Hívő frankistának vallom magam, de nem vakhitűnek. Megtérésemet a militáns hitetlenség évei előzték meg. A hajdani ellenszenv fokozott óvatosságként él tovább bennem. Mert legyünk őszinték, aki hiperben vagy akár borkereskedésben járva a vakszerencsére bízza a választást, az jó eséllyel téesztőkék híg levével tér haza. A milliódolláros kérdés: van-e kíméletes átmenet a klasszikusok és a fércművek között?

Dúzsi Tamás Szegzárdi Kékfrankos Válogatás 2002

Dúzsi Tamás alig fél éve robbant be a pixisembe. A 2000-es Ó Vörös állva hagyja a villányi maradékküvéket, a 2003-as már csak a sarat állja (de még mindig jó vétel), a 2002-es Szegzárdi Merlot pedig iskolapéldája annak, hogyan lehet fajtajelleges, jó ivású bort készíteni az öt rongy alatt egyébként elég cudar arcát mutató druszámból.

A Szegzárdi Kékfrankos Válogatás nem alkot korszakot, de arányos alkatú, tiszta és a leszállóágon még jóval innen lévő vörös. Illatában cseresznye, vanília, cédrus és konyakmeggy. Sok órával a bontás után jó hordóra valló, dohányos, keserűcsokoládés illat válik uralkodóvá. Kóstolva alapvetően gyümölcsös, a háttérben földes jegyekkel. Száraz, semmi cukor. A korty végén enyhe fanyarság, a tannin szemcsés, az egész szájat betöltő, de nem tolakodó. Szépen integrálódott fa. Harmonikus bor, árnyalatnyi alkoholtöbblettel.
4 pont.

Weninger (Horitschon) Blaufrankisch 2004

(Mea culpa, a mi technikánk nem ismeri az umlautot.) A mi Franzunk apjának alapbora. Az osztrákokról a zuhanyhíradó már régóta terjeszti azt a hitelrontó értesülést, miszerint orrba-szájba nyomatják a fordított ozmózist, és semmilyen sötét anyagtól nem riadnak vissza, csak hogy a karcos frankosból simogató meggylikőrt varázsoljanak. Tekintettel arra, hogy az osztrák borágazat ezerrel jön fel (a Wine Spectator meg a Decanter állandóan tele van velük), a mi szánkból, mint egyetlen rivális Blaufrankischland, ennek a híresztelésnek kínosan savanyú a lecsengése. Ettől még lehet igaz.

Nos, ez a kékfrankos olyan természetes, amilyen csak lehet (vagy olyan mesterien utánozza a természetest, hogy megtévesztésig hasonlít rá). Ráadásul le sem tagadhatná a családi vonásokat. Elrettentő, szúrós istállószaggal nyit. Ahogyan azt már az ifjabb Franz frankosainál tapasztaltam, ez az istállóduft idővel sós-minerális árnyalattal gazdagodik, aztán lassan minerális-fűszeresbe csavarodik. De a gyümölcsig ezúttal nem jutunk el. Kóstolva javul a helyzet: élénk, tiszta bor, közepes test, ficánkoló savak, mutatóba egy kis cseresznye meg cseresznyemag. A lecsengés fűszeres, fanyar.

"Nem érezzük magunkat becsapva, de elcsábítva sem", zártam a jegyzeteimet. Aztán másnap bekövetkezett a csoda. Kivirult, kikerekedett, ledobta a szalmás-hugyos álcát, és gyönyörű, fajtajelleges kékfrankosként született újjá. Előtérbe került a remek meggyes, cseresznyés illat és íz (a feleségem szerint ez volna a cseresznyemeggy), és a számomra kötelező borsos fűszeresség. Jó kis szaftos, nyálcsalogató, üdítő asztali bor lett belőle (a szó legszebb értelmében).
5 pont (de fogyasztás előtt több órával dekantáljuk, vagy még jobb, ha már előző nap kidugózzuk!).

Sebestyén Kékfrankos Válogatás 2004

Mint aki csendben belelépett. Tökmagszagú, macskahugyos horror. Ahogy nyílik, határozottan fölismerhetõ a hajdan a buszok fedélzetének tisztítására használt olajos forgács szaga. Meg lehet kóstolni, de lenyelni már istenkísértés volna. Egy előttem ismeretlen borhiba áldozata. Lefolyóba fuss!
Mások is így jártak vele, vagy ez egyedi tragédia? (Albert gazda még boldogult vele, sőt.) Értékelhetetlen.