A főszereplőnek szánt kadarkákból csak illusztráció maradt, de azért megteszem, ami tőlem telik, hogy néhány arasszal túllendüljek a köldöknézésen. Nem lesz könnyű, mert a kudarc visszamenőleg magába szippantotta a kontentot.
A dolog úgy kezdődött, hogy szerveztem egy kadarkás őrsi foglalkozást. Az okoskodós résszel nem is lett volna gond, a kadarka fényes jövőjéről és félhomályos jelenéről vallott nézeteim az évek során nem sokat változtak, ám a gyakorlati szakaszban a projekt gellert kapott: kiderült, hogy a fényes jövő hipotézis támogatására alkalmas borok egytől-egyig kihaltak a piacról.
A nagy Buttlerek kifutottak, a 08-as csak szegény rokon, a 09-es Orsolyát elkapkodták, a sokat bizonytalankodó, de mindig érdekes St. Andrea Kadarka jogutód nélkül megszűnt, a Szentesi csak szórványos észlelés kiválasztottaknak. Még házi best buy-jelöltemet, a Sebestyén Kadarkát is kihúzták alólam (évjáratot váltott, 09-ről 10-re). Szóba jöhetett még Gál Tiborék rejtőzködő 2008-asa, a Remetebor aktuális évjárata, és ezzel kifogytam az általam ismert, perdöntésre esélyes kadarkákból. Illetve nem egészen, fekete lónak megmaradt Maurer Oszkár.
Levelezéssel, szépen kéréssel, és minimális praktikus kompromisszummal a következő sornál állapodtam meg: Günzer 09, Heimann 09, Balla Géza 09, Orsolya 09, Gál Tibor 08, Maurer „1880” 10, Maurer Krisztus-dűlő 09, Frittmann 09.
Az Orsolyát egy barátom gyűjteményéből vásároltam ki, a Gál Tibort a pincétől szereztük be (ötezer forintos árával életem legdrágább kadarkája), Maurer Oszkár pedig megajándékozott a boraival (ami gesztusként jól esett, és hozzájárult a kóstoló költségeinek elfogadható szinten tartásához, de akaratlanul is foltot ejtett a tiszta kéz poliszin). A többi szabvány bolti beszerzés.
Az Orsolyáról tudtam, hogy példaértékű, és mivel a Gál Tibor másodpéldányát már a kóstoló előtt kóstoltam, sejtettem, hogy az is nagyot üt majd. Ismerve ez utóbbi karakterét, vagy Balla Géza korábbi évjáratait, nem sok értelmét láttam annak, hogy mondjuk vakon a Frittmann mellé kerüljenek. De a közgyűlés a teljes vakságra szavazott. A véletlen aztán tényleg beintett: az általam legütősebbnek gondolt borok a sor elejére torlódtak (az első négybe keveredett Maurer Oszkár Krisztusa, a Gál Tibor, és az Orsolya), így aztán a kontextus aleatorikus lett, mint a Pithoprakta. (A kontextus jelentőségét alátámasztandó Matt Kramer írta valahol, hogy bármikor össze tud állítani olyan sort, ami egy adott bort a porba sújt, és aztán olyat is, amiben megdicsőül.)
Figyelemmegosztásban a nők hagyományosan jobbak, én pedig a rosszabbon belül is rossz vagyok. Nekem a társalgás fenntartása és a házigazdáskodás annyira leszívja az erőforrásaimat, hogy a kóstolásra és a pontozásra még úgy-ahogy oda tudok figyelni, a jegyzeteim viszont menthetetlenül foghíjasak lesznek. Sajnos ez az alkalom sem volt kivétel, de azért egy-két dolog élesen megmaradt bennem. Az Orsolya hozta a formáját (fölényesen nyerte a népszavazást), a Gál Tibort néhányan fáradtnak találták, én kissé késői szüretesnek, de imádtam, a Günzer fajtajellegét elvitte a hordó, a Heimann rendezetlen volt, az árban verhetetlen Frittmann meglepően jól teljesített, Balla Géza nem volt olyan sötét és sűrű, mint amitől tartottam, az egyik Maurer befutott a legjobb háromba, a másiknál fegyelmezetlenül felkiáltottam, hogy „ez nem egyszerűen savhangsúlyos, hanem savanyú”.
A két Maurer közül a komolyabbik a 2009-es Krisztus-dűlő volt (Szerémség), ami a netes böngészés alapján a kadarkák Overdose-a (lehet, hogy ennek a hasonlatnak lejárt a szavatossági ideje). A másik a 2010-es „1880” (Hajdújárás), ahol az utóbbi szám a telepítés vélhető időpontját, az előbbi a cudar évjáratot jelöli, és Óvári Jolán néni szőlőjéből készül. Én tényleg élek-halok az öreg tőkés borokért, de mint a mellékelt ábra mutatta, az évjárat olykor felülírja a kort. Ezzel nagyjából véget is ért volna a foglalkozás érdemi része. Illetve utómunkaként a madárkás kóstolási jegyzeteimből és a közfelkiáltásos eredményből egy szerényen informatív posztot írtam volna. Csakhogy Maurer Oszkártól 2x2 palack bort kaptam, így maradt esély a kóstolási jegyzetek elmélyítésére.
Egy napsütötte szombat délután a feleségemmel kettesben kiültünk a teraszunkra két pohárral, a két kadarkával és a jegyzetfüzetemmel. Értelemszerűen a soványka savanykással kezdtünk. És nem találtuk kiábrándítónak. Sőt, elsőre savanyúnak sem. Mi több, úgy éreztük, hogy makulátlanul tiszta, kadarkásan gyümölcsös, lendületes, üdít, frissít. Gyorsan átváltottunk a „nagyra”, hogy az majd előhívja a gyengébbik hibáit. A megszégyenülés elmaradt. Éreztük, hogy miért jobb a Krisztus, aztán éreztük, hogy már nem érezzük, és amikor visszaváltottunk az „1880”-ra, éreztük, hogy miért bizonytalanodtunk el. A hajdújárási öregtőkés ficánkol, kadarkásan eleven, tiszta ízű, és érezni rajta, hogy miként a tankönyvek előírják, átverekedné magát a paprika-hangsúlyos magyar koszton. Jancis Robinson egyik kedvenc kifejezésével: cleanses your palate (tisztítja a szájat). A szerémségi aromatikája bizonytalanabb, a korty zamatait hívatlan tannin árnyékolja le, és furcsa módon fölbukkan valami babérleveles zöldesség is. Persze testesebb, sötétebb, kevésbé savhangsúlyos. De képélességben nem érhet az „1880” nyomába.
Megírtam Maurer Oszkárnak a tapasztalataimat, és nem küldött el melegebb éghajlatra, inkább aládolgozott a sejtéseinknek. Azt válaszolta, hogy a Krisztus mindössze hároméves ültetvény, és az új hordó használata teljesen fölösleges volt, el is határozta, hogy a továbbiakban lehetőleg sehol nem alkalmaz új hordót (sőt csak negyedtöltésűt vagy idősebbet).
Némi túlzással az utolsóból első lett. Pontosabban fogalmazva, kiderült, hogy amit én azon a bizonyos vakteszten tapasztaltam, teljesen alaptalan, vagy legjobb esetben is felületes, futó benyomás volt. Pedig hittem benne. Persze egy állítás helytállóságáért nem szavatol az, hogy mennyire hiszünk benne. És attól talán nem is esnék kétségbe, ha az volna a tanulság, hogy egy egész palack bor időben elnyúló, figyelmes és lelkes elfogyasztása nyomán nagyobb felbontású képet kapok, mint amikor kapkodva, csapongva, köpve féldecikből skiccelek. Inkább attól ijedtem meg, hogy ezek szerint az sem zárható ki, hogy egy újabb palack Maurer ’1880’ Kadarka módszeres elfogyasztása nyomán azt is vissza kellene vonnom, amit az első palack módszeres elfogyasztása nyomán állítani mertem. Hogy nemcsak az a kijelentés igaz, hogy ahány száj, annyi bor, hanem az is, hogy ahány alkalom, annyi bor.
Hogy valahogy elsasszézzak a borismeretelméleti nihil szakadékától, idecitálom Kramert. Ő azt írja, hogy a borismerethez 4 palack kell.
"A négy palack a borélet (vagy még inkább a borértés) négy fázisának felel meg: megerősítés, kétely, méltányolás és megértés.
Ha van 4 palackod, akkor egyet bármikor csapra verhetsz. Megkóstolod, és azt mondod: "Frankón választottam. Pompás bor." Ez a megerősítés szakasza.
Aztán valamivel később, amikor már sok hasonló jellegű bort kóstoltál, fölüti fejét a kétely: "Tényleg olyan szép? Jól választottam, vagy elsiettem a dolgot?" Hogy kiderüljön az igazság, újabb palackot bontasz. A négy fázis közül ez a legrázósabb. Közismert tény, hogy van a borok életének egy olyan szakasza, amikor az ifjúság gyümölcsös varázsa már elillant, de még nem alakultak ki az érettség finomabb árnyalatai. Vagy egyszerűen bezárul a bor. Ilyenkor jön az önvád: "Mit láttam én ebben a borban?"
De maradt még két palack. Jól eldugod őket, hogy ne legyenek szem előtt. Mire elszánod magad a harmadik palack bontására, már sok idő telt el. Ilyenkor általában kellemes meglepetésben van részed. Ez a méltányolás szakasza: "Ejha! Ez sokkal szebb, mint amire emlékeztem! Kezd formába lendülni."
Végül elérkezik a negyedik palack ideje. A bor ekkor már az érettség közelében jár. Alig várod, hogy kibontsad, hiszen a legutóbbi találkozás annyira felvillanyozó volt. Ezúttal a barátaidat is meghívod, hogy megosszad velük az élményt. Megkóstolod, és a bor ... nem rossz. Vagy remek. Vagy egyedülálló. Vagy csak olyan, mint volt. (Nem minden bor fejlődik.) De bármilyen legyen is, az előző 3 palackkal már tapasztalatot szereztél. Nélkülük nem juthattál volna el a megértésig. Most már tapasztalt vagy. Láttad a bor életútját. Nem mellesleg, az ízlésed is hosszú utat járt be. A bornak számodra története van: kettőtök közös története.
A barátaid ebből persze kimaradtak. Ők most hallják azt a számot először a rádióban. Te már minden hangját ismered. Ők csak az ízt érzik. Te a bort.”
Ez nekem talán soha nem fog összejönni. De arra törekedhetek, és törekszem is, hogy megteremtsem a legjobb feltételeket ahhoz, hogy egy-egy bor a legszebb arcát mutassa. És ehhez nem a vakteszt az eszményi kontextus.
[A képet innen metszettem. Krisztusról és Jolán néniről nem találtam közös képet.]
Utolsó kommentek