Az érzelmek fontosak. Szerintem érzelmi kötődés nélkül nem lehet jó kritikát írni. Sok borírónak mániája az objektivitás – állítólag ez növeli a tekintélyt az olvasók szemében. Szerintem ennek az ellenkezője igaz. Kit érdekelne a Château Lafite statisztikai értékelése? Az a fontos, hogy magával ragad-e. Amennyiben egy bor képes megszólítani egy olyan kritikust, akinek az ízlése összhangban van a tiéddel, akkor szerintem azt fogod gondolni, hogy ezt a bort nekem is érdemes kipróbálnom.
Én szeretem Tokajt. Talán a világ összes bora közül ennek a magyar régiónak az édes és száraz borai állnak a legközelebb a szívemhez. És mint bármely más borvidéken, itt is megvannak a kedvenceim: olyan birtokok, amelyeket hosszú évek óta megingás nélkül szeretek, és amelyekről szilárd meggyőződésem, hogy kitűnő borokat készítenek: eleven, vonzó, tartalmas, Tokaj egyediségét hűen tükröző borokat. Alighanem valamelyest elfogult vagyok ezen birtokok iránt, és könnyebben megbocsátok egy-egy gyengébb évjáratot vagy félrecsúszott kísérletet. De ez talán fogékonyabbá tesz az erényeik finomabb árnyalatainak észlelésére is.
A tegnapi Furmint Február bemutató (amelyen sajnos nem tudtam részt venni) alkalmából úgy döntöttem, hogy megnézem az egyik kedvenc tokaji furmintomat, a Dobogót. Dobogó Furmint 2003-ban készült először, ekkor került a részben Olaszországban tanult Domokos Attila a borászat élére. Emlékszem, hogy az első két évjárat, 2003 és 2004, nagyon meggyőző volt, és azonnal a műfaj legjobbjai közé emelte a pincészetet. Itt most az ezt követő négy évjáratot nézem meg: 2005, 2006, 2007 és 2008.
A 2005-ös most van a csúcson. Komoly, elgondolkoztató bor, földes, gombás, kissé nyirkos-pincés jegyekkel, ami némileg az érett rizlingekre emlékeztet (a németek ezt a jegyet Firnének hívják). Szájban krémes, zamatában mézes, karamellás, a végén érződik a hordó, de kellően komplex ringlós, mandarinos és minerális jegyekkel. A felnyitott palackban jól tartja magát, és ez talán további érlelési potenciálra utal, de én kétlem, hogy tovább javulna.
A 2006-os az első napi kóstolásom egyértelmű győztese volt. Határozottan frissebb bor, élénkebb savakkal, mint a 2005-ös, és jóval fiatalabbnak hat. Jófajta reduktív mineralitást mutat, és összességében az egyensúlya remek. A fa még elég markáns; és ez a jelentős mineralitással társulva egy gazdag, túláradó bor összbenyomását kelti, szöges ellentétben a furmint gyakori zöldességével és fanyarságával (ez egy későn érő, savas fajta, történelmileg ezért használták édes borok készítésére). Ezúttal még a gyanúja sem merülhet föl a fanyarságnak, inkább egy széles, szinte mediterrán bor érzetét kelti – marsanne, sőt viognier jut az ember eszébe. Mindez a 2003-as és a 2004-es évjárat világát idézi.
A 2007-es más. Itt érhető tetten, hogy mennyire nehéz a fehér borokban a magasabb alkoholt kezelni. Az aromaprofil nagyban hasonlít a 2006-os Furmintéhoz, de míg az utóbbi alkoholja 13.54 százalék, emezé 14.16, és ez határozottan megmutatkozik: a finisben befűt, sokat veszít frissességben, és idővel egy petrolos, gumis jegy jelenik meg. (Érdekes módon a maradékcukor és a sav alig mutat eltérést: 2,4g maradékcukor, 5,9 g/l sav, illetve 2,9g maradékcukor és 5,7 g/l sav, ami még pontosabban mutatja, hogy milyen érzékszervi hatása van az alkoholnak.) Így annak ellenére, hogy ez összességében egy sikerült bor, az összehasonlításban nem szerepelt jól, mivel hiányzik belőle a 2006-os és 2008-as frissessége és dinamizmusa. Ugyanakkor a viognier-szerű körtés gazdagság mögött a köves terroir erősebb kifejeződésével találkozhatunk.
Jelenleg a 2008-as évjárat van a piacon. (5800 palack; továbbá készült 533 palack dűlőválogatott Betsek is). A Szt. Tamás és a Betsek dűlők terméséből szűrték, és még mindig fiatalos, a fa még érződik orrban, szájban egyaránt, de döntően az ismerős, őszibarackos, sárgabarackos viognier-szerű gyümölcsösség a meghatározó. Az íz mély és komplex, a terroir-jegyek frissítőleg hatnak – különösen így van ez, ha időt kap a pohárban, és a második napon, amikor a 2006-os kissé fáradni látszott, a 2008-as egyértelműen javult.
Mindent összevetve lenyűgözött, hogy mennyire egyenletes teljesítményt nyújtanak a Dobogó Furmintok egészen eltérő évjáratokban: a hűvös, csapadékos őszt hozó 2005-ben és a tikkasztóan forró 20007-ben. Mutatkoztak persze kisebb különbségek a négy palack között, de a stílus ugyanaz: a teljesen érett gyümölcsre valló sajátos őszibarackos, sárgabarackos aroma, a dús, selymes textúra. A Dobogó a száraz boros szürettel a leghosszabban kiváró pincék közé tartozik, a szüret bőven novemberbe nyúlik, de mivel almasavbontást nem végeznek, a boraik mindig egyensúlyban vannak, és soha nem mutatják az éretlen furmint csípős, citrusos savait.
Ami azt illeti, nekem kissé hiányzik ez a citrusosság. Én valamelyest jobban kedvelem a furmint élesebb, határozottabb, a rieslingekhez közelebb eső válfaját, mint például Demeter Zoltán 2008-asai, vagy a Kikelet extra elegáns furmintjai (ez csak két példa). Persze ostobaság volna a Dobogót a stílusa miatt bírálni. Domokos Attila a szőlőben és a pincében végzett gondos munka eredményeként azt bizonyítja, hogy a furmint bármely fehér fajtával fölveheti a versenyt nagyság, szerkezet és érzéki vonzerő tekintetében. És a 2007-es évjárattól egyértelműen megjelenik egy új minerális árnyalat, csökken a fa szerepe, és frissebb lett az összkép. A Dobogó kétségtelenül az egyik legizgalmasabb magyar borászat.
Megjegyzés:
A 2005-ös, a 2007-es és a 2008-as saját beszerzés; a 2006-ost a borászattól kaptam ehhez a vertikális teszthez.
Utolsó kommentek