Degenfeld a 2004-es szamorodni óta nagyot nőtt a szememben, hát még a számban.

Addig jobbára csak a sápadtüveges, többnyire félszáraz muscat lunelről ismertem, ami hát évről évre korrekt volt, de ennyi; a muscat Tokaj rozéja, ugye, és nem vagyok egy rozézós típus, lunelezős meg pláne nem.

A 2004-es édes szamorodni viszont örökös és verhetetlen árértékbajnok, Hegyalja Szergej Bubkája, azóta is iszom, mint a gödény, másfél karton körül járok, és ha meglátom egy üzletben, mindig veszek egyet legalább, ezerhatért, ezerhétért, mindig úgy érzem, mintha kerestem volna egy valag pénzt.  Lehet rajta vitatkozni, hogy akkor most hat, hét vagy nyolc pont. (Én hat és hét közé saccolom inkább, hogy maradjon hely Szepsynek, Demeternek.)

Ezekre a száraz furmintokra már nagyobb bátorsággal próbáltam tehát, és nem is okoztak csalódást. Igaz, a szamorodnihoz fogható katarzist sem.

Ez a két furmint persze nem a tokaji újhullám dűlős csúcsfurmintjainak minőségét (és árát) célozza, de az Oremus-féle Mandolás már jó mérce lehet. (Átvinni nem sikerül, kicsit alatta suhan el. Egy ponttal, kábé.)

A sima furmint ezerhárom a hiperben, a barrikos meg ezerkilenc.

(Egyébként tessenek gyorsan ellátogatni a pincészet webkikötőjébe, és ha sikerül átevezni néhány kínos szellemeskedésen, akkor csupa hasznos információt találnak ott a borokról, szüreti jellemzőkről, analitikai értékekről.)

Apró optikai trükköt alkalmaz a pince a két furmint megkülönböztetésére (az eltérő színű kapszulákon kívül): a címkén csak egyetlen sorocska, a "barrel aged" felirat jelzi az újhordós újhordósságát, de a barrikolt bor a polcon sötétebb. Naná, színezett palackban van, míg a hordótlan testvér színtelenben. Pohárban pedig nincs nagy különbség a két bor színe között.

Egyébként mindkét furmintot fajélesztősnek tippeltem, de a webről kiderült, hogy a fahordósban van vadélesztős anyag is, különös házasítás.

Egyik sem illatbomba.  A hordótlant visszafogott birsesség uralja, enyhe akácvirág, ami előjön ízben is. Alföldi gyerekkoromban elrágtam néha egy-egy akácvirágot (túl jó illata volt ahhoz, ne kóstoljuk meg), és tényleg hasonlít. Üres pohárból nagyon erős méz és birsalmasajt. Elsőre kifejezetten Hilltop-illatúnak mondtam a bort, az a ropogós, friss füves, rétivirágos karakter, mint a legtöbb Hilltop. A fajélesztő, nyilván.

A barrel agedet uralja a tölgyfa, természetesen, vagy természetellenesen, kinek hogy tetszik. Mézesebb, likőrösebb az illat.

Mindkét bor határozott, ropogós savakkal bír, a hordóson vajmi keveset szelidített a fa. A test is egyformán sportos, nem brutálisan nagy, nem feltűnően satnya.

Leheletnyi maradékcukor mindkettőben, ízléses, harmonikus. A fahordós számottevően édesebb, mint a másik: 2,7 g/l a maradékcukra, míg a másiknak csak 1,2.

A hordótlan lendületesebb, frissebb, kicsit savanyúbb tehát.

A hordóst ízben is uralja a tölgyfa. Ha egyszer fában erjedt, és fában érlelődöt. De nagyon magyaros barrikiskola ez, sok, durva, rusztikus a fa. Meg talán nem roppantja a savgerincet, de az utóízt már-már zavaróan cseressé teszi. Sokkal szebb lecsengés lehetne itten, ha nem gázolna le mindent a fa.

Még egy érdekes jelenség: a két bort együtt kóstolva (egy korty ebből, egy korty abból), és aztán külön-külön is kipróbálva az volt az érzésem, hogy az együttkóstolás fölhúzza a nem hordós, olcsóbbik anyagot. Magában sokkal érdektelenebbnek, átlagosabbnak és fajélesztősebbnek tűnt, mint a hordós mellett.

Mindkét bor tisztességes, és jó vásár. A barriktalan verzió a bestebb buy, én kicsit jobbnak is érzem abszolút skálán, de tényleg csak leheletnyivel.

Azért igazán nagy formátumú furmintokkal ne kóstoljuk össze (én sajna megtettem): nem állja ki a próbát. 2x4 pont.