Múlt héten az Iparművészeti Múzeum aulájában vendégeskedett a Soproni borvidék. A tavalyi bemutatóhoz hasonlóan idén is maradt bennem hiányérzet az összképet és a kiemelkedő tételek kiemelkedését tekintve egyaránt. Szerencsére (ahogy ő mondaná) ügyesen megírta ezt már előttem és helyettem Albert Gazda, aki szintén ott volt persze; én pedig csak egyetértőn bólogathatok, illetve kényelmesen linkelhetek. Bár egy éve már kaptam kapanyéllel a fejemre ezért, most mégis újra olyat játszottam, hogy megvásároltam kettőt a kedvenceim közül, és róluk írok részletesebben - 46 rám mély benyomást nem tevő bor futólagos említése helyett. Az egyik befutó az este számomra legjobb kékfrankosa, a másik pedig az este legjobb shirazbőrbe sodort kékfrankos dzsointja lett.
Pfneiszl Kékfrankos Vad Dolog 2006
A hátcimke szerint a Pfneiszl család 2006 óta Jimi Hendrix Troggs-feldolgozását dúdolja a bioorganikus művelésre való áttérés mellékhatásaként. Az alap Újra együtt mellett/fölött ez a prémium kékfrankosa a pincének. Háromezer ötszáz forintért vettem.
Érdekes, erősen lilába hajló bíbor színű, sötét maggal jól láthatóan halványodó gyűrűvel. Illata mély, fűszeres és vonzó. Sok mindent meg lehet benne találni: meggyet, fehércsokoládét, rózsaborsot, kávét, földes jegyeket. Szájban közepes testű, nagyon zamatos és stabil szerkezetű. Hordóval gazdagon és szépen fűszerezett édes gyümölcsösségét finoman kesernyés cseresség próbálja kiegyensúlyozni. Tanninjai simogatóak, bár nincsenek sokan, hiszen kékfrankosról beszélünk. Talán egy kicsit élénkebb savakkal magasabb és izgalmasabb lehetne, ám így is jóízű és jóleső. Maradékcukor alighanem segít ennek elérésében. Nem akar túl nagy lenni, de a vékony, savas kékfrankos típustól is nagyon messze áll. Lecsengése elég hirtelen bukó, aztán mégis szépen hosszan kitart. Nem egy elgondolkodtató terroir-bor, hanem inkább egy kedves, szórakoztató, fiatalos mégis fajsúlyos darab. Eléri a 6 pontot.
Jandl Shiraz Kohlenberg-dűlő 2007
A pince boraival sosem volt bajom, de igazán emlékezetes tételbe sem sikerült még belefutnom tőlük. Most igen, bár egy kicsit másképp, mint ahogy azt vártam volna. Háromezer forintért vettem.
Kicsit pinot-s beütésű, barnás, lilás bíbor színű bor. Illata közepesnél intenzívebb és számomra igencsak meghökkentő volt. Bizony írtam már le vad dolgokat arról, hogy mit érzek néha a pohárból, de ez az asszociációm még engem is meglepett. Fű. De most nem egy rétre gondolok, hanem a spangli szagára. A meglepetés mellett meggybefőtt tejszínnel és nyers sonka is felfedezhető. Izgalmas. Megkóstolva már kevésbé. Cseppet a hagyományosnak tekinthető soproni stílushoz közelít. Meglehetősen savvezérelt a korty, ám szerencsére finom, üde gyümölcsösség kíséretében. Egyáltalán nem testes, és a fajtára gyakran jellemző gazdag, nehéz fűszeresség is csak nyomokban vehető észre. Inkább élénk és frissítő. A végéhez közeledve megmutatja magát egy kis tannin is, ami kissé tapadós sajnos, ám legalább nem sok. Lecsengése intenzív, nem túl hosszú, de finom. Pont olyan, amilyennek a kékfrankosok zömét (és nem csúcsborokat) szerettem volna érezni ezen a kóstolón. Valahol 5 és 6 pont között.
Utolsó kommentek