Horváth Józsefről, aki a mozgalomban a Ráspi nevet kapta, ezeregy legendát hallottam már. Maga faragja a bútorait, mint Michelangelo, csak lehányja a fölösleget, mert ért a fák, a füvek és a madarak nyelvén, de a vésőt, ill. a fakanalat is remekül forgatja, és külön erre a célra idomított kutyáival (magyar vizslák!) kikaparja a szarvasgombát, amit aztán az év minden napján más recept alapján készít el a az éttermébe betévedő dáriuszoknak és rócsildoknak, egyébként a mellékhelyiségben is enni lehet a padlóról, mert Ráspi nem ismer félmegoldást, és élete egybeolvad a vendéglátással, és most már a termőtalajjal is, azzal a különleges csillámpalás-mészkövessel, mert borász is lett, méghozzá kézműves, aki kezét a föld és az ég ütőerén tartja, és a szőlő szavát is érti, de 28 évnél fiatalabb tőkével nem áll szóba, viszont minden fürtnek nevet ad, és becézi, korholja őket, hogy ne érjék be a középszerrel, mert az ő boráért távoli falvak vénei zarándokolnak el Fertőrákosra, mert visszahozza az ifjúságot, elhajtja a gyomorbajt és felvillanyozza a kedélyt. Persze lehet, hogy ennek a fele sem igaz.
Ráspinak különös elképzelései vannak a borászkodásról. Azt hiszi, hogy szép bor csak öreg tőkéken terem, szigorú hozamkorlátozással, és minél inkább szenved a szőlő, annál szebb bort ad, és a természetes folyamatokba bűn mesterséges segédanyagokkal beavatkozni. A maga összetéveszthetetlen stílusában így ír erről: "A bort a tőkén, a bogyóban sűrítem. A természet által megalkotott ízek megtartásával. Hisz a bor a címkéken is látható talajból, esővízből, a szőlőgyökér laboratóriumán keresztül, napenergiával, a borvidék természetes flórájával készül."
Sem az étterem, sem a borok nem az én pénztárcámhoz vannak szabva. De annak a furcsa szokásomnak, hogy a borokkal kapcsolatos élményeimet elektronikusan mások elé tárom, van kellemes hozadéka is. Egyszer pl. azt írtam, hogy a Ráspi-kékfrankosokról sok szépet hallottam, de kóstolni még nem volt szerencsém. És kb. egy hét múlva kaptam egy kis dobozt, benne négy palack 2004-es Ráspival. Már a címkék is annyira rendhagyóak, hogy alátámasztani látszanak a borok kultikus hírét. Pedig egyszerű ötletről van szó: a termőtalaj metszetét mutatják a szőlő gyökereivel. A látvány mégis olyan, mint egy szürrealista, nonfiguratív festmény.
A dobozhoz mellékelt levélből tudtam, hogy a borok még nem igazán érettek a fogyasztásra, de a 2003-asok már mind elfogytak. Ezért úgy döntöttem, hogy bár a kíváncsiságomat nem tudom teljesen elfojtani, azért a Cabernet Sauvignonnal és a Máté Cuvée-vel várni fogok. Barátaim kitartó unszolására elsőként a 2004-es kékfrankost kóstoltuk meg egy vakteszt végén. Kár volt. Nem tudtunk vele mit kezdeni, vékony, ám annál animálisabb, savas bornak találtuk. Igazán senkinek sem tetszett. Azt gondoltam, hogy a 2004-es év még a nagy fertőrákosi varázslóval is kifogott. Aztán nagy sokára rászántam magam a zweigeltre, ezúttal belső használatra. És leesett az állam.
Először is, színre szokatlanul halovány bor. És nem is testes. És az alkoholja is – ma már – szokatlanul alacsony (12,5%). De az illat! Eleinte dió, füst, fahéj, gyógyszeresség, kávé és étcsokoládé kavargott benne. Ilyen finom füstösséget borban még soha nem éreztem! Aztán lassanként kialakult a végleges illatkonstelláció: rózsabors, kovakő, dohány. És kóstolva is ezek maradtak a fő motívumok: rózsabors minerális és dohányos jegyekkel. A lecsengésben pedig finoman adagolt vanília és pörkölt mogyoró. A zamatossága mellett azonban a legmegkapóbb az a hibátlan ív volt, amit a savak hátán az illattól a lecsengésig írt le. Ez a bor, noha nagyon is fűszeres és markáns, lágyan simogat, nem rúg és nem harap. Mint egy Chopin-prelűd: a formába öntött indulat. A borászat szóróanyagában olvasható Szepsy István Horváth Józsefnek írott levele, amelyben a (vélhetően 2003-as) kékfrankosról a következőket mondja: "... nem csak tömör szerkezetű, összetett savú, hanem különlegesen finom a szövete, ami simává, elegánssá teszi." A zweigeltnél is ez volt a legmaradandóbb benyomás. Ennyire kerek és tiszta vörösbort még nem ittam.
Szóval, megtértem én is. Vérzik a szívem, ha arra gondolok, hogy 6000 Ft fölött van a palackár. Ennyit egy zweigeltért valószínűleg nem sokan hajlandóak/képesek adni. Pedig ez az egyik legnagyobb magyar vörös. Hosszas mérlegelés után 8 pontnál álltam meg. De azóta is újra meg újra azt kérdezem magamtól, hogy miért nem 10. Van valami hibája? Van valami, amiben több lehetne? Nem hiszem. Zweigelt ennél aligha lehet többre képes. De mit lehet tudni. Ráspi bizonyára belehalna, ha most valaki azt súgná neki: "Hátralévő életedben már hiába iparkodsz, többre nem futja."
Az utolsó 100 komment: