A vörös középosztály gyászos középszerűsége után középfehérekhez fordultam vígaszért. A nagy bukta után kevéssel is beértem volna, de szerencsére nem csak emiatt éreztem magam jobban. A szándéknak megfelelően volt a válogatásban egy kis részrehajlás, azaz a papírtigriseket ezúttal mellőztem, és inkább próbált, illetve remélt kedvencekhez fordultam. A kóstoláshoz sajátos módszert választottam: az önerős félvakot. A palackokat én bontottam föl, de aztán radikálisan elszakítottam a referenciaszálat: egyforma poharakba öntöttem a borokat, majd megkértem a feleségemet, hogy előbb keverje össze őket, aztán mindegyiket lássa el különböző színű jelölővel. Innentől fogva csak abban reménykedhettünk, hogy utólag sikerül az ismeretlen mintát a palackból kóstolt mintával párosítani, és így kiderül, hogy melyik kóstolási jegyzethez melyik címke tartozik. A hatból négyet most kóstoltam először, de azért nem kellett master of wine-vizsga az azonosításhoz. [Mosolygós Liszt dagerrotípiát nem találtam, de talán ez a ficsúros-xavéros is megteszi.]

Konyári Szárhegy 2008

A Szárhegy 2007-es kiadása kisebbfajta reveláció volt számomra. Kóstolásáig rezignáltan osztottam azt a véleményt, hogy igazán komoly fehérek csak Tokajban készülnek. (Persze voltak villanásai Légli Ottónak, és jön a somlói újhullám, de mégis.) Én sajnálnám, ha a nagy magyar fehér mezőt teljes egészében a testes, cseres, ütvefúrós savú furmintok, juhfarkak foglalnák el. Ezért is örültem a Szárhegynek, amely kifinomultabb, elegánsabb és barátságosabb. Ráadásul olyan helyről érkezett, amire nem számítottam.
Sauvignon blanc, olaszrizling és hárslevelű. Az illat közepesen intenzív, díszítő jegyeiben fehérbors, egres, citromfű és vanília. A bontás után közvetlenül még érzékelhető szénsav engem zavart, de szerencsére félóra alatt elillan. Kóstolva gazdag, közepesen testes, selymes textúra, némi fanyarság, és olykor belehúznak a citrusos savak. Aztán az ember valahogy megtanulja tisztelni ezt a letisztult, elegáns és kifinomult stílust. Még nem éri el a 2007-es szintjét, de ahogy napról-napra javult, bizakodásra ad okot. 7 pont (az előd érdemeit is beszámítva).

St. Andrea Örökké 2007

Várom erősen, hogy a St. Andrea fehérei kitaláljanak a tölgyesből. 2007 ezek szerint még nem a tisztás éve, bár kóstoltam már pusztítóbban fás St. Andreákat. A szín meglehetősen sötét arany. Az illat semmi esetre sem szárnyaló, de ha közelebb hajolunk, mazsolát, puncsot, pörkölt mogyorót, gyümölcsnek citromot, narancsot és sárgadinnyét találunk. Kissé geil. Kóstolva krémes, enyhén édesbe hajló, rengeteg mogyoróval. Savszegény. A vége cseres, nagyon hosszú, de a vanília mindent elnyom. Bizonyára vannak, akik megbocsátóbbak e stílussal szemben, de nekem méretes csalódás: megette a fa. 5 pont és 4470 forintért ez édes kevés. [Arnold Böcklin: Nessus und Deianeira, 1898]

Konyári Loliense 2008

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit el-elragad a hév, és azt hiszi, hogy az egyszeri nagy élmény átültethető, aztán nagyot koppan. Szerencsére ez a próba azt mutatta, hogy a Loliense dicséretével nem estem át a ló másik oldalára. Továbbra is etalonértékű bor a maga kategóriájában. Az ugyan nem tetszett, hogy bontáskor enyhén pezseg, és túl nagy rössel indít. De amikor kiszellőzik, a buborékok elfogynak, és beáll a dinamikus egyensúly, akkor szinte felhőtlen öröm. Finom, elegáns és arányos. A sauvignon blanc iskolázott arca. Sok ilyen bort szeretnék hasonló áron. 6 pont és best buy.

St. Andrea Boldogságos 2008

A kizárólagos forgalmazó Bortársaság trailere azt sugallja, hogy ez már a fátlanított új nemzedék. És valóban nagy előrelépés a hátrálásban. De messze még a boldogság. Ahogyan az Örökkét nehéz volt úgy kóstolni, hogy ne jusson az eszembe, hogy „ez az a borászat, ahol azt szeretnéd, hogy kevésbé fás fehéreket készítsenek, visszavettek már belőle?”, és a „nem” után, nehéz volt a csalódáson felülemelkedni, úgy a Boldogságost nehéz volt úgy kóstolni, hogy az „igen” után támadó rózsaszín felhőben ne veszítsek szem elől minden további szempontot. Szóval nem a Boldogságos az a bor, ami megmutatja, hogy meddig nyújtózkodhatnak Lőrincz György fehérszőlői, ha kiszabadulnak a barrik-kalodából, de én sokkal több örömöt leltem benne, mint a kétszer ilyen drága Örökkében. 
A fele olaszrizling, a maradék viognier és egy kevés szürkebarát. Egészen halvány árnyalat. Az illatban tutti-frutti, zsírkréta, fehérhúsú őszibarack és citromfű. Némi szellőzés után sajnos előkerül a St. Andrea trade mark kapor, és többé nem távozik. Kóstolva harmonikus, sima, finom, kerek, viszont komplexnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Egy kis szappanosság befigyel. Az első napi kedvező benyomások után nem szépült meg, az illatban a kapor, a kortyban az árnyalatok hiánya egyre jobban elvette tőle a kedvemet. Szép tetszhalott. Erős 5 pont (2650 Ft) [Alphonse Mucha: Sarah Bernhardt]

Planeta Segreta Bianco 2008

Nem először kóstolom, és mielőtt a dicséretébe kezdenék, le kell szögeznem, hogy vörös párja ordas csalódás, óvakódjon tőle mindenki, akinek drága a pénze. Csavarzáras. 50 százalék grecanico, 30 chardonnay, 10 viognier, 10 fiano. A Planeta alapfehére, 800 ezer palack készült belőle. A Mövenpickben €6.80, nálunk €10.50. Vannak olykor borok, amelyeknél úgy érzem, hogy amennyiben a címkén egy rokonszenves magyar borász neve szerepelne, úgy a borelit elégedetten csettintgetne, és újabb világverést vizionálna. Ennek hiányában a Segreta persze csak egy túlárazott, csavarzáras, fajélesztős gagyi. Annyi baj legyen, én szeretem. Az illat nagyon megnyerő: sokszínű, vonzó és elegáns. Licsi, mandarin, maracuja, sárgadinnye és egy hűvösebb, mentás, szőlőcukros áramlat. Közepes test, jó egyensúly, tiszta korty. A legfőbb hiányossága a lyuk a korty közepén; gondolom, nem vitték túlzásba a hozamkorlátozást. Kerek savak. Ízében őszibarack és maracuja, a korty második felétől mandulás fanyarság. Hosszú, pikáns, krémes lecsengés. 6 pont. (Vaktesztekhez eszményi origó.)  

Donnafugata Chiarandà 2007

Az egyik legismertebb szicíliai pincészet csúcsfehére. 22 euró. Chardonnay és ansonica házasítása. Sokat vártam tőle, annak ellenére, hogy az utóbbi években kissé elegem lett „az Európa Kaliforniája” receptet követő mainstream szicíliai borászatokból. Sajnos ez a bor szőrős bukta. Pedig szép a címkéje. Szerintem volt valami borhibája, de én nem tudom, hogy mi. Az illatban marcipán, széna, gyufa, gázolaj és káposzta. Talán van, aki meg tudja mondani, hogy a gyufa és a káposzta milyen folyamat következménye (merkaptánok?). Kóstolva egyszerre savanyú és édes, fanyar, száraz és keserű. A mineralitás karikatúrája. 2-3 pont? [Részlet Paul Klee Gespenst eines Genies című festményéből.]

(Liszt Ferenc a Vigasztalások 6 darabját 1850-ben fejezte be. A mű címéhez az ötletet Sainte-Beuve Victor Hugonak ajánlott verseskötete adta. A rossz nyelvek szerint ez a mű vigasz azoknak a zongoristáknak, akik Liszt más darabjait nem bírták eljátszani. A sorozat legnépszerűbb darabja a Desz-dúr, amely az egy évvel korábban elhunyt Chopin azonos hangnemű noktürnjét idézi. Egy klasszikusan szép és mértéktartó előadás Barenboimtól és egy költőien szabad Horowitztól.)