pofátlanság határát súrolja. Az idő azonban - egyelőre úgy tűnik - Kovács Tibort igazolja. A bor ugyanis kerekedik. Már-már azt mondom, emberi fogyasztásra alkalmas. A tanninja még mindig olyan brutális, hogy leszakítja az ember fejét, de szépen lassan azért finomul a képlet. És ami a legfontosabb: egyelőre nincs nyoma annak, hogy a többi alkotóelem fáradna. Mert hiába kerekedik le a tannin 20 év alatt, ha addigra minden más kiveszik a borból. Itt ennek egyelőre nincs nyoma, vagyis egyre nagyobb összeget tennék arra, hogy ez a bor egyszer valóban igazán nagy bor lesz. Ha a galloknak sikerül, nekünk miért is ne. Provizórikusan adhatnék neki akármennyit, de hol van az én orrom a jövőbelátó parkeri orroktól, ugye. Maradok hát annál, ami a bor jelenét tükrözi: és ez most szintén 5 pont. Viszont potenciálja, az van neki bőven.

Hogy rájöttem-e, mit keresek a borokban, az talán még mindig megválaszolatlan marad. Mindenesetre azt már látom, hogy harmónia nélkül általában nem szeretem őket. És hogy még jobban szeretem, ha elegancia is felfedezhető bennük. Harmadik alkalommal álltam fel úgy, hogy a Szent Gaál kadarissimoját és bikavérét megszerettem, a csúcsborait pedig öncélú erőfitogtatásnak láttam. Aki persze a koncentrációért, a nagy testért, a magas alkoholért van oda, az nyilván pont fordítva értékelné ugyanezeket a borokat. És talán pont ez a szép az italozásban.