Jásdi István csopaki borosgazda, a Magyar Független Bortermelők Szövetségének elnöke megglosszázott egy, az Alkeszen is ismertetett kampányhírt. Dühös lett, írt, ajánljuk véleményét szíves figyelmükbe.

Szalagcímben közli olvasóival, a Magyarországon élő külföldiekkel a budapesti idegen nyelvű napilap: „Angol kutatók szerint egészségi kockázatot jelentenek a magyar és szlovák borok” (A cikk alatt budapesti luxusszálló hirdeti ünnepi vacsoráit – feltehetőleg utoljára ebben a lapban.)

Nocsak! Az első kisbetűs mondatból kiderül, a vörösborokat vizsgálta angliai egyetemen egy magyar nevű kutató amerikai módszerrel. (Ezek szerint a hírt a címben minden borra kiterjesztőleg értelmezik. Ártsunk többet!) A lesújtó eredmény szerint a magyar, a szlovák és a francia vörösborokban találhatóak a legnagyobb mértékben a vizsgált 7-féle fém ionjai. Állítólag a magyar vörösborokban magas a vanádiumionok száma. (Hát, ha a hordóba beleesett a csavarkulcs? De mindenkié?) Aztán még idézik kis betűkkel a brit illetékesek nyilatkozatát, amely szerint minden Nagy Britanniában forgalmazott bor megfelel a szigorú egészségügyi előírásoknak.

A cikkből nem derül ki, milyen minták bevizsgálásával jutottak az eredményre, de belenézve a brit import statisztikákba kétségeink támadnak: a francia bevitel ugyan hagyományosan tekintélyes, de elenyésző a magyar borok részesedése a piacon. Szlovák gyakorlatilag nincs is. Eladásainkból kisebb részt képviselnek a vörösborok, a kiszámítható palackonkénti átlagár szerint leginkább a petpalackos fér bele – ha egyáltalán. Hacsak! Gyanúm a magyar kutatóra terelődik. Lehet, hogy karácsonyra kapott 1-2 kanna vöröset, és ahelyett, hogy magát mérgezte volna, a  tudomány oltárán áldozta fel a készletet?

Egy-egy ilyen kutatást a világon leginkább a konkurencia szokott finanszírozni. A magyar vagy éppen a szlovák vörösök nem sok vizet zavarnak. Ebben az esetben az egész kutatás elsősorban a francia vörösborok ellen irányulhatott. A sörlobbi vagy a cikkben pozitív példaként említett déli vörösbortermelők keze lehet a dologban. Hívom a magyarországi kutatóintézetet, ahol ismerik a tanulmányt, de beérik annyival, hogy annak módszertana nem felel meg az európai szabványoknak. A francia borászszövetségnél is ismerik az anyagot, de komolytalannak tartják, és miután éppoly visszhangtalan maradt Franciaországban, mint Nagy-Britanniában, nem is nagyon foglalkoznak vele. Beérik annyival, hogy a libamájzabáló és borivó franciák 5-10 évvel élik túl az egészségmániás amerikaiakat. Azt végképp nem értik, hogyan tálalhatja a hírt szenzációként egy külföldieknek szóló magyar lap. Ilyesmi Franciaországban nincs.

Persze ott a liba- vagy kacsatömés ellen sem lehetne állatvédőket vagy újságírókat beizzítani. Ők a kanadai fókabébiket védik.

Alig hiteles dokumentumok, féltudományos vizsgálatok alapján kampányt indítani saját értékek, évszázados termelési kultúrák ellen valamiféle bizonytalan nemzetközi elvárás, vagy éppen nagyon is bizonyos üzleti érdekek miatt, csak errefelé szokás.

Pedig nem sok olyan nemzetközileg is értékelhető termékünk van, mint a libamáj és a boraink. Hogy is mondta Paul Bocuse, a francia szakácspápa? Semmi sem ér fel a libamájhoz és mellé a tokaji esszenciához!

Ha majd a budapesti éttermekben csak tengeri halat lehet enni dél-amerikai borokkal, akkor az ott ebédelő külhoniak már nem a Budapest Izét fogják olvasni, hanem a londonit.

Fontoljuk meg!