Heimann Zoltán közvetítésével kaptam egy hatos mintát Szekszárdról. A borok Pálos Miklóstól, a Takler borászat volt szőlészétől érkeztek, pontosabban a Borműhelytől, amely Miklós és Halmosi Áron közös vállalkozása. PM, mint oly sok borász, magával ragadó jelenség. Korporálisan félúton áll a WWF Berserkere és egy junior Mikulás között, de ami ennél is megragadóbb, az az egyedülálló fabulációs kedv. Jár a nyelve, mint a rokka. A continuo-szólamot a magyarság balsorsa fölötti búslakodás adja, a jobb kéz dallama ellenben merő életöröm, rajongás és csapongás. És milyenek a borai?

A borok teljesen készületlenül értek. Egyrészt tudtam ugyan, hogy PM borászkodik, de fogalmam sem volt arról, hogy hol tart, másrészt erre a stílusra és minőségre semmi nem készített föl. Az elsőként kóstolt kadarka (Rokka 2007) arányos, finom és fajtajelleges volt, a forró nyárnak fittyet hányó, remek savakkal. Több, mint biztató kezdés, de a varázslat a kékfrankos-sorral kezdődött. Akik rendszeresen olvassák a maratont, azok talán emlékeznek, hogy szerintem két fő csapásirány létezik az haute couture kékfrankosban. Az egyik a tagbaszakadt, barrikkal alaposan megtámasztott, alkoholédes vonulat - l. Takler Noir Gold 2003, Vesztergombi Reserve 2003 vagy Weninger Spern Steiner 2003. Ezek mára sajnos jobbára csokilikőrbe fulladtak. A másik a nyúlánk, fűszeres, eleven savú vonulat – mint amilyen a St. Andrea Tóbérc, a ráspik, vagy az újabb weningerek. Ezek messze nem olyan behízelgőek - főleg kezdetben -, mint az előbbiek, ám a palackban egyre simulnak, érnek, kiteljesednek. A Borműhely 2007-es kékfrankosai az első kategóriába tartoznak, és már csak fiatalságuk okán sem érezhetik még a Bailey’s lehelletét a nyakukban. Amennyiben ezek a borok 3-4 év múlva is élni fognak, ezzel fontos új hivatkozási alapot teremtenek.
A Borműhely kékfrankosainak stílusát én a következő jellemzőkben vélem fölfedezni: rendkívüli koncentráció, behízelgő gyümölcsösség, simaság, ízmélység, telt korty, végtelen lecsengés, bársonyos tannin és magas alkohol. Mondanám, hogy kaliforniai kékfrankosok, de azonnal hozzá kell tennem, hogy a szekszárdi fűszerek és az itthoni átlagnál jóval csiszoltabb, ám az újvilági átlagnál sokkalta teherbíróbb savak erősen próbára teszik a metafora teherbírását.
Augusztus végén személyesen is megkérdezhettem, hogy milyen elméleti és gyakorlati mesterfogások állnak a háttérben. Miklós négy támpontot adott meg: önszabályozó, öreg tőkék (akadnak ötven fölöttiek), késői szüret (2007-ben október 27-én kezdtek), irányított erjesztés és körfejtés. Én ötödikként idevenném a mesteri hordóhasználatot. E tekintetben nyilván aranyat értek a Takleréknél eltöltött inasévek, természetesen Miklós kóstolói tehetségéval és ízlésével párosulva. 

Mivel kettesével bontottam a borokat, nagyjából mindegyiket három napon át kóstoltam, és csupán egyetlen esetben tapasztaltam formaingadozást.
A 2007-es „Rokka Standard” kapásból az egyik legkiválóbb magyar kékfrankos. Itt a koncentráció még csak figyelemreméltó, és nem meghökkentő. Áradó, meleg illat, vaníliás kifli, tinta, málna és frissen magozott meggy. Kissé tapadós, de érett, édes tannin. Finom, arányos, lendületes és hosszú. Némi alkoholédesség befigyel. A lecsengésben málnacukor és ánizs. Ha ez méltányos áron eljut valamelyik borkereskedéshez, bestseller lesz.
A 2007-es „válogatás I” monumentális bor. Hogy önállóan is megjelenik-e a piacon, arról fogalmam sincs. A Buttler 2003-ashoz mérhető hedonikus élmény. Komplexitásban valószínűleg elmarad tőle, ám ezért kárpótol a bársonyos kényeztetés. Döbbenetesen sötét; stabil, kétsoros koronát rajzol a kehely falára. Sangiovesés illatmélység: cseresznye, görögdinnye, fenyőtű és fakéreg. Nem lehet betelni vele. Kóstolva szuperkoncentrált, de szerencsére nem amorf. Málnás, vaníliás ízek, magas extrakt és magas alkohol, de jól áll neki. A bennem élő puritánt olykor tériszony környékezte, de ezt a bungee jumpot érdemes bevállalni. Pontot most nem osztok, mert egyrészt hordóminta, másrészt egy (és még sok) palackkal szeretném visszakóstolni.   
A 2007-es „válogatás II” a ló sötét oldala. Az, ami az elsőben csodálattal tölti el az embert, itt az émelyítő felé billen. A puritánt itt már állandó tériszony gyötörte. Túlérett szőlőből készült, a bársonyos, hatalmas test mellett határozott kesernye a lecsengésben, nem elég a sav lendületbe hozni, és az alkohol éget. Ám a második napon megtáltosodott, a mélység, a nagyság elnémította az előző napi kritikát. Sajnos, a kóstolást nem végzem olyan módszerességgel, hogy meg tudnám mondani, az egynapi darabban tartás vagy esetleg a hidegebben történő szervírozás okozta-e a minőségi ugrást. Elbűvölt. Harmadnapon aztán leszálló ágba került, és ez valahogy azt az összbenyomást erősítette, hogy itt a késői szüret átlépte a Rubicont. (Persze, ha nincs mellette a „válogatás I”, akkor jóval elnézőbb lettem volna.)
Végül a 2006-os Kékfrankos „De Facto” következett. Valószínűleg ez a legteljesebb bor a Borműhely kékfrankosai között, viszont hiányzik belőle az a meseszerű valószínűtlenség, ami a 2007-esekben ámulatba ejtett. A De Facto bármely más sorban egy kiemelkedő, nagy kékfrankos, itt inkább visszahozott a földre. Letisztultabb, ismerősebb világ. Kosárnyi érett és szaftos pirosbogyós gyümölcs, vanília, csokoládé, dohány és pikáns örölt paprika. Az alkohol végig kikandikál. Más érdemi kritikát nem tudok megfogalmazni – talán a tannin kissé szárít. Ám valahogy elhomályosították a korábbi palackok, és nem maradt rá elég figyelem. Jó volna újrakóstolni. (De még milyen jó!)

(És akkor a ráadás. Miklósék egy olyan cabernet franc-t készítettek 2007-ben, amihez foghatót talán még soha nem kóstoltam. Az utolsó szégyentelenül nagy vörös, ami ennyire lenyűgözött, a palackmintaként kóstolt 2003-as Vylyan Syrah volt. Tömör, kerek, masszív korty hibátlan fekete szeder illúzióval. (Mindez egy kaliforniai hordó extra finom csokoládés, creme brulée-s jegyeinek kíséretében.) Ha ezt valaki Sassicaiáként vagy Cheval Blanc-ként teszi elém, elégedetten dőlök hátra, és azt mondom, megértem, hogy ennyibe kerül.)