A téeszéra kékszőlősztahanovja, amely termésátlagával minden más fajtát porba alázott, ma csontváz a szekrényben, a család titkolt szégyene. Hiába van hiteles anyakönyvi kivonata – kékfrankosból és szentlőrincből hegesztette dr. Fritz Zweigelt 1922-ben –, nálunk mégis csak egy kivert korcs. A boldog Ausztriában viszont a legnagyobb termőterületű vörös, rangos és drága küvék alapja, és mivel az osztrák bor szekerét egyre több globális borguru tolja, valószínűleg a zweigelt sem menekülhet a 15 perc hírnévtől. Nálunk egy kézen össze lehet számolni a fajtával komolyan foglalkozó borászokat, de legalább a névsor reménykeltő. A mai poszt alanyai – Ráspi, Lővér és Orsolya Pince – is jól csengő nevek.

Nem így terveztem, de ez a kóstoló fájó tanulságokkal volt terhes. Néhány hete jártam az Orsolya Pincénél, és azóta én is a hozsánnakórust erősítem. Ilyen széles és egyenletesen magas színvonalú szortimenttel talán még soha nem találkoztam. És a kóstolás közben egy már-már művészi elhivatottságú és igényességű hozzáállással ismerkedtem meg, amely messze túlmutat a pince jelenlegi ismertségén, rangján. Én már az első három dűlőszelektált leánykánál levitáltam, és a lábam utána sem ért földet. Mivel Orsolyáék iránt így friss és még feldolgozatlan elfogultság támadt bennem – Ráspi és a Lővér Pince pedig szakállas kedvenceim –, nem volt más választásom, mint vakon kóstolni.

Már az első bornál kiszúrtam, hogy ez a Ráspi – a szín, a sajátos ásványos jegyek, a textúra, a savak hamar elárulták. Aztán a harmadiknál újra felismertem Ráspit, ezúttal nagyobb koncentrációval, magasabb alkohollal és nagyobb mélységgel. A második a maga technokolszagával, kilógó alkoholjával és vaskos, rendezetlen struktúrájával labdába sem rugott a két „ráspi” mellett. Mivel nem vagyok róla meggyőződve, hogy a terroir túléli a technológiát, és tudom, hogy a Lővér Pince zweigeltje alig ezer fölötti bor, arra számítottam, hogy az első lesz a Ráspi, a harmadik a radikális hozamkorlátozással élő és egyébként Ráspi-rajongó Orsolya-házaspár műve, míg a második az egyenetlenül beérett szőlőt menteni próbáló Lővér. A találati arányom háromból semmi.

Lővér Pince Soproni Zweigelt 2006

Viszonylag világos árnyalat. Tipikus Ráspi-illat: sós, cseresznyés, rumos diós. Kóstolva finom, tiszta, harmonikus. Enyhén édes, de a jó ízlés határain belül. Érdekes játék a sós-minerális és a gyümölcsös-édes áramlat között. Közepes test. A lecsengésben dúsan árad a fehér bors. Könnyed, jó ivású, de tartalmas bor, izgalmas terroirjegyekkel, fűszerekkel. A 2004-es Ráspi Zweigelt szintjét nem éri el, de szép és egyedi.

Valahogy így szóltak a jegyzeteim, és lett persze állejtés, amikor kiderült, hogy a harmadárú Lővért kóstoltam. Ezek szerint a terroir él és virul, és túléli a technológiát, legalábbis a Lővérékét biztosan. Másnap visszakóstolva az illat fém-cseresznye-nedves avar vonalon mozgott. Szájban a sós és gyümölcsös jegyek mellett kis fémesség is megjelent. De az arányok, a karekter nem változott.
5 pont (best buy)

Orsolya Pince Kutyahegyi Zweigelt 2005

Nagyon sötét szín, a pohár falán vastag koronát hagy. Az illattól inamba szállt a bátorság: technokol és fém. Ha absztraháló képességünk megfeszítésével átverekedtük magunkat valahogy az illósságon, akkor jön a nyálkahúzó alkohol, és ha ezt is túléltük, némi bors a jutalmunk. Kóstolva megint a maró-csípős alkohol dorbézol, mintha narancsos pezsgőporral ápolnánk sajgó nyelvünket (só a sebbe). Egyébként édes és testes, pengeéles savakkal. Amikor drága oldalbordám is bekapcsolódott a kóstolásba, előre figyelmeztettem, hogy csak az első és a harmadik borra koncentráljon, ezzel ne fárassza magát.
2 pont (zavar és szomor – l. fent és lent)

Ráspi Soproni Zweigelt 2005

Bár a Vylyan zweigeltjeit is jól ismerem, a fajtát nálam Ráspi ragasztotta föl végleg a térképre – a 2004-es zweigelt meghatározó borélményem. A 2004-es kékfrankosok viszont némi csalódást okoztak, nem hozták azt a kiemelkedő formát, amit Ráspitól és a palától elvárnék. 2005-ben a zweigelt kettéhasadt, van egy megfizethető sima – ezt kóstoltam – és egy a 2004-eshez hasonlóan megfizethetetlen válogatás.

Nyitányként a 2004-es álomzweigeltet idéző, gazdag, fűszeres, minerális illat. Szétszálazva: vas, bors, meggy, babkávé, zöld dió és még sokan mások. Kóstolva viszonylag testes, gazdagon strukturált, tartalmas és izgalmas bor. A korty fűszeres, kávés, meggyes. A tannin az egész szájat betölti, markáns, de nem szárít. Az alkohol a korty végén enyhén éget. A borsos, ásványos lecsengés perceken át tart. Három napon át volt nyitva, és csak szépült.
erős 6 pont

(Mellékdal: A jó elnyeri méltó jutalmát, a terroir teljesíti három kívánságomat, mert öreganyámnak szólítottam stb. Ilyen axiómákra szeretnék alapozni, és cefetül érzem magam, ha kihúzzák alólam a sámlit. De lassú tűzön pörkölődnék akkor is, ha pusztán azért dicsérnék valamit, mert haverom a kalauz, vagy ellenkezőleg: azért fikáznám, mert nem tetszik a sofőr burája. Tehát melegen ajánlom, hogy aki még nem, az haladéktalanul ismerkedjen meg Orsolyáék boraival, de ha rám hallgat, ne a zweigelttel kezdje. Persze az sem kizárt, hogy az én palackomban vagy péhámban volt a hiba, mert Csite mester pl. egészen mást látott a Kutyahegyiben, és Tannin kolléga is kesztyűs kézzel bánt vele.)