Megbocsáthatatlanul fiatalon iszom meg a boraimat. Mint a legtöbben, én is azt iszom, ami éppen forgalomban van. Eltenni ritkán teszek. Nem azért, mert fejlövésem, hogy a bor nem érik a palackban, hanem mert nincs keretem az előtakarékosságra. És talán nem tudatosodott bennem eléggé, hogy a jó bornak idő kell. A Tignanello-kóstoló és a Kramer-cikk aztán szöget ütött a fejemben. A Kramernél azon kellett elgondolkodnom, hogy tudok-e olyan bort mondani, amiről sejtem, hogy nagy lesz, de ebből jelenleg szinte semmi nem látszik. A Tignanello-sorban pedig az 1994-es hengerelt, és megmutatta, hogy az évtizeden túli potenciál nem urban legend.
A palackérleléssel saját árnyékát átlépő borok egyik stabil forrása a Weninger Pincészet. A Kramer által leírt metamorfózisra én legalábbis nem tudok jobb példát, mint a 2003-as Frettner, ami nyögvenyelős kezdet után mára gyönyörű borrá érett (a 2006-os Frettner is jó esélyekkel indul: absztrakt matematikai szigor per pillanat, de a szerkezet nem billeg). Alig hittem a szerencsémnek, amikor egy tétova keresés nyomán kiderült, hogy két szakállas kedvencem - a 2002-es Spern Steiner Kékfrankos és a 2003-as Frettner – most is forgalomban van, sőt kapható Szegeden. Másnap nyitáskor már a Bérkert utcában voltunk, és végül egy palack 2002-es "Spern Steiner" Merlot-val távoztunk. Ezt a bort az év elején egy Weninger bemutató slusszpoénjaként kóstoltam először, és leesett az állam. Súly, tartás, karakter, nemesség - ilyesmikre emlékszem. A kirakatból kiemelt négyezer forintos palackot persze cidrizve vittem haza: ki tudja, hányszor kapott hideget/meleget a piacrakerülés óta.
Ezúttal nem volt töke a menyasszonynak. Lehet, hogy nem volt ez mindig nagy bor (nem tudom), de a legszebb borkorba ért, amikor megvan már az érettség, és még nem veszett el az erő. A harci kedv még minden ízében lobog, de már nem dúl.
Ne reméljünk szerelmet első szippantásra. De ha kap félórát egy karaffban, vagy egy napot a vállig letöltött palackban, a hatás nem marad el. Nem kiabál, nem hadar, de rengeteg mondanivalója van. Az illat egyedi és sokszínű - egy révbe ért, lekvármentes merlot weningeres fűszerekkel. Nyolcévesen a még élő gyümölcsök és még aktív pörkölési aromák egyenlő félként találkoznak az erősödő tercier aromákkal. Fekete cseresznye, törökméz, csokoládé, fekete tea, narancshéj, málna, szilva, balzsamecet. Kóstolva elegáns, eleven, zamatokban gazdag. A kortyban semmi nehézkesség, tömősség – ami leginkább föltűnik, az a remek savak és a gyümölcsöket keretező finom kesernye. Ha nagyon elmélyülünk benne, talán fölsejlik a mai higgadt és bölcs arc mögött a hajdani szertelenség, amit a palackérés szerencsés pályára terelt. A lecsengésben konyakmeggy és kissé tapadós, de érett tannin. Három napig kóstoltuk, és az utolsó cseppig tartotta a formáját. Bontottam mellé egy brunellót (Lambardi ’01), hogy kalibrálni tudjam a rajongásomat, és a Spern Steiner Merlot bizony jobban csúszott. 8 pont (Ez a bor egyszer már bizonyított merlot-teszten, igaz, annak három éve.)
Egy héttel a kóstolás után egy nagyobb Weninger-sornak szintén ez volt a legszebb tagja (a 2002-es Spern Steiner Kékfrankos és a 2003-as Frettner mellett). Rajta van az ezévi tizes listámon, és alig 15 euró.
[Az első képen Spern Steiner-kékfrankos október második hetében, a másodikon Franz Weninger és egy "biodinamikus" betontojás (utóbbi takarásban). A fotók Franz Weninger Facebook oldaláról származnak.]
Utolsó kommentek