Tudom, hogy az alsókategóriás olasz importborok bizonytalan eredetűek és minőségűek. Tudom, hogy a chileieknek semmi sem köti a kezét, és még a klíma is a kezükre játszik. Tudom, hogy az egységsugarú fancia bortermelő egy palackra eső támogatása össze sem mérhető magyar kollégájával. De a francba is: ha hatszáz forintért technológiailag tökéletesen kivitelezett vörösbort kapok a Rhône-völgyből, akkor bizony le kell szögeznem, hogy valami itt nincs rendben, ami ott igen.
Van egy buta szokásom, miszerint ha teljesen ismeretlen, ámde gyanúsan olcsó francia borokat kezdenek akcióban hirdetni hipermarketjeink, akkor egy-egy palackra lecsapok közülük. Ilyenkor nem számít a hipermarkecokkal szemben táplált ellenérzéseim hada, mert amennyiért adni szokták ezeket, annyit még akár fel is áldozhatok egy esetleges lőre oltárán. Érdekes módon sem olasz, sem chilei, sem ausztrál vagy dél-afrikai borral nem merek ilyen kísérletbe vágni, csakis franciával. Hogy miért, pontosan magam sem tudom. Talán a tudatalattimban mélyen elrejtve ott lappang az az egyébként durva általánosításnak tartható éca, miszerint a gallok általában jó borokat készítenek. És ha erre ráerősít az az empirikus ismeret, miszerint tényleg, ráadásul a támogatási rendszerüknek köszönhetően meglehetősen jó áron is, akkor bizony az Isten sem ment meg attól, hogy néhanapján a kosaramban landoljon egy példány.
Itt van előttem ez a flaska, hatszáz forintom bánta. St. Jean de la Vallée, Côtes du Rhône. Jani a völgyből. 2008-as évjárat, Appellation Côtes du Rhône, azaz az eredetvédelmi piramis alja tájékáról. A palackozója ellenben a languedoc-i borvidéken székel, de még ez sem érdekes, ez a bor úgyis azzal adja el magát, hogy olcsó, illetve hogy olcsósága ellenére mégis iható, sőt.
Mondhatnám, hogy semmi érdekes nincs a palackban. Leírható nagyjából 140 karakterben, hogy a Twitterre is felférjen (újkori borkorifeusunk, Vaynerchuk szerint úgyis többet kell Twittelni a sikerhez). Halvány szín, zéró korona. Illatban sok gyümölcs (cseresznye, szilva) és bőr. Picike szappan mellé, az egésznek mégis fűszeres összhatása van. Tippem szerint főleg grenache-ból préselték. A korty könnyed, kicsit talán üres is, de alapvetően gyümölcsös. Nem komplikált, de elképesztően bájos és jóivású. Ráadásul ugyanezt a szintet hozza két napi hűtőszekrényes tárolás után is. Ha véknyan is, de megérdemli az öt pontot. Akkor pedig beszt báj.
Ami érdekes benne, az az, hogy miután megtermelték, kinek-kinek megvolt rajta a haszna és még ide is utaztatták, meg tudom venni nagyjából feleannyiért, amennyiért a hasonló minőségű hazaiakat mérik. Jóvanezígy? Mert ezt lehet erre vagy arra fogni, a vége úgyis az, hogy a magyar bor megszívja. A termelők kezét európai módra megkötjük számos szabályozókkal és irdatlan adminisztrációval, a támogatási oldalon pedig csak tátongó lyukakat látunk. A csuklót szorító bilincs mellé egy vasgolyót is teszünk a lábára, majd farizeus módon csodálkozunk, ha a futóversenyen körberöhögik. Pedig mi nagyon szurkoltunk neki.
Utolsó kommentek