A Tignanello voltaképpen egy nagyranőtt Chianti Classico Riserva. A dűlőválogatott prototípus 1970-ben készült el, és állítólag ez volt az első barrikban érlelt sangiovese-alapú toszkán bor. 1975-ig a chianti classico eredetvédelmi előírásainak megfelelően 5 százalék fehér szőlőt is tartalmazott. 1982-ben a sangiovesét kiegészítő canaiolo helyére cabernet került. A Tignanello nem csak a legismertebb szupertoszkán, hanem az egyik legolcsóbb gyűjtésre/érlelésre méltó bor (az ára 60 euró körül szóródik, de pl. a kitűnő 1999-es 80 euróért most is elérhető).

A Tignanello-birtok, amit eredetileg Santa Cristinának hívtak, 30 kilométerre található Firenzétől. A 47 hektárnyi szőlő 350-450 méter magasan fekszik, ami elég komoly védettséget jelent a hőgutás évjáratok ellen. A Tignanello tulajdonképpen az Antinori csúcsbor, a Solaia inverze: a szőlő ugyanonnan származik, de a Tignanello 85 százalék sangiovese plusz cabernet, a Solaia pedig 80 százalék cabernet plusz sangiovese. Évente körülbelül 230 ezer palack Tignanello készül. A 2007-es itthon is kapható: 15 ezer forint.

Az előzetes várakozásaim és évjáratra lebontott tippjeim itt olvashatóak. Volt, amire ráhibáztam, de alapvetően az összkép egyértelműen kedvezőbb lett, mint amire számítottam. Logikus, egyúttal szerencsés döntés volt, hogy az idősebb évjáratokkal kezdtünk. Logikus, mert a még kiforratlan, betöretlen friss évjáratok által kifárasztott száj számára a szelídebb, kisebb dinamikai tartományban mozgó idősebbek sokszor már nem képesek az ingerküszöböt átlépni. Szerencsés, mert az idősebb generáció feltétel nélkül tetszett, és ez megadta az alaphangot. A sorban előrehaladva jól érzékelhető volt a fokozatos betagozódás a nemzetközi sztenderbe, de a borok többsége így is megőrizte toszkán jellegét. Nincs kétségem afelől, hogy a pincetechnológia lehetővé tenné, hogy majdnem bármiből majdnem bármit varázsoljanak, de hál’ istennek tisztelik annyira a természetet, hogy az évjáratkülönbségeket nem számolták föl. Bár ebből a puzzle-ből elég sok darab hiányzott – ’96, ’97, ’98, ’99 és ’00 -, mi úgy véltük, hogy korszakhatárok is kirajzolódtak, de erről majd a végén.

Az 1980-as remek óbor. Két héttel korábban az 1983-as Cos-szal volt hasonló élményem: az illatot szokni kell, de inni jó. A 80-as Tignanello egyébként jóval több árnyalatot mutatott, mint a káposzta-domináns Cos. Három héttel korábban nagyjából ugyanez a társaság kóstolta a Margaux vezette bordeaux-i sort, és a Tignanellókban egyértelműen több örömünket leltük. Aromatikájában darált dió, zöld dió, fekete csokoládé, cseresznye és grafit. A harmóniát egy kis savanya billenti meg, de alapvetően egy légies, sangiovese-tipikus, a korát méltósággal viselő, jól iható bor.

Az 1994-esről közvetlenül a kóstolás előtt derült ki, hogy míg nekem a 94-es Olmaia volt mérföldkő, addig a három idősebb Tignanellót beszállító barátunknak a 94-es Tignanello az ereklye. És míg az én emlékem egyszeri és gyorsan halványul, addig az övét egy 12-es karton szinte évenként ismétlődő visszakóstolása tartja karban. Gonoszul megjegyezte, hogy két-három évvel ezelőtt kezdte érezni, hogy már nem javulnak, sőt talán túl vannak a csúcson. Kíváncsiak lettünk volna arra a csúcsra, mert nekünk ez is az volt. Egy fejjel kiemelkedett a mezőnyből. Varázslatos illata volt: cseresznye, dohány, balzsamecet, szárított oreganó és eper. Kóstolva gyönyörűen egybesimult, ránctalan, varratmentes. Nemes, érdekes és tipikusan toszkán. 9 pont

Megnéztem, milyen régen volt 1994:

[You know what the funniest thing about Europe is?
What?
It's the little differences. I mean they got the same shit over there that they got here, but it's just, just there it's a little different.]

Az 1995-ös fiatalosabb, mint a 94-es. Ám mintha koncepcióváltás történt volna: a cabernet sokkal meghatározóbb lett (már eredetileg is, vagy csak 15 év múltán tűnik így?), és az illatban jelentkező zöldborsós, őrölt paprikás felhangok mellett, a szerkezetét és a tanninjait is ez határozta meg. Inkább tűnt egy nagyon jó bordóinak, mint tiszta sangiovesének. Ettől még kiváló bor, de a szívünk a 94-esé. 8 pont

A 2001-es egy bravúros, rapid akvizíció eredményeként került a sorba. Az 1995 és 2004 közötti nagy évjáratok közül ez a harmadik (97, 99), és persze örültünk, hogy legalább ezt sikerült megcsípni. Sajnos nem hozta azt, amit reméltünk. Nem volt tökéletesre glancolva, az illatban találtunk káposztás megingást, balzsamecetes megingást, de alapvetően ez egy „modern” bor, nagy testtel, nagy extrakttal, magas alkohollal, sok konyakmeggyel és szederrel. Mintha túlszaladt volna a pulp, meg a fiction is. De féldeciből hat perc alatt nem tudtuk eldönteni, hogy ez a rámenősség, erőfitogtatás a fiatalság jele-e, amit felold majd az idő, vagy az alapanyag eleve durvább volt. 7 pont

A 2003-as pozitív meglepetést okozott. Még sirattuk a 90-es évek eleganciájának elmúlását, amikor ez a bor megmutatta, hogy az új stílben is lehet nagyot alkotni. Hűen a forró évjárathoz a kényeztető, bársonyos stílust képviseli, és abból szerintem a maximumot hozza ki. Az illatban fekete tea, füge, fekete cseresznye, dió, tejkaramella, kóstolva elégséges mennyiségű, kerek sav, kellemes édesség, érett tannin. A végén egy kis alkoholos hév. Ha azt a házi feladatot kapnám, hogy valakit megnyerjek a Tignanellónak, a szelíd meggyőzést ezzel a borral kezdeném. 8 pont

A 2004-es elképesztően csiszolt, sima minden szinten. Profi munka. Komoly, súlyos, tekintélyes, de kissé szedált az én ízlésemnek. Vakon, az Antinori birodalom brunellójával párban kóstoltuk, és az azonosítás elvonta a figyelmet a részletek lejegyzésétől. Pedig nem volt nehéz dolgunk. A Tignanello könnyen felismerhető volt, és két klasszissal verte a Pian delle Vignét. Jóval fajsúlyosabb, kiforrottabb stílusú, mint montalcinói párja. Viszont az egész sorban ez volt az egyetlen bor, ahol némi animalitást éreztünk (egyébként bőven a tűréshatáron belül). 7-8 pont

A 2004-es Pian delle Vigne Brunello di Montalcino csúnyán lebőgött. Orrban Palmatex, szájban savhangsúly, lecsengésben tovább szárít, mint cseng. 5-6 pont  

A 2005-ös Tignanello beváltotta a reményeket, és tiszteletreméltóan megőrizte az évjárat-jelleget. Az illatban cseresznye, tinta, gyógyszer, cédrus és némi vanília. Remek savak, hibátlan szerkezet. Ízben cseresznye keserű csokoládés keretben. Visszafogottabb, karcsúbb és talán elegánsabb is, mint bármelyik kétezres. Jó ivású. Szívesen viszontlátnám 4-5 év múlva. 7-8 pont

A 2006-os palack sajnos a dugósság kezdeti stádiumában volt (l. Schildknecht-sejtés). Szerencsére a házigazdánk pincéjéből került egy pótpalack, de mire csapra vertük, már megbomlott a kóstolási fegyelem. Szellőztetés nélkül egyszerre nyersnek és krémesnek tűnt. Talán megvan benne a nagyság ígérete, de nem igazán tudtam már ráhangolódni. 7 pont környéke. 

A 2007-est a 2003-ashoz hasonló fekete lónak gondoltam. A Parkernek dolgozó Antonio Galloni szerint ez az utóbbi 20 év legszebb Tignanellója. Szerintünk csak annak, aki az orrával kóstol. Az illat valóban fergeteges és elbűvölő, bár aki egy vertikális részeként találkozik vele, azt alighanem megzavarja, hogy ennyire eltér a korábbi évjáratoktól. A részegítő illatkoktél elemei: narancs, menthol, grafit és szilvalekvár. Kóstolva szörpösen elomló, bár nehézkesnek nem mondható. Az alkohol sem éget, de valahogy az élek, az irány, a gerinc hiányzik belőle. 7 pont, és remélem, hogy ez csak félrecsúszott kísérlet volt.

Mindannyian Tignanello-rajongóként álltunk föl az asztaltól. Ezt a bort valóban érdemes gyűjteni. Hát még mennyire érdemes volt! Nekünk úgy tűnt, hogy a 90-es évek lehetett a fénykor, a gyümölcs és a hordó ekkor dolgozott a legnagyobb összhangban. A kétezres évek első felében testre gyúrtak, és mintha a pörkölést is fokozták volna (kizárni persze nem lehet, hogy ez a relatív fiatalságuk miatt tűnt így). Az utolsó két évjáratban megjelent egy csokoládélikőrös krémesség, ami nekünk nem hiányzott. Ha Tibi bácsi az est végén felajánlotta volna, hogy kívánságomra három Tignanello palackot újratölt, akkor én a 94-est, a 2003-ast és a 2005-öset választom.

[A képeket innen metszettem.]