Ugye tudjuk, jövő héttől indul a borfesztszezon, ami mindenképpen örvendetes fejlemény minden italozó életmódot folytatónak. Legelőször a Borfalu nevű jön, amely ugyan bűnben fogant, miszerint lenyúlásgyanúsan és pofátlanul rászerveződött a régi jó várbéli Borfesztiválra, de idén már kissé korábbra tolta magát álszemérmesen, és a program alapján egészen gigantikussá növekedett. Azt ugyan sosem fogom megérteni, hogy a magyar borrendezvényeket miért kell automatice egy-egy komplett Röpülj Pávával is súlyosbítani, de hát ezen a sületlen tradíción, mint a trianoni traumán, valószínűleg sosem tesszük túl magunkat már.

Tehát szerdától (augusztus 31.) vasárnapig a Felvonulási téren (mennyivel szerencsésebb helyszín, mint a vár! Oda fölbaktatni még csak-csak, de a tizedik pakli kóstolójegy után lefele...) lehet vedelni minőségileg és kulturálisan. Ahogyan a kiállítói névsort nézegettem, idén is a kevésbé ismert pincészetek dominálnak itten, de minden borvidékről akad egy-egy BL-résztvevő (Konyári, Mayer, Árvay, Szeremley, Pfneiszl, Fekete Béle, Kreinbacher, Nyakas, Veszetrgombi, Vida, Csányi és a többi).

Szeptember 8-án, csütörtökön pedig a Várban kezdődik a – tessenek megkapaszkodni, megpróbálom kiírni a teljes nevet – 14. Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztivál részeként a Borkiállítás és Vásár a Budai Várban (próbáltam az eredeti helyesírást követni, amely viszont nem próbálja a magyar helyesírást követni). Hát itten – megint idézni vagyok kénytelen – a magyar és nemzetközi borászat színe-java vonul föl, illetve zárkózik apró faházacskákba. Nem is érdemes belemazsolázni, annyit jegyzünk csak meg, hogy lesznek például határon túli magyar borászatok, köztük a nagyreményű aradi (ménesi borvidék) Wine Princess, a kadarka nagymestere. (Van egy álmom. Egy olyan borfesztivál, amelyen nincsen Ghymes együttes!)

A carmenère a Nessievel ellentétes utat járt be: már mindenki elkönyvelte, hogy kihalt, és senkinek nem hiányzott, amikor a világ egyik távoli sarkában rábukkantak. A világ távoli sarkában sem gyújtottak örömtüzeket, amikor megtalálták, mert egészen addig merlot-nak álcázta magát, amely túl azon, hogy pedigrés fajta, a Kerülőutak idült alkoholista főszereplőjének ellenpropagandája előtt a világ kedvenc borszőlője volt. Szóval, 1994-ben egy francia önológiai deszantos kiderítette, hogy a chilei merlot különös bukéját nem a terroir vagy az andokaljai klíma okozza, hanem az, hogy carmenère. Eltelt néhány év, amíg az őstermelők és a repülő borászok a mélyütésből felocsúdtak, és rájöttek, hogy az, ami merlot-nak szar volt, még lehet pompás carmenère. Rázoomoltak a fajtára, és kiderítették, hogy drasztikus hozamkorlátozással és a szüret kitolásával olyan anyaghoz juthatnak, ami egyrészt egzotikus fűszer a küvékben, másrészt tisztán palackozva országimázs-építő chileicum.

Az X az Y Z-je (ahol az X és a Z valamely egyedi létező, míg az Y egy kategória megnevezése) közhelygenerátorral játszi könnyedséggel állíthatunk elő olyan zseniálisan mélyértelmű szlogeneket, mint amilyen a "Szicília Európa Kaliforniája", "Villány a Kárpátok Bordeaux-ja" vagy "Beethoven a zene Mozartja" . A hülyeség arcot ad és építi a személyiséget, ezért örömmel vállalom, hogy a fenti generátorral nekem is sikerült egy hangzatos lózungot összehegesztenem: "Kisharsány Villány Kaliforniája" . És mint az igazi debilek, még meg is magyarázom a hülyeségemet.

A Művelt Alkoholisták első igazán nagyszabású tesztje rögtön csúcstámadás: Magyarország kilenc – vélhetően – legkiválóbb merlot-ját eresztettük össze a szánkkal. A végeredmény pedig váratlanul papírforma szerint alakult: a 2000-es Gere Solus nemzetközi klasszis formáját mutatta, toronymagasan győzött, bármennyire is irtózunk a latin borfantázianevektől. A vert mezőnyben a brüsszeli nagyaranyas friss Konyári Sessio, Takler két Primariusa, Weninger 2001-ese és egy szupertoszkán. A Solus annyira elnyomta a mezőnyt, hogy csak a másnapi visszakóstoláskor ébredtünk rá: volt még a tízben egy-két valódi magyar sztár. Legalább százezer forint az asztalon, öt pár bor, négy vak kóstoló.

Huszonhárom óra harmincnyolc perc. Híreket mondunk. A Wine Lover's Page csavarzárügyben próbál okoskodni, sikertelenül. A csavarzárpárti szerző nevetségesen vékony érveket és izmos ostobaságokat hord össze szép nagy kazalba. A csúcs mégis az a mondat vagy érv vagy mifene, hogy "a parafa dugó XVII. századi technológia, teljesen logikátlan, hogy eddig túlélt". A kerék hányadik századi technológia, baszki? Vagy a kereszténység? (Jut eszembe: a szög!) Logikátlan a világ.

Aztán véletlenül akadtam egy dr. Pók Tamás-előadás szövegére a Borportálon (A vörösborkészítés technológiája). Power Point. Persze, énbennem, éjjel-nappal marketinges bullshitekkel teletömött inboxa fölött görnyedő, brainstormingokról meetingekre vánszorgó, nyakában kolompként belépőkártyát lengető, szinergiával fekvő, win-to-win scenarióval kelő internetes patkányban (copyright: Grespik "Szíriusz" László") valahogy az a naiv, romantikus kép élt, hogy a borászatban nincs Power Point.

Ez tetszene a Wine Lover's Page agynélküli cikkíró létformájának. (Ti. végre egy XXI. századi technológia, ugye.)

Egy kedves barátom, értesülvén arról, hogy egri bortúrára készülök, figyelmeztetett, hogy ez az út meg fogja változtatni az életemet. Ha azt nem is, egy-két ácsszöget ütött a fejembe. Eredetileg 2 pincét készültünk meglátogatni, 2,5 lett belőle. A St. Andreába és a Vincze Bélába full hivatalosan, a Tóth Istvánba belógtunk.

Első útunk a magyar borászat szentfazekába, a St. Andreába vezetett. Ha van a magyar sajtóban szeplőtlen pincészet, akkor ez az. Nem, hogy rossz szót nem írtak róluk, de még nem is mondtak (ja, de mégis, Szekszárdon kétségbe vonták a bikavérük vérvonalát). De biztos, ami biztos – néhány millát nem sajnálva – összedobtak egy saját magazint is, ahol sűrítve olvasható minden dicséret. A leírások és az anekdoták alapján, nem csak a borászat, hanem a Lőrincz család is szent. Annyira rokonszenvesek, szerények és barátságosak, hogy szinte nemzeti érdekünk, hogy sokasodjanak. De hadd szálljak be én is a hagiográfiai licitbe: szerintem nincs még egy hazai pincészet, ahol ilyen tisztán vennék a nemzetközi bormarketing-adást. A St. Andrea olyan mintha egy tankönyv lapjairól lépett volna le.

Ezermester-előfizetők figyelem! A "Hogyan készítsünk manőverező robotrepülőgépet hulladékdeszkából és púrhabból?" típusú klasszikus barkácsötletek fantáziabirodalmát ugyan még csak nem is súrolja, de azért a futballpálya-lelátók "ezt, bakker, még én is jobban meg tudom csinálni" Magyarországon különösen (és konkrétan a futball esetében: joggal!) elterjedt szellemiségét nagyszerűen kielégíti a Pelican Home Brewing otthoni borkészítő berendezése, egy kit, amellyel bárki kifaraghatja saját dűlőszelektált pinot noirját, ha van hozzá kedve, meg persze pinot noirja (úgy értem: szőlője). És miért ne lenne? Pár száz dollárt csak megér egy próba! Dicsőséges példaként pedig lebegjen szemünk előtt a kaliforniai Sine Qua Non szőlő- és birtoknélküli sufniborászat példája, és tűzzük ki célul bátran a Wine Spectator vagy Robert Parker 90+ pontját!

(Csak zárójelben merem, mert nagyon OFF, hogy az otthoni sörfőzés már évtizede menő hobbi Amerikában – sőt Németországban is, ahol egy duisburgi lelkész csinált internetes kultuszt a mosógépes sörfőzésből. Dehát már itt is jön a bor...)

Azért vigyázzunk az alapanyagokkal!

Amikor a klasszikus online geekkultúra és a borbuzulás találkozik: viseld a pólódon kedvenc borodat! Egyébként már a wine-geek kifejezést is többször volt szerencsém olvasni.

Az ausztrál tudósok típusú hír iskolapéldája: a vörösbor jót tesz a szemnek. (Másodosztályú kabarépoén: az én látásomat inkább rontja a második üveg után.)

Az olaszok kivételesen jó évjáratot várnak. Az olasz (a Nemzeti Sport-olvasók kedvéért: talján, sőt: azurri) gazdaszövetség szerint akár 1997-es csodaévjárat minőségét is elérheti 2005. Északon, a különlegesen fontos régiókban (Toszkánában például) ugyan a tavalyinál kevesebb termést várnak, de a minőséggel mindenki nagyon elégedett. (Minálunk alighanem lesznek gondok a sok augusztusi eső miatt. Dehát ismerjük a magyar borászok csodálatos képességeit: a Mag népének földjén, a szívcsakra vidékin minden évjárat jobb az előzőnél.)

Sokmindent elmond a hazai gasztrosajtóról, hogy az egyetlen kicsit is mértékadónak gondolható, valószínűleg (Kék Fény-rajongóknak: valószínűsíthetően) tök független, ráadásul megfelelő érvekkel és többé-kevésbé találó megjegyzésekkel alátámasztott étteremtoplista a Pesti Side című expatblogé. Néhány ponton lehetnének ugyan ellenvetéseink, aggodalmaink meg ilyenek (miért került ki a Matteo, he? mit keres ott a Gundel?), de személyes tapasztalataink zöme bőven alátámasztja a Budapestre száműzött amerikaiak véleményét. A hír annyi, hogy nemrég frissült a lista, bekerült például a Maligán. Egyébként, ha valaki erről a listáról lop magának ötletet, hogy hová menjen vacsorázni, jó eséllyel nem fog csalódni.

Mint az év legjelentősebb alkoholeseménye, a Sziget mindig sajátos italozási stratégiát követel. Mint tudjuk, az embert az különbözteti meg az állattól, hogy a saját kárán sem tanul, tehát az ember hiába tesz szert magyon csúnya tapasztalatokra, évről évre ismétli a baromságait. Hát valahogy így jártam én a Gere Kékoportó (bocs: Portugieser, sose fogom megszokni) Válogatással.

Annyi minden summasummárum torlódik már itten, az ingyenbort osztogató frankiáktól a PDA-kra írt kis borbuziszoftverig, és még a franciák is idejönnek bormarketingolni, hogy majd akkor együtt adunk az amerikai piacnak, muhaha, a spanyolok (pardon: baszkok) meg fölhúzzák dugóhúzó kinézetű luxusborhotelt (emlékeztetőül: mi a Vizy E. Szilveszteres óriásplakátokkal neveztünk ebben a versenyben).

Nem orosz exportra készül, a névnek semmi köze a szentpétervári múzeum-labirintushoz, egyszerűen a villányi Remete-dűlőre utal, egyúttal megtéveszti az ellenséget. Még ravaszabb volna a Bélier Hermitage (ennyit a franciatudásomról). Jellegzetes magyar tucatvörösíz, első nekifutásra egy megkergült KO-ra tippeltem volna, bár állítólag a portugieser kisebbségben van benne. Alkoholhangsúlyos és édes. Bontás után cseresznye, kis paprika és valami nem múló csípősség. Másnapra kiegyenesedett, és már inkább egy szolid cabernet-vonalat vitt, de akkor is feledhető egynyári sláger. A webes zuhanyhíradó szerint a 2002-es fás volt, ez nem az. Kis tannin, kis sav. A borász szerint beszélgetőbor, ami a minta alapján annyit tesz: nem oszt, nem szoroz, a pörköltet nem bontja le helyettünk, szerény, mint az ibolya, tehát ha nem akarunk unatkozni, akkor izgalmas beszélgetőpartnert válasszunk mellé.

A címke szerint cabernet (sic), merlot, kékfrankos és portugieser. Szerintem a kevesebb több lett volna, a főáramról leválva számtalan kis ízörvény borzolja a bimbókat, de szinte az azonosíthatatlanság szintjén. Nehéz elhinni, hogy ennyi különböző karakterű fajta még átlátható, kezelhető, integrálható. Inkább Fradi-leves fíling. Félreértés ne essék, nincs vele nagy baj, de ha arra gondolunk, hogy pl. a Csányi Pincészet V-sorozata kiforrott és komplex borokat ad a bordói világfajtákból legalább 200 jó magyar forinttal olcsóbban, akkor bizony "Achtung Boxi!"

Akinek nincs pénze a Bock Cuvée-re, de mégis kíváncsi, hogy milyen lehet egy Bock-bor, az csúnyán meg lesz vezetve. Ez nem a Bock-stílus. (Még akkor sem, ha valószínűleg éppen új vágányra áll át a Bock-szerelvény.)

Sátor alól kikiáltó szétnéz:
"Itt látható a nagyhírű bűvész!
A lábával karikázik,
A kezével citerázik,
Az orrával orgonázik,
A fülével figurázik,
A szemével gurgulázik,
A szájával vacsorázik!"

(Weöres Sándor: Vásár)

Csányi Sándor most már valóban olyan, mint a versbéli "nagyhírű bűvész": minden mozgatható testrészére jut egy megmentendő vagy megfejendő ágazat, sőt, rászoruló társadalmi csoport, sőt, egyes politikai elemzők szerint: rászoruló ország. Ami bennünket érint: a Teleki V-sorozat 2002-től haptákba lett vágva -- a Merlot, a CS és főként a Cabernet Franc alaposan megfingatja a konkurenciát. De ami igazán szép, valójában nincs is konkurencia, mert 2.000 HUF-ért senki nem ad ilyen borokat. Egyik sem tartozik a szűkebb elitbe, de mindegyik képes arra, hogy töredék áron képet adjon a nagyságról. Sőt, a CF nem csak képet ad, hanem nagy.

Eddig egyetlen hibája az volt, hogy nem lehetett kapni. Most megjelent a dél-alföldi Corában a vevőcsalogató 2 rugós kategóriában, remélhetőleg ez nem helyi egzotikum. Két matrica felelős a marketingért: Vinagora 2004 aranyérem + Pannon Bormustra Csúcsbor 2004. Előreszaladok a konklúzióval: nincs még egy vörös, ami ezen az áron ilyen minőséget adna. Vannak harapósabb, csábítóbb borok, de ez a legszebbek letisztult stílusát hozza dömpingáron.

Rubin szín, lilás peremmel. Illatában dohány, szilvalekvár, vanília. Két nappal a felbontás után, még mindig tökéletes állapotban, a dohány hátrébb húzódott, és intenzív gyümölcs illat vette át a helyét: cseresznye, málna és a legtisztábban szeder. Szájban ugyanezek a jegyek köszönnek vissza. Magas alkohol, erős közepes test. Sav és tannin a villányi boroknál ritkán tapasztalható egyensúlyban. Hosszú, hosszú lecsengés. Komplex, nagy és elegáns, és még gyümölcsös is.

Készletezzünk belőle, és reménykedjünk, hogy a 2003-as még rátesz egy lapáttal!

Plasztik József ősblogger itt rácsodálkozik a Manna nevű helyre. Aki szereti az újromantikus stílust, olvassa el!

Én a St. Andrea 2004-es Napborára csodálkozom éppen, az este tíz órai harminc fokban, sajnos muszáj áthangolódni a pocsék 2004-re, mert itt a kánikula és friss fehéreket kell inni, nincsen mese.

Persze most kóstolgatjuk, menyire pocsék az a 2004, és hát a vörösöket jobban megviselte, nyilván, ez a friss, fegyelmezett fehér vékonyabb, sekélyebb, mint a 2003-as, klasszis Napbor volt, kicsit kurvásabb a száraz létére szégyentelen édeskésségével. Nem túl jó az ízmemóriám (sem), de mintha a 2003-as jóval vastagabb lett volna, több mélységgel, izgalomal és rizlinggel.  Mintha a fa is visszafogottabb lett volna benne. (A hivatalos fülszöveg szerint a hordó csak nagyon diszkréten jelenik meg az ízben. Hát, ez kábé annyira diszkrét, mint Csisztu Zsuzsa dekoltázsa. Az igaz, hogy Egerben ennél fásabb fehérborokat - jellemzően chardonnaykat - is szoktak faragni.)

Egyébként birses-körtés-füves illattal, húzós kis savakkal, chardonnaysan vajas struktúrával (a bor fele chardonnay,  harmada szürkebarát, a maradék meg olaszrizling), az obligát citrusokkal lecsöngésben jó nyári bor ez. Összetéveszthetetlen St. Andrea stílus: korrekt, dinamikus, kicsikét szögletes. (Körző, vonalzó.) Egy ötszázassal drágább talán az ízénél. Ősszel már senki sem fog emlékezni rá.

Amikor azt mondják, jó rozés évjárat van (egyébként az van, mármint a 2004-es sajnos az volt), az annyit jelent, hogy gyönge vörösévjárat van. Ha azt mondják, hogy ez az anyag nagyszerű lesz rozéba, az annyit jelent, hogy túl gyönge rendes vörösbe.

Véletlenszerű toszkánokkal, köztük két, a Wine Spectatorben 90 illetve 91 pontot elért nemzetközi klasszissal küzd meg a mi Heimann Zolink Stílgyakja. A végeredmény dagasztja a honfiúi keblet meg mást is. "A Heimann Stílusgyakorlat egy pléjmét -- kissé narancssárga a nyomás és valószínűtlenül hosszú a comb, de azért a magamfajta szentfazéknak is kocsányon lóg a szeme."

Az olyan magosan szárnyaló történeteket, amelyekben a gonosz Godzilla merő rosszindulatból megkínozza Megagodzilla szopós borját, de az túléli, viszont a saját bocija konnektorba nyal, és erre Godzilla sósavat iszik, jobb volna nem bántani. És ez a Parker doki vs. bor-partizánok saga is olyan szépen suhan a magasban, annyira remekül használja ki a felhajtó erőt, ami a globalizmus ellen küzdő, pacifista, kisboltfanok és a manipulatív, amerikai karvalytőke ütközése nyomán keletkezett, hogy sehonnai bitang, aki sóspuskát emel rá. De én, vadorzó mindig is szerettem a féligellenőrzött okosságot (az ős-patkányt) levadászni.

A magyar bort még nem kapta szájára, ennyiben eseményhorizontunkat nem sérti, vizeinket nem zavarja, nálunk szelet nem vet, vihart nem arat, de mégis érdekes lehet ifj. Parker doki, a borász szívek tiprója. Futólag már e rovatban is elejtettem a nevét, de az alkalom, hogy a nevet tartalommal töltsem meg, most adódott. A borvilág divatdiktátora (gáncsolói szerint) vagy pápája (a hívők szerint) a Wine Advocate nevezetű miniállamból osztja az áldást. A felkentségét kétségbevonó ellentábor fáradhatatlanul áskálódik ellene, és szervezi pokolraszállását. Teflon-Parkerről azonban minden lepereg. Hiába, no már az öreg Kuhn megmondta, hogy a szurka-piszka nem stratégiai fegyver, paradigmát csak új paradigmával lehet buktatni.