Szerintem említettem már, hogy a Pántlika Pincészet 1994-es sauvignon blanc-ja által ismerkedtem meg ezzel az érdekes fajtával. Később a balaton-felvidéki borászat kikopott az érdeklődésem homlokteréből. Ám eszembe jutott, mi lenne, ha megidézném a régi időket. Múltkor sauvignon blanc-ilag nem igazán sikerült, de a chardonnay jól szerepelt.

A Borkalauz azt állítja, a Pántlika Pincészet hatvan hektár saját terület felett diszponál, annak termését dolgozza fel, szőlőt nem vásárol. A cég saját, kissé avétos híreket tartalmazó honlapjának mindösszesen negyven hektárról van tudomása. Kinek van igaza, fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy nemrégiben – bár azóta is eltelhetett egy-két esztendő – távozott a kötelékből az 1993-as kezdetektől dörgicséző Nagy Imre főborász, akinek helyét Mlinkó István vette át. Ez a körülmény a 2006-os címkéken is tükröződik, azokon ugyanis olvasható Mlinkó szépírásos autogramja.

Legalább három ok miatt kezdett újfent érdekelni a Pántlika munkássága. Az egyik, hogy teljes joggal biztat bennünket a nyájas olvasó a hiperborok gyakoribb tanulmányozására. A másik, hogy innét-onnét hallani róluk ilyet és olyat is. Vannak, akik szerint rettentő, amit művelnek, eszük ágában sincs kihozni területeikből, amit bírhatnának, csak készítik a reduktív gyorsborokat, mint a meszes. Mások meg azt mondják, bár minden északi parti faluban lenne ilyen középpincészet. Végül a harmadik ok nem más, mint az, hogy az idei borfesztiválon megkóstoltam két tételüket, és a válogatott olaszrizling kedvező hatással volt rám.

Dörgicsei chardonnay tehát, 2006-ból. A Cora polcáról emeltem le, ha jól emlékszem, ezer forintnál kevesebbet kellett fizetnem érte.

Szalmasárga, tükrösen tiszta szín, zöldet nem látok benne, nem is bánom. Az sem kizárt, hogy éretten szedték a szőlőt, 2006-ban miért ne tehették volna. Intenzív illat. Elsősorban virágos és bodzás, másodsorban gyümölcsös, citrom, mandarin és egyéb egzotikumok jönnek. A fajélesztő határozza meg, innentől lehetne bármi. Mondjuk sauvignon blanc is, ha alapvető jegyeit nézzük. Inkább így mondom: kísértetiesen emlékeztet a Nyakas Pince chardonnay-ira, éppen annyira fajtajelleges, mint amaz. Vagyis semennyire.

A párhuzam szájban megbicsaklik: kevésbé telt a korty, kevésbé teltek a zamatok, mint a tökiekben lenni szoktak. Élvezetes azért, a karcsú testet megint virágos-gyümölcsös ízek színesítik, jólesik megforgatni és jólesik lenyelni ezt a bort. És jólesik belőle tölteni még egy és még egy pohárral. Igaz, venni belőle még egy palackkal nem siettem. Nincsenek extrém erényei, és hibái sincsenek. Hozza, amit ezért a pénzért hoznia kell. A 4 pont megvan, vívódás nélkül. Ez tisztes ár-érték arányt takar.

Utóbb mégis elgondolkodtam, néha előfordul. A hosszú távú magyar–külföldi kompetíció keretében ennek a chardonnay-nek és kompániájának kell most már megszorítania ha nem is a 300-400 forintos Lidl-instantokat, de az azonos árkategóriában vitézkedő Tesco-szelekciókat okvetlenül. Vajon képesek erre? Muszáj lesz kipróbálni.