Változatlan elvek és értékek mentén halad tovább Németh Attila kiválása után is a kézműves mátrai borászkör, új de hasonló néven, igazi társakként maradva. A három Tőkés: Karner Gábor, Losonci Bálint és Szecskő Tamás budapesti kóstolójukra elhívtak négy baráti pincét is, akik kiváló boraikkal nagyon kellemes meglepetést okoztak mindenki számára. Mindent megkóstoltam, persze ezek csupán futó benyomások, ám arra jók, hogy lássam, mit kellene alaposabban is megvizsgálni. A hajtás után mindjárt a közepébe is vágok a vendégek boraival kezdve.

Laczkó Gyula eddig is szőlő közelében tevékenykedett, helikopteres növényvédelemmel foglalkozik a környéken. Első saját bora egy 2009-es szürkebarát visszafogottan mutatkozik be, idővel aztán szépen nyílik, érkeznek a virágos, hordófűszeres illatok a pohárból. Kóstolva gazdag, széles és jó savú bor, finom de határozott kesernyével keretezve. Sokat elmond a testéről, hogy magas, 14.6%-os alkoholja sem lóg ki, csak a korty végén zsibbaszt egy picit. Nem véletlenül emlékeztet engem stílusában Szecskő Tamás szürkéjére, ő segített ugyanis tanácsaival a fontos pillanatokban.

Udvardi Szabolcs és Egedi Péter még inkább az út elején járnak: néhány sor szőlőt bérelnek, kísérleteznek, próbálkoznak ügyesen - Karner Gábor néz rájuk néha. Egy szürkebarátot és egy kékfrankost hoztak 2009-ből a bemutatóra: ezek azt mondják, muszáj folytatniuk, amit elkezdtek. A szürkebarát krémesen telt illatú a seprőn tartástól, kóstolva intenzív, fűszeres. A fajtánál gyakran észrevehető problémáról, hogy tompák a savak szerencsére nincs szó, az alkohol viszont csíp a korty közepétől. A kékfrankos könnyedebb darab: légies szerkezetű, savai talán túl sokan vannak; hűvös, sós, mentás karaktere viszont izgalmassá teszi.

Ludányi Balázs (Centurio Borház) idén a 7x7-en már keresett ember volt, most három műfajban is megmutatta, mit tud. A Fay-dombról származó 2009-es szürkebarát, hárslevelű, zenit házasítása intenzív, kedves, krémes illatú, szájban azonban kisebb, mint az illat ígéri. Zamatokban nincs hiány, ám szélességben, magasságban valahogy nem álltak nekem össze az arányok. A 2008-as szürkebarát illatában és ízében is a túlérettség dominál, kedves, finom, de nekem ez már az izgalom, az elegancia rovására megy, alkoholja pedig túlfűt rendesen. Vörösben a 2009-es cabernet franc-kékfrankos házasítást vizsgálhattam meg: füstös, füves, fűszeres illatú, kóstolva kedves, de szerintem nem elég feszes szerkezetű, kissé lágy bor. Édesre térve a 2009-es késői sárgamuskotályt kicsit nőiesnek éreztem, ismét a savakkal volt bajom: nem igazán bírnak lépést tartani a 70 gramm maradékcukorral. Bezzeg a 2008-as már az én számíze szerint való: pedig itt száz fölötti a cukor, a sav pedig szinte ugyanannyi, ám nem ugyanolyan - az biztos. Élénk, zamatos, vibráló savszerkezetű, izgalmas édesbor, egyetlen nagy hibája, hogy elfogyott már, amit bizony egyáltalán nem csodálok.

Benedek Péter két alap és három dűlős, csupa 2009-es tétellel érkezett. A sima chardonnay szerintem enyhén dugós volt és bár megbeszéltük, hogy visszatérünk a kérdésre a következő palack bontása után, végül nem jutottam vissza, így most erről a borról nem írok inkább. A másik alapbor a sauvignon blanc behízelgően érett, bodzás illatú, telt, zamatos és a kelleténél cseppet lustább. A Borhy dűlőből származó hárslevelű nagyon szép, gazdag illattal nyit, szájban aztán kissé szigorúbbnak tűnt, jól állna neki itt-ott egy kis puhaság, kerekség. Eddig a savakat hiányoltam, most meg soknak találom, hát nekem semmi sem jó? Már-már azt hittem volna, velem van a baj, ám az Epreskert dűlő borai megmutatták, hogy nem is. A chardonnay visszafogott illattal indul, aztán szépen nyílik. Kóstolva pedig remek szerkezetű és arányú, intenzív, izgalmasan sós-minerális, finoman gyümölcsös, remek bor. A sauvignon blanc-ról szinte szóról szóra ugyanezt mondhatom el, annyi különbséggel, hogy ő talán hangosabb, míg a chardonnay elegánsabb. A nap fehérbora így az Epreskert Chardonnay lett nálam, talán nem csak az újdonság varázsa miatt megelőzve a következő bekezdés szürkebarátját.

Szecskő Tamásnál 2007-es királyleánykát kaptam először poharamba. Krémes, krétás, virágos illatú, szájban valahogy túlteng benne a gyógyszeres kesernye, most nem tetszett annyira, mint korábban. Egyáltalán nem csalódtam azonban a 2008-as szürkebarátban, amiben bár határozottan érezni az újhordót, ám olyan komoly alapanyagból készült, hogy még így sem érzem soknak benne a fát. Élénk, mégis telt és kerek, zamatos, fűszeres, kiváló bor. Azt hiszem, nem is tudok mondani jobb magyar szürkebarátot nála. Vörösekre térve a 2008-as rubintos tiszta, fűszeres, bogyós illatú, finom, ízben is fűszeres, zizegő savú, játékos, jóívású bor. Nehezebb tészta a 2009-es turán, ahogy ezt már a színe is ígéri. Az illat szinte orrbavág, mély, édes mazsolás süteményre emlékeztet. A korty is mély, tömény, étcsokoládésan kesernyés, perverzen izgalmas. Nem mindennapi darab.

Losonci Bálint hozott első, egészen friss, még csecsemőkorú 2010-es zöldveltelinijéből, amire nem lehet mást mondani mint, hogy bizony ígéretes. Az olaszrizling-hárslevelű házasítás könnyen iható, édeskés, kedves, de nem lágy, jó arányú és tartású ital. A 2008-as Gereg Kékfrankos diszkrét virágos-köves illattal mutatkozik be, letisztult szerkezetében a savak dominálnak de nem húznak. Íze sós és savanykásan gyümölcsös, egy számmal nagyobb test és egy kicsit több díszítés az én szám szerint azért jól állna neki. Végül a 2009-es bíborkadarka elegáns virágos, cseresznyés illatú, kóstolva kissé savvezérelt, érdekesen fűszeres, nem mindennapi bor.

Karner Gábor első olaszrizlingje 2009-ből elég meglepő, egyedi darab: zamatos, izgalmas, de szokni kell. A 2009-es kékfrankos siller szerintem az eddigi legjobb a pincétől: gyümölcsös, sonkásan füstös illatú, remek szerkezetű, sós, érett meggyes zamatú, nagyon jó kis bor. A 2009-es Vitézföld Kékfrankos hordómintája pedig egyértelműen a nap vöröse lett nálam. Piros gyümölcsös és tejeskávés illat, robosztus, megbonthatatlan szerkezet minden túlzás nélkül, gyümölcsös és ásványos ízjegyek izgalmas játéka – nagy bor lehet belőle. A 2007-es - még négy hetes héjon áztatással készült - Vitézföld nem is vehette föl a versenyt vele, pedig mintha kezdene simulni benne a nem kevés sav és tannin. A 2008-as Tavaszföld egészen más karakter: túlérett, kedves, jól iható, könnyed bor, de én persze a 2009-es Vitézföldből kértem újra.

Világosan látható, hogy ezek a pincék markánsan és tudatosan más úton járnak, mint a könnyed, illatos fehérekre építő mátrai fősodor. Az is egyértelmű, hogy ez bizony egy jó út. Érdekes kérdés viszont, hogy a két irány mennyire egyeztethető össze, mennyire férnek meg egymás mellett ezek a különböző utak, vihetnek-e valamilyen közös cél felé. Talán akkor leszünk nagykorúak, mikor ez valójában buta kérdésnek számít. Majd.

A képet a Tőkések honlapjáról szüreteltem.