Nem gondoltam, hogy ilyen zárótűzzel búcsúztatnak Bordeaux-tól. És egy ekkorka verébért, mint én, kolosszális aránytévesztés Kövér Bertát csőre tölteni. (Egy lövés 1914-ben körülbelül 3000 birodalmi márkába került.) De a cél nem én voltam, hanem a pincesöprés és az igényes berúgás.

A dolog úgy kezdődött, hogy Laci barátom Bordeaux-ra kihegyezett pincesöprésre hívott. A lehető legrosszabbkor. Éppen most vallottam be, hogy a cabernet-alapú nagyvörösök iránti szenvedélyem ellobbant. A meghívás kézhezvételekor úgy okoskodtam, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett kétféle kimenetel képzelhető el: elém szórják a gyöngyöt, én meg röfögök, vagy ennek fordítottja, de abból sem jövök ki jól: elkápráztat a minőség, a nagynevek, és kiderül, hogy segget csináltam a számból. A végeredmény kb. egyenlő távolságra esett mindkét végponttól, ellentétes félidőkkel. Első este, vendégségben nyitott és igyekvő voltam, elismertem, élveztem, konstatáltam. Második este, itthon a maradékokkal győzött a táncsodállakámdenemszeretlek.

A meghívóban ez állt: „rendrakás a pincében pihenő bordóiak között”, továbbá: „lesznek még meglepetés borok és jó borok is”. Amikor szombaton este megláttuk az első öt palack a pincetartástól előrehaladottan antikolt címkéit, elszorult a torkunk, felpörgött a pulzusunk, rihegtünk, röhögtünk, türelmetlenül fészkelődtünk.



És persze eszünkbe jutott, hogy ez csak a kezdet: „lesznek még meglepetés borok és jó borok is”.

Chateau l’Hermitage 2001 (Saint-Émilion – Grand Cru)

Erről a borról azon kívül, hogy jobb parti, egy elég sokra tartott évjáratból és a legszebb ifjúkorban jár, semmit nem tudtunk. Mint kiderült, a netes összbölcsesség is alig ismeri. A lényeg talán itt foglaltatik össze a legtömörebben: 4 hektáros mintabirtok a Château Angélus és a Château Beauséjour-Bécot között, kilenc rész merlot, egy rész cabernet franc, derítetlen, szűretlen, száz százalék újfában érik 18 hónapon át.

Gyönyörű merlot. Semmi nem lóg ki. Az illat rendkívül sokszínű: kávé, hús, leveszöldség, szeder, meggy, narancshéj és széna. Egy orrmágnes. Kóstolva minden túlzástól mentes. Szép szüret mesterien feldolgozott termése. Csiszolt és élénk savak kis citrusos húzással. Ízben meggy és környéke. Bársonyos textúra. A tannin enyhén húz, de nem szárít vagy dörzsöl. Még rengeteg tartalék van benne. (Robert Parker: 92/100; Stephen Tanzer: 88-90/100 pont.) (cca. €55)

Chateau Pavie Macquin 1995 (Saint-Émilion – Grand Cru Classé)

Erényei számosak és tiszteletreméltóak, ugyanakkor még 16 évesen is szárít és dörzsöl a tannin. 70 százalék merlot, 25 százalék cabernet franc és 5 százalék cabernet sauvignon. Ezt az évjáratot már Stéphane Derenoncourt készítette, aki Michel Rolland után a legkeresettebb repülő borász (senkit ne tévesszen meg a szandálos, markknopfleres poszthippi-stíl).

Pincehőmérsékleten egészen jól tartja magát, útban a szobahőmérséklet felé azonban csúnyul, öregszik. Az illatban égett gyufa, füge, leveszöldség, törökméz és teafű. Kóstolva elég kerek és decens csomagot kapunk, nagy merlot-s alaphanggal, ám érezhetően lefelé tart. A savak még pörögnek, de mivel a gyümölcs már kikopóban, a hajdani nagy test kiszáradóban, az extrakt porladóban, így a savak hiperaktivitásának nehéz őszintén örülni. A végét a fanyar és szárító tannin határozza meg. Most még látszik valamennyi az egykori nagyságból, de az összbenyomás a leépülésé.

A kritikusokat egyébként fiatalon is megosztotta: Stephen Tanzer és Szopós Jakab (Wine Spectator) szerették, ellenben Jancis Robinson 14 ponttal, Robert Parker pedig 89-cel fejezte ki nemtetszését. (cca. €50)

Chateau Léoville Barton 2005 (Saint-Julien – Deuxieme Cru Classé)

Az újvilági hordóművészet meghódította a bordeaux-i arisztokrácia legfelsőbb köreit. Legalábbis a két Léoville Barton ezt bizonyította - illetve egy Koparos, Montes Alpha M-es kitérővel azt is, hogy a hordóművészet kiteljesedéséhez szilárd szőlőalapok szükségesek. Ezt a birtokot, testvérével együtt (Langoa Barton) klasszikus, mindig az árán felül teljesítő bordeaux-iként könyvelik el. A britek, talán a tulajdonos személyiségének varázsa miatt, rajonganak érte. Pedig a borokban nincs semmi angolos tartózkodás, stiff upper lip.

Ebben az évszázadban többször is volt már évszázad évjárata, de valószínűleg 2005 a legeslegebb közülük. Vagyis az időjárás annyira tökéletesen alakult, amennyire az egy kaotikus rendszer esetében egyáltalán lehetséges. Ha szabad egyetlen bor két évjáratából általánosítani (nem szabad), akkor 2005 megkülönböztető jegye, hogy a savak nem égtek el. Tisztelettudó megközelítésben: ez a bor örökéletű lesz. Öncenzúrázatlan megközelítésben: rakoncátlan savak randalíroznak a korty második felétől.

Utánanéztem, a hivatalos kritikusok halomba dőltek tőle, és ők tudják, hogy mit beszélnek, szemben velem. Az illat bombázó. Extra minőségű hordó házassága extra minőségű gyümölccsel. Mint egy osztályonfelüli Sauska. Narancsvirág, fekete csokoládé, bőr, tejkaramell, fekete ribizli, humusz és grafit. Kóstolva azonban kegyetlen. Óriási életerő van benne, igazi vasgyúró. De ez a mindenből sok per pillanat fárasztó, pusztító élmény. A rengeteg sav és csersav befenyíti a nyálkahártyát. Így az egyébként létező gyümölcsöket csak pillanatokra élvezhetjük. A végén szárít és kiürül – a csersav kiszippantja a nyálat és az ízeket.

Azt mondják, hogy idővel óriás lesz. Nekem már most is túl nagy. (Jancis Robinson: 17.5/20; Robert Parker: 94/100 (Parker kóstolási jegyzetében brutális tannint és fájdalmas koncentrációt emleget, szerinte fogyasztásra 2020-ban lesz érett – igaza lehet.)) (cca. €70)

Chateau Léoville Barton 2006 (Saint-Julien – Deuxieme Cru Classé)

Kármentés felsőfokon. Reszelő, dörzspapír, firnisz, lakk – mindent bevetettek, hogy az évjárathatásból esetlegesen adódó egyenetlenségek, göcsök és görcsök eltűnjenek. És jórészt el is tűntek, de aztán valahogy az összkép fizeti meg az árát. Kemény, áthatolhatatlan bor, amit a pörkölés és az alkohol ruház föl szexepíllel.

Az illatban kakaóvaj, puncs, fekete ribizli, tinta, körömlakk és narancsos pezsgőpor. Ahogy Csite barátom mondaná: piacos. Két pillérre támaszkodik: az extra minőségű fa és a tagadhatatlanul nemes cabernet sauvignon. A korty kissé üres, de mindezt alkoholédesség és korán jelentkező csersavas kéreg segít feledtetni. A savak merészen pucérak. A tannin vastag, krétás, súlyos. Amikor mellétettünk egy 2006-os Kopart derült ki, hogy még ez a „klasszikus” évjáratból származó Barton is komoly beltartalommal rendelkezik (a „klasszikus” a bdx-i lingóban a „korrekt” megfelelője), és hogy milyen szintű precizitással, céltudatossággal készült.

(Jancis Robinson: 16/20; Robert Parker: 91/100. (2010-ben kóstolva JR ezt írta róla: „Dark purple. Aromatic and sweet but not quite as fresh and lively as some. Great sweetness but rather dry wood tannins on the finish. It is trying very hard to be loved... Tastes a teensy bit New World to me in its ripeness + toughness.”))
(cca. €50)

(folyt. köv.)