Ezúttal rizlingezünk. A nemzeti romantika klasszikusáról elnevezett szekszárdi extéeszpince kissé személyiségzavaros bora csap össze a Somlóra szabadult perfekcionista építési vállakozó patetikus olaszrizlingjével. Ég és föld.

Tulajdonképpen érdektelen cikk, és még a név is hibásan van írva, de jó blogger módjára rögzítjük: volt egy Hugh Johnson-interjúkísérlet a Népszabadságban. Mission Failed.

"Szép bor az, amelyik érdek nélkül tetszik."
Kant után szabadon

Az ember egy önzésre programozott génrobot, akinek gyárilag maga felé hajlik a karja, és folyton azon mesterkedik, hogy csuháját a másik levesébe juttassa. Ezért van szükség a vaktesztre. Köznapi tapasztalat, hogy még egy tét nélküli baráti vacsorán is akadnak olyanok, akiket csak az izgat, hogy verbálisan megköcsögöljék a másikat, és a borába beleverjék a csúfot. Ők azok, akikben igazán virulens önző gének csapolják a hormonfröccsöt, amitől aztán beindul az intellektuális szarvasbőgés a suták legnagyobb riadalmára. A közösbe bedobott palack egyfajta agancs-pótlékként funkcionál, és úgy látszik, nincs szebb, mint a másik agancsával verni a csalánt. Vagyis az én borom legalább Masseto vagy Ch. Margaux, a tiéd maximum homoki-asztali. Ebből a reménytelen helyzetből csak a tudatlanság vezethet ki. Mert nehéz úgy hazudni, hogy nem ismerjük az igazságot, mondta valahol EP. A megkopott igazság helyére az érdeket behelyettesítve: nehéz úgy a malmunkra hajtani a vizet, hogy nem tudjuk, melyik a malmunk.

A György-Villa hallatán valószínűleg minden második embernek a Banánhéj és a pókerközvetítések nyomán sokadik virágzását élő Korda Gyuri műmájer villája jut az eszébe, ami a referenciamezőt – a tulajdonos Henkell und Söhnlein vélhetően nagy bánatára –, erősen a giccs irányába tolja. De azért valószínűleg nem kevesen vagyunk, akik a borászati és gasztronómiai magazinokban állandó fícsőrként jelen lévő egész oldalas reklámok nyomán már megtanultuk, hogy a György-Villában nem Karel Gott szelleme kísért, hanem az első magyar Master of Wine-jelölté.

Na, most hogy már a vinográf Alder is rácuppant Szepsyre, nézzünk egy újabb, ár-érték arányában is figyelemre méltó bort a mester vidékéről: mi termett 2003-ban a Királyudvarban? Hát száraz furmint mindenképpen.

Szepsy bor a világ legjobb borblogján

Régi kedves cimboránk, Alder Yarrow, a vinográf egy 1999-es Királyudvar Tokaji Furmintba botlott, és első szippantásra beleszeretett. A nagy találkozás egy ismeretlen pohárnok önzetlen segítségének köszönhető, aki a halételhez elzászi fehéret kereső főhősünket a Királyudvar Tokaji Furmintjához kalauzolta.

A világ legjobb borbloggere posztját a borivók istenéhez intézett fohásszal nyitja, amiben azért könyörög, hogy soha ne kelljen lemondania az ilyen és ehhez hasonló borok véletlen felfedezésének meglepetéséről és öröméről.

Ezután egy lelkiismeretes, informatív és ékezethelyes ismertetés következik a borászatról, a termőhelyől, a borászról és a borról. Külön fölhívja a figyelmet, hogy habár ez a furmint kései szüretelésű és félszáraz, mégis száraznak hat és egyáltalán nem desszert bor. A leírás végén Alder megjegyzi, hogy szívesen venné, ha valaki bővebb felvilágosítással szolgálna a borászati technológiát illetően. (Némi honfiúi mozgolódás már van a hozzászólásokban, és a lelkes Alder egyik válaszában már föl is vetette, hogy talán ideje volna helyszíni terepszemlével oszlatni a tudatlanságát a magyar borokat illetően. Nosza, gyorsan hívja meg valaki!)

Kóstolási jegyzetében Alder a "titokzatos és gyönyörűséges" illatban többek között körtét és fehérhúsú barackot talál, ízben mézet, kamillát és virágos jegyeket. Dicséri a hosszú lecsengést és a bor komplexitását, és hosszú életet jósol neki.

Végül a tizes skálán 9-9.5 ponttal honorálja Tokaj és Szepsy mester közös művét, ami egyébként Amerikában 20 dezső.

A Big Brother után itt a Big Borász

A főműsoridőben adott seggvakarás, unatkozás, horkolás, kettyintés és mélylélektani beszélgetések után, a kísérleti patkányok újabb csoportját indítják el a 15 perces hírnév-nirvánába. Az amerikai PBS csatorna már megkezdte a szereplők toborzását az új valóság-showba, amelyben 5 szépreményű borász-jelölt verseng majd egymással. A hatrészes sorozatban a szakmai zsüri által kiválasztott szerencsések átélhetik majd a szőlőművesek és borászok "hátfájdító, megrendítő, de egyúttal felemelő" hétköznapjait. A fődíj: saját márka és bevezetés a borpiacra.

Jelentkezni a következő e-mail címen lehet: info@doccitytv.com.

Először is tessenek a Világgazdaság tegnapi számára rákeresni, mert Gazda Albert a hazai borkultúra állásáról és a szüretkörnyéki tanulságokról elmélkedik. Nem lőjük le a poént, de annyit megsúghatunk, hogy szomorú a happy endje.

Hozamkorlátozás és könnygáz

Könnygázgránátokat vetett be a rendőrség múlt csütörtökön a franciaországi (konkrétan: Burgundia) Mâcon városában, a tüntető boros gazdák ellen. A bősz őstermelők a kormányzat terméshozam-korlátozó rendeletei ellen titakoztak a törvény által megengedettnél hevesebben. A nem kiemelkedő minőségű vörösborokat, ám elég jó fehéreket termő Mâcon-vidéken vörösből hektáronként 3 hektoliterrel vörösből fehérből hektáronként két hektóval csökkentették a megengedett hozamot. A francia kormány szinte valamennyi borvidéken lejjebb vitte a kvótát.

Jönnek a kínaiak

Egy kedves, Kínában dolgozó olvasónk már ajánlotta, hogy küld ottani borokat, de addig kénytelenek vagyunk beérni a Kínából egyre sűrűbben érkező borhírekkel. Nagyon úgy tűnik, hogy a már nem is kicsit sinofób amerikaiak (és európaiak) egyre kézzelfoghatóbban vannak beszarva a sárga vörösöktől, mert hát valahogy az a kép bírt kialakulni a kínaiakról az utóbbi években, hogy aminek ők nekifeszülnek, abban lenyomják gyorsan a világot. Márpedig a bornak is nekifeszülnek, egymás után alakulnak a külföldi (ausztrál, francia, amerikai) tulajdonú borászati üzemek, évente sokszorozódik a bortermelés. Hogy a kínai elit mennyire van rákattanva a csúcsborokra, arról talán Szepsy Istvánék tudnának mesélni Királyudvar-vonalon. Akit érdekelnek a fejlemények, időnként ránézhet a winechina.com-ra. Innen tudtuk meg azt is, hogy rövidesen indul a Decanter kínai kiadása. Vajon ki lesz a mandarin Romsics László?

Megállapodást kötött a Brown-Forman Corp. kentucky-i szeszóriás és Richard Branson, a brit üzleti élet fenegyereke, hogy a Brown-Forman kaliforniai borászatának chardonnay-ját és shirazát Branson cége, a Virgin Vines saját márkanevén hozza forgalomba. Az új bormárka az ideálisnak tartott tízdolláros árkategóriába (9,99 USD) van belőve, és már az első évben több százezer palackot akarnak értékesíteni belőle.

Bransonék azt ígérik, hogy három éven belül a Virgin Vines lesz a vezető kaliforniai bor. Nem lennénk mostan a többi kaliforniai borászat helyében, mert Branson a világ egyik legnagyobb marketingzsenije, még egy darab szarból is képes piacvezető terméket csinálni, ha hozzáragasztja a Virgin márkanevet.

A Virgin birodalom apró lemezboltból, lemezkiadóból (Sex Pistols!) lett gigantikus kereskedelmi lánc, majd áttekinthetetlen vállalatkomplexum sajátmárkás légi- és vasúttársasággal, mobilszolgáltatóval, borüzletekkel, pénzügyi szolgáltatásokkal, sőt kozmetikai szerekkel, kólával, minden elképzelhetővel. (Akit részletesebben érdekel, az elolvashatja itt.) A legtöbb Virgin-márkás szolgáltatáshoz vagy termékhez Bransonék valójában csak a marketinget és a brandet adják, a szolgáltatást/terméket (mint esetünkben a bort) vásárolják valahonnét.

A Brown-Forman pedig az Egyesült Államok egyik legnagyobb szeszipari cége, számos híres viszki (például a Jack Daniel's) előállítója illetve forgalmazója, amely a hatvanas évek óta foglalkozik borokkal is. Ma már összesen tizenhárom borászati vállalatban van érdekeltsége.

A két új Virgin Vine-t egyébként elsősorban fiataloknak, illetve nem kifejezett borbuzi fogyasztóknak szánják. Csavarzáras palackokban lesz majd kapható, sőt plasztikban is. Az akadékoskodó borújságíróknak annyit válaszolt a projektfelelős megmondóember: "Rengeteg olyan ember él ebben az országban, akinek még dugóhúzója sincs." Az egész marketingstratégiát az arisztokratikus borkulturális gesztusoktól idegenkedő közönségre építik, nagyjából a "Merjél nagyot inni!", "Legyél önmagad és élvezd az életet!" vonalon. Ennek megfelelően a meglehetősen cifra palackok hátcímkéin a magunkfajta borbuzikat cinkelő szövegek lesznek, pl.: "Vegye magának a bátorságot, és fogyassza ezt a bort élvezettel, mindenféle minerális okoskodás és újhordós sznobéria nélkül. A Virgin Vines hiszi, hogy borozni egyszerűen jó, az értelmetlen bordumákat és a gasztrookoskodásokat hagyjuk másra..."

Az exportképtelennek bizonyult francia csúcsborok az ottani szupermarketek polcain kötnek ki – mélyen eredeti áruk alatt. A múlt héten a Strasbourg határában található madaras teszkó szokásos évi borvásárán egymást taposták a művelt alkoholisták, hogy a csúcs-satók akciós borait megkaparinthassák. Mi sajnos, nem lehettünk ott, de a korán ébredő helyiek, sőt, a csatárláncba bevett határmenti németek is Margaux-, Mouton Rothschild-, Sociando Mallet- és Cos d'Estournel-ládákkal felmálházva távoztak. (Egyébként a borakció még görög tovább városról városra, Auchanról Auchanra, aki tud egy kicsit franciául, itt utánanézhet.

Néhány ár ízelítőül:
Château Sociando Mallet 2003 – 25 ajro
Cos d'Estournel 2002 – 49 ajro
Léoville Las Cases 2001 – 61 ajro
Château Margaux 2002 – 95 ajro
Château Mouton Rothschild 2002 – 95 ajro
(Ez átlagosan 30-40 százalékos árkedvezmény, de például egy 2001 Margaux-ért alaphangon több mint kétszáz eurót kérnek a francia borboltok.)

A nagy érdeklődés azonban nem csak az árnak szól. A mocsok francia imperialisták saját véreiknek aranyáron mérték és mérik a boraikat, mert, mert... ki tudja, hogy miért. Talán mert jobban szeretik, ha a retorika szintjén mélyen gyűlölt, taplószájú jenkik isszák a francia terroir levét, mint saját honfitársaik. (A Château Angelus 1998 63 dezső volt 2002 elején a Calvert Woodleynál, Washington DC egyik ismert kereskedésében, a Château Palmer 1998 pedig 80. Az Angelus ugyanekkor Franciaországban, a Nicolas kereskedésben 150 dezső volt, a Palmer 1998 pedig 100 az Auchanban.)

Tréfás kedvű olvasóink akár összevethetik a strasbourgi Auchan akciós borkínálatát a feltehetően szőlőmentes italokat is kínáló hazai auchanos szortimenttel.

A pocakosodó, diplomás amerikai családapák körében egyre inkább hódít a borbloggerkedés. A családi programok elhárításának ez az új módszere viharos tempóban zárkózik föl a jelenleg még piacvezető pecázás és baseball mögé.

A literátus borimádat nálunk még nem tudja megszorítani az őszinte, kőkemény alkoholizmust, de a jobb lefedettségű országokban a nap minden percére jut egy ambicíózus borbuzi vagy mániákus önkifejező, aki blogban mondja el. Az átlag borblogger egyébként igen jámbor fajta, jobbára líraian ömleng, de van egy fordított spínű változat is, aki a munkahelyi és/vagy szexuális frusztrációját verbális ámokfutással vezeti le. A fordított előjelek ellenére mindkettő ártalmatlan és kérészéletű.

A nagyszámok törvénye alapján a dilettánsok tengerében is akad egy-két profi vagy félprofi (többnyire kiugrott pohárnok vagy gyakorló borkereskedő), akin nem fog ki az alany-állítmány-egyeztetés, és az anonimitás és a függetlenség előnyeit kihasználva messze a reklámszerződések és az érdekek béklyójában vergődő hivatalos borsajtó fölé emelkedik. A Food & Wine kolumnistája Mickey Butts, alias Segg Miki kiemelt közülük hetet, és azt mondta, hogy ők a legjobbak . A hétből négyet én is ismerek, de a VinoCibo és a Wineterroirs számomra is örömteli meglepetés. A továbbiakban Segg Miki ismertetőjének erősen szerkesztett és ferdített változatát olvashatják:

A Borfesztivál nem arra való, hogy borokról megfellebbezhetetlen ítéleteket alkossunk. Ahhoz nagy a merítés. Kisebbet meríteni meg nem érdemes – ahhoz túl érdemdús a felhozatal. A lényeg: az idén vasárnap jutottam fel először, délelőtt fél tizenegyekor, még lehet mozogni, jönni-menni, este hatig megkóstoltam nyolcvanhat tételt. Minden évben azzal szaladok neki, hogy sorra veszem, amit kell, úgy, ahogyan kell. Nem jön össze. Az vesse rám az első követ, aki tudja tartani a fehér, vörös, édes sorrendet, megbicsaklás nélkül. Nekem nem megy, legfeljebb egy darabig. Mindezek okán pontosan nem is pontozok, nem írok mindegyikről, nem szúrok le semmit, senkit. Azonban egyetlen gyorspróba is elegendő, hogy valamiről megállapítsuk, érdekes, érdemes visszatérni hozzá, más körülmények közt. Ezekről lesz szó. [l Több tucat pincérõl azért nem írok a cikkben, mert nem jutottam el hozzájuk. Jó néhányról meg azért, mert nem tartottam érdemesnek értekezni róluk.]

Muhahaha. Az amerikai borfogyasztóknak csak 37 százaléka tudja, hogy mit jelent az évjárat a borcímkéken. Nálunk sem lehet jobb az arány. Sőt.

Még muhahahább: brit tudósok szerint (legalább egyéves hír, egyébként, de most föltűnt újra) kábé napi három és féldeci normális (12-15%) alkoholtartalmú bor fogyasztható egészségkárosodás kockázata nélkül. Tekintetében kérdezze meg.

A villámkezű Csite mester összefoglalója nyitónapi ámokfutásáról. Kábé hatvan bor szűkszavú, ám annál lényegretörőbb bemutatása. Legmaradandóbb élménynek a 2003-as Malatinszky Cabernet Franc, a Ráspi Kékfrankos Selection 2003, a Gróf Buttler Pinot Blanc 2003, a hármas Gere Kopár és a 2002 Szepsy Cuvée tűnik.

Hasznos útmutató mindazoknak, akik színvonalasan szeretnének lerészegedni a hétvégén.

Többé-kevésbé okos srác vagyok, elnézést a személyeskedésért, tudni sejtem, minek hol a helye, egyetlen hiperen sem kérem számon a Sherry-Lehmann szortimentjét [l A világ egyik legjobb és legfontosabb vinotékája New Yorkban, Malatinszky Csaba boltjában is az ő katalógusukból tájékozódnak az aktuális világárakról: www.sherry-lehmann.com], olykor mégis hajlamos vagyok felhorkanni, hogy ami sok, az nem kevés. Szó nincs arról tehát, hogy haladéktalanul ki kellene menteni a sarjadzó magyar borkultúrát az agresszív karvalytőke karmai közül, felőlem mindenkinek azt töltenek a poharába, amit hajlandó elfogadni, lenyelni, azonban némely szabályokat illendőnek vélek betartani.

Kaptam a családtól 2 órát arra, hogy hiányos ismereteimet toldozgassam a magyar másod-, és harmadvonal terén. A Borfaluban az a szép, hogy olyan arcokkal ismerkedhetünk, akiktől egyébként félnénk egy egész palack bort vásárolni. És még a trendrabszolgáknak sem kell szomjan halniuk: adnak ezerért is decit, és jól csengő nevek is jöttek, többnyire Villányból.

Relatíve esztétikus és tágas körlet, kellemes kis leülős helyekkel. A kultúrának is adtak: volt színpad, rajta borvidékeket bemutató előadás, aztán jelmezes felvonulás, végül csatakos lovak (animális illusztrációnak).

A lacikonyhát sajnos itt sem lehetett megúszni, mint ahogy a bagózást sem, ami ugye a művelt alkoholizmus ősi ellensége.

De a lényeg a borban van. Következzék a borfalusi vademecum:

A 2005. márc. 31-i Wine Spectatorben jelent meg az alább ismertetett cikk eredetije. Aki angolul akarja élvezni, az itt teheti meg némi ügyeskedés árán: A Wine Collector's Shoot-Out , aki szereti az anyanyelvét és a leiterjakabokat, az olvassa ezt. James Suckling két- uszkve háromflekkes tárcája Gere Kopár-apológiában csúcsosodik ki. (Óh, igen, egy újabb Pétrus-verés [l Kevésbé művelt, de művelődő alkoholistáknak: a Château Pétrus a világ egyik legismeretebb és legdrágább pincészete, a bordeaux-i elitklub tagja. Borai szinte kivétel nélkül ezerdolláros palackáron vagy még drágábban kelnek el. A Pétrust tartja a nemzetközi borkritika a világ legjobb merlot-jának, bár a pomeroli pincészet nimbusza az utóbbi néhány évben mintha kopásnak indult volna. Ja, és ne felejtsük azt az itthon híressé vált bécsi kóstolót, ahol a Gere Solus leverte.]!) A meghatottságtól elhomályosul tekintetünk, és elsiklik a szerzői és szomszédos jogok felett.

Gyorsan, gyorsan, hirtelen brékingnyúz, amíg nem késő: ma este fél kilenckor a Spektrum tévében John Cleese (tudják, Monty Python) fölöttébb szórakoztatónak ígérkező boros műsora Bor-dili címmel. (Eredeti címe: Wine for the Confused.) Az biztos, hogy a tévézéshez genetikailag tök hülye magyarság "bevilágított pincében ücsörgünk meghatottan a borsszal vagy a présház előtti panorámát csodálva elmélekdünk a természet nagyszerűségén" típusú borműsorai után revelatív élmény lesz, jelentsen ez bármit is.

Tömeges nyárbúcsúztató rendezvényt tartottunk szombaton, mint a szocialisták Pápán (a fideszes fészekben). Körünkben azonban egy árva szó sem hangzott el arról, hogy tizenhat év után végre ideje lenne a folyamatosságnak. Sőt, ennek az ellenkezőjéről sem. Inkább ettünk és ittunk. Ebből az alkalomból hat borról szükséges beszámolnom. Nyolcról kellene, csakhogy két versenyző dugós volt. Ez rendkívül szomorú, pláne, hogy a sor vége felé következtek volna, tehát őket terveztük marcipánnak az úgynevezett tortára. Leírom, noha önhibáján kívül értékelhetetlen bort nem bírálunk: Jásdi István 2003-as Lőczedombi Szürkebarátjából és a Királyudvar 2002-es Úrágya Furmintjából sem sikerült kiforgatni semmit a dohon és a reszelt almás punnyadtságon kívül. Mindegy, erről nem ők tehetnek. Hanem a portugálok.

Műveletlen alkoholista tudósítónk velőtrázó, könnyfakasztó, megindító élményei a Budafoki Pezsgő- és Borfesztiválon, amely valószínűleg leggagyibb az őszi kínálatban. Annyira gagyi, hogy még Gyurcsány Ferenc is ott forgolódott. Középiskolai aszúeszencia műanyagpohárból, szederbor, büntetőitalok, mérsékelt árak. Ja, és ahogy belvárosi sztriptízbárokra szokták írni: Entry Free.

Annak idején úgy tanították, hogy a rákendrol öl, butít, nyomorba dönt, mára meg kiderült, hogy a népek bölcs tanítómestere. Az a néhány vers, meg kellő mélységben megemésztett bölcsesség, amibe nehéz vagy éppen fölemelő helyzetekben kapaszkodhatunk, szinte mind a rákendrollból, de legalábbis annak közvetítésével jön. Én pl. a korai Rod, the Mod (Stewart) hangján idézem fel máig azt az angol szentenciát, hogy "every picture tells a story" (egy lehetséges fordítás: minden kép mesél valamit). És bármennyire esetleges az összefüggés egy palack tartalma és címkéje között, a címke mondta mesét rendesen előbb ismerjük meg, mint a palackban rejlő lényeget. És a sztori és a folyadék jóideig birkóznak, mire összerázódik bennünk valamilyen összkép.

A Sebestyén Indigónak föltűnő címkéje van. Amikor először megláttam a Bortársaság honlapján, azonnal beleestem. Ragyogó kék és lila, fémesen csillogó, mint gyermekkorom kékmadara (a Búvár Zsebkönyv idevágó számának egyik örökös sztárja volt az Indigó pinty). Aztán kézben tartva már az volt a föltűnő, hogy az eredeti ötletet milyen szépen elcseszték a nyomdában: elcsúszott árnyalatok, két lépés távolságból már olvashatatlan felirat. Jól elszalasztott esély. Maga a név a Bortársaságos Tálos Attila ötlete, állítólag a zweigelt sötétlila színe ihlette meg. Végre egy idegen név, ami nem latin, nem kell hozzá szótár, és még értelme is van.

Augusztus 25-i keltezésű hír szerint a francia hatóságok vizsgálatot indítottak a legnagyobb Beaujolais-forgalmazó, Georges Duboeuf cég ellen. A gyanú szerint 225 000 liter bort félrevezető címkével láttak el, illetve a házasítás során megszegték a szigorú eredetvédelmi előírásokat.

A jelentések szerint a csalás 690 hl dűlőszelektált és több mint 12 000 hl Beaujolais Villages bort érint. Ez a cég teljes termelésének kb. 5%-a, összesen mintegy 300 000 palack.

"Mindent mindennel kevertek; Beaujolais-t és Beaujolais Villages-t, cru-t és Beaujolais Villages-t, és így tovább" – nyilatkozta az ügyész az eljárás kezdetén. Az esetet vizsgáló hatóság által kiadott jelentés szerint a törvényszegésért a lancié-i üzem vezetőjét terheli felelősség.

"Egyetlen palack ilyen bor sem került a polcokra, és amint értesültünk az esetről, az érintett üzemben azonnal leállítottuk a termelést" – nyilatkozta Georges Duboeuf, a legnagyobb Beaujolais négociant 72 éves alapító-tulajdonosa.

Duboeuf nyilatkozata szerint a törvénysértő házasításért felelős vezető tettét egyedül hajtotta végre, és időközben távozott a cégtől. "A vétkes beismerte, hogy hibázott, és azóta távozott a cégtől. Mindaz, ami történt a fogyasztókat nem érinti" - állította Duboeuf.

Az a borkedvelő (pláne: -értő), aki látott már szőlőt legalább kétszáz méter távolságból, és sikerült elvégeznie az általános iskola alsó tagozatát közepes (hármas) környezetismeret-eredménnyel, az már régen kihúzta a naptárjából a 2005-ös évjáratot egy jó vastag filccel. 2004 is szar volt, de aztán ez az igazi büntetés. Persze, még hátra van egy melegnek ígérkező szeptember, talán menthető lesz ez-az, de aligha lesz olyan 2005-ös bor, amelyet még 2015-ben is emlegetünk. A magyar borászok nem adják föl, legalábbis verbalice. Ha vörösborost kérdezünk, azt fogja mondani, hogy áh, talán a fehérborosoknál lehetnek bajok, de nála, ahol szigorú hozamkorlátozás van, meg minden, simán ki tudja javítani ezt az apró természeti tévedést. A fehérboros meg azt fogja mondani, hogy a vörösösök persze valószínűleg megszívták, de nála, hála a hozamkorlátozásnak és a kitűnő klónoknak, alig lehet észrevenni a nyári mínusz tíz fokot és azt, hogy derékig vízben állnak a tőkék.

Ja, és a múltkor meg kihagytuk a borfesztiválsorból a Budafoki Bor- és Pezsgőfesztivált (szeptember 3-4-én, Budafokon).

Csütörtökön háromoldalas bormelléklettel jelenik meg a Világgazdaság (a napilap, junó, nem a Heti!), tessenek odafigyelni!

Végül pedig fölhívnánk a figyelmet a Magyar Hírlapban véglegesedni látszó borrovatra, amelyet Strasszer-Torda Bendegúz (sejtésünk egy jó nevű történész-borász rejtőzik a rendkívül hangzatos álnév mögött) jegyez. Legutóbb épp egy 571 forintos (plusz üveg) spanyol tempranillót dícsért meg visszafogottan az egyébként igen jó kóstoló hírében álló szerző. Itt lehet elolvasni.

Bemelegítő körében Albert gazda a ma sajtóbemutatandó Vylyan Duenniumot támadja a Művelt Alkoholisták antiókiai szent górcsövével. Rögtön ad is rá nyolc pontot, mondván, nem hiába pihentették hazai viszonyok közt kivételesen hosszú ideig: ideális formában lévő, nagy bor. Aztán mellé egy kis syrah, szintén Vylyan és Malatinszky-szűretlen 2000-ből. Tessék!

Rudolf Krizan, a minden hájjal, fajtaélesztővel, kóracéllal és fordított ozmózissal megkent osztrák techno-dj. egyre nagyobb és nagyobb szabású szetteket kever Etyekütt, a Kúria stroboszkópjai alatt. Már csak azt kéne eldönteni, hogy ez stockhauseni gyökerekből táplálkozó, legmagasabb szintű krautművészet, progresszív tánczene vagy a legprosztóbb, parádéra való, izompólós lakossági trance?