Istenuccse, valahogy úgy alakult, hogy minden nyárra megtaláltam a kartonszámra vedelni való, ideális nyáresti bort, amit utána májustól szeptemberig boldog önelégültség keretében döntöttem magamba. Általában nem különösebben komplikált, filozófiai mélységeket nem döngető, de jól iható, frissítő és korrekt árú borok kerültek ebbe a körbe. Az idén sem lett ez másképp. Ráadásul egy rozé lett a kiválasztott, pedig a tavalyi évjárat nem éppen a rózsaszínről fog elhíresülni, ha hihetünk azoknak, akik.

Frittmannék évek óta Don Quijote-i harcot folytatnak a kunsági borvidék hírnevének felemeléséért. Legtöbbször egyedül maradnak ebben a harcban (legalábbis igen kevés a követőjük), így a mai napig szinte állócsillagként fénylenek a Kunság borégboltján. Munkájukat már többször is majdnem elismerték az év bortermelője díj szigorú tekintetű ítészei. A Frittmann-borok egyébként teljes családi vállalkozásban készülnek, szinte az egész família részt vesz a birtok szőlészeti, borászati vagy kereskedelmi tevékenységében.

Itt van tehát ez a Kékfrankos rozé 2006-ból, egy nem túl meggyőző címkével a palackon. Ez talán a legnagyobb hibája egyébként, ha nem lett volna anno az alkoholisták közszolgálati rozétesztje, én bizony észre se vettem volna az üveget. De kinek a papné, persze. Megbontom a műanyag kapszulát, kihúzom a dugót és töltök.

Áldozzunk egy kört Rohály doktornak is: sápadt hagymahéj a szín. Viszont becsületes templomablakokat rajzolgat a pohár falára, előrevetítve, hogy itten márpedig tartalom is lesz. Méltóságteljesen csordogálnak lefelé a csíkok. Beleszippantok. Elsőre persze eper, mi más lenne? Acéltartályosan behízelgő, gyümölcsös, friss. Semmi különös, mondhatnók, száz rozéból vagy kilencven hozza ezt az acéltartályosan epres illatot. Aztán tovább forgatom, és rájövök, hogy mélysége is van neki. Egy szép fehérbor illatjegyei köszönnek vissza: decens floralitás, aztán – meg is lepődök – ásványok. Nem eperzselé málnaszörppel, hanem rendes borillat, na.

A korty tartalmas és élénk. Virgonc kisgyerekként futkároznak a savak a számban, önfeledten, vidáman. És mellé gyümölcs is jön, meg simogató kerekség. Talán egy-két gramm maradékcukor is színesíti a képet. Játszik, vibrál. Nem üresedik, nem laposodik. A korty vége kicsit kesernyésbe fordul, de nem billen el a keser és sanyar irányába, inkább csak eleganciát kölcsönöz neki. Még ez is bejön. A lecsengésre is főképp a mandulás kesernye marad, amúgy olaszrizlingesen, továbbra is élénk savakkal. Egy rozészínű fehérbor. Tetszik, mi tagadás. Alkoholista-mércével továbbra is vastag 5 pontot szavazok meg neki, és örülök, mint majom a farkának.

Két-három órával bontás után viszont savasodni kezd, ezért második próba következik. Megkóstolom fröccsnek, akárki akármit. Jó fröccsöt úgyis csak jó borból, vagy mifene. És a Frittmann-rozé bizony fröccsnek is első osztályú. El is fogy az első nap két palackkal. Döntök és bedöntök: ez lesz az idei nyári borom, és punktum. Frissít, jólesik, jó bor, jó áron. Igyuk kartonszám, ezer alatt mérik.