A Pécsi borvidék kívül esik a fősodron, kár, hiszen mint nemrég megállapíthattam, nagyon is tudnak jó borokat készíteni ott. Ha Szabó Zoltán rizlingjét nem számítom – és Andreas Ebnert sem, aki valamiért külön kategóriának tűnik –, legfeljebb Eberhard György, a Radó és a Lisicza Pince jut eszembe, nem sok. Úgyhogy fogtam magamat és családomat, elutaztam Hosszúheténybe, megnéztem, hogyan dolgozik a fent említett Szabó Zoltán, továbbá Szilárd Antal és Walter Gyula.

Szabóval már az egyre híresebb rizling kóstolása előtt is levelezgettünk, kirándulásom megszervezéséből is oroszlánrészt vállalt, köszönet érte. Nélküle nemcsak hozzá nem jutottam volna el, hanem Szilárdhoz és Walterhez sem, utóbbi kettőről azt sem tudtam, hogy léteznek. Noha, noha. De menjünk sorjában.

A hosszúhetényi Szilárd Antal nem tartozik a gasztronómiahódító árubortermelők közé, mégis érdekes, amit művel. Először is, mert van egy remek kis ültetvénye, amelyet még a múlt század harmincas éveiben telepítettek. Karósan, méterszer méternél sűrűbben korosodnak a tőkék, amelyek zöme olaszrizlinget terem. Aztán azért is érdekes Szilárd, mert kiváló borokat készít. Van egy kicsiny, de jó levegőjű, hűs pincéje, vannak öreg hordói, ezekben érik az olaszrizling és a kékfrankos.

A 2007-es olaszrizling olyan tiszta illatokat és gazdag zamatokat produkált, hogy alig bírtam abbahagyni az elégedett csettintgetést. A két kékfrankos majdhogynem rátett még egy lapáttal: érdekes, ezúttal az volt jobb formában, amelybe préslé is került. A másik orrban kifinomultabbnak sejlett, de nem hozta azt az okos balanszt és rendezett élénkséget, amelyet az egyik igen.

Szabó Zoltán szerény pincéje egyenest Szilárd szomszédságában található. A borász két hektár szőlőt tudhat magáénak, nem utolsó sorban jó sok olaszrizlinggel; rajnai rizlingje, zöldveltelinije, cirfandlija és chardonnay-ja is van. Ha úgy adódik, vásárol is szőlőt, 2007-es kadarka borához sem az ő területein termett a gyümölcs. Mindezeken túl ígéretes az a pinceközeli parcella, amelyen régi magyar fajtákat telepített, arra kíváncsian, ezekből mit lehet kihozni. Van ott egy-egy sor gohér, furmint, csomorika, juhfark, meg még csomó minden. Bor még nem nagyon készült belőlük, de hamarosan fog.

És van, amiből már készült. Azokat végigkóstoltuk, előbb sorban, aztán keresztül-kasul, mert egy idő után vissza kellett térni az elejéhez. A 2007-es rajnai rizlinggel és zöldveltelinivel startoltunk ugyanis. Tartályban vannak még, már nem sokáig, pillanatokon belül eljön a palackozás ideje, ha el nem jött azóta. Bár mindkettőt melegebben vettük magunkhoz a kelleténél – Szabó nem bánná, ha hűvösebbé tudná tenni az objektumot, de nem tudja –, mégis olyan gyönyörűek voltak, mint a pinty. Könnyedebbek, filigránabbak ezek, kevesebb alkohollal, kisebb testtel, mint a 2006-os etalon, de annyi baj legyen. Fajtajellegesek, üdék, sziporkáznak. Fába nem kerültek-kerülnek, nem lenne értelme, így gerincesek, így elegánsak.

Próbáltunk sok mást is később, mivel jegyzeteket nem készítettem, csak azt a kettőt idézem fel, amelyek kimondottan tetszettek. Elsősorban a juhfark, amely finom, egyenes és moderált bornak mutatta magát, semmi durva sav, semmi kócosság, semmi akarnokság, csak gyümölcsök, virágok és egyensúly. Másodsorban pedig a kadarka, amely leginkább a St. Andrea 2005-ös Magyalosára emlékeztetett, mármint karakterében. Igen halvány volt a színe, élénken gyümölcsösek az illatai, itatta magát, úgy tett, mintha fogyasztásakor simán meg szabadna feledkezni a mértékletességről.

A borász búcsúzóul leengedett egy palack veltelinit, belenyomott egy dugót csak úgy, azzal, hogy igyam meg még aznap, meg ne zakkanjon menet közben. Úgy adódott, hogy nem ittam meg, csak tíz nappal később kerülhetett terítékre. Élt, virult. Pontosan olyan áradóan szépek voltak az illatai, pont olyan izgalmasak a zamatai, mint frissen a tartályból. Érdemes lesz várni rá.

Walter Gyula pincészete Pécsváradon található. Három hektár szőleje van, plusz egy jókora pincéje, tartályokkal, kisebb-nagyobb hordókkal. Waltert országosan nem ismerik, borai mégis elfogynak mind egy szálig, van, ami nem jut el a palackozásig sem – mint a 2007-es chardonnay –, van, ami igen, de olyan nincsen, ami kereslet híján hányódna az eldugott sarkokban. Jelentékenyebb szerep a fehéreknek jut, azok közt is az olaszrizlingnek, továbbá a furmintnak, a hárslevelűnek, a csomorikának, a gohérnak, a chardonnay-nak, a pinot blanc-nak, meg persze a cirfandlinak. Vörösben a kadarka és a merlot is szép bír lenni.

A borász nemcsak a borai, önmaga miatt is érdekes, markáns elképzelései vannak a világról és az országról is, ami a szívén, az a száján, de nem kell tőle megijedni, humora is van neki, és ez jó. Továbbá van sok gyereke, az egyik ötéves körülöttünk biciklizett a szőlőben, esett-kelt, de nem sírt. Mert a Walterek nem sírnak, mondta az apja, akinek már a nagyapja is ezt mondta, és tényleg.

Walter Gyula mindezeken túl létrehozott egy bormúzeumot a Pécsváraddal szomszédos településen, Zengővárkonyban, hamarosan megnyílik – lehet, hogy már meg is nyílt, eltelt azóta pár hét, hogy találkoztunk –, mindenféle érdekes eszközök vannak ott, és jó borok is lesznek, értelemszerűen. A Walter-vendéglátás súlypontja Pécsváradról Zengővárkonyba tevődik át.

Mi mindazonáltal Pécsváradon kóstoltunk még, jókat. A fehér mezőnyben érdekesnek találtam a csomorikát és a gohért – utóbbi sült húsos illata sajátosnak tűnt, nem tudom, ez-e a referencia –, mindazonáltal a legmeggyőzőbb kettő az olaszrizling és a hárslevelű volt. Nagyjából ugyanazokat mondhatom róluk, mint Szabó Z. rizlingjéről és veltelinijéről. Módfelett zamatos és gazdag az olasz és a hárs is, és ha megőrzik azt a lendületet, amivel tartályból kóstolva hivalkodtak, a legjobbak közt lesz a helyük.

Jutott a végére három palackos is, már Zengővárkonyban, 2006-ból, miszerint cirfandli, olaszrizling és merlot. A cirfandli 2006-ban 14 feletti alkoholt erjedt, nagy teste és hömpölygése lett ettől, de pontosan még nem tudom, miért izgalmas a fajta. Az olaszban több volt a finesz, kevesebb az anyag, de akár akartam, akár nem, muszáj volt a 2007-eshez hasonlítani gondolatban. Nem állta ki a próbát.

A merlot ellenben elsöprően izgalmas volt. Brutális alkohol, mérhetetlen extrakt és közel 10-es maradékcukor kereste benne az egyensúlyát, és az elégséges-gömbölyű savaknak hála meg is találta. Másnak nem hinném el, magamnak muszáj: nem volt benne semmi lustaság, csak krémes haraphatóság, tartás és gyümölcsösen széles lecsengés. Venni belőle sajnos már nem lehetett.

Ezt a hármat nem holmi kóstolgatásnak vetettük alá, hanem megittuk az utolsó cseppig. Szépen, komótosan, kvaterkázósan. Kint esett az eső. Hollósy Simon-reprodukciók lógtak a falon. Vidámak és bölcsek lettünk. Jó volt ez így.