A Takler Pince 2006-os prémiumborainak bemutatóján vettem részt kedden, ahol azt kérdezte tőlem id. Takler Ferenc, hogy mit gondolok a magas alkoholról. Ha van mellette más is a borban, akkor nem zavar egyáltalán, mondtam. Örül annak, hogy ezt mondom, mondta, de miért nem írom meg. Megírom, mondtam.

Egyébként az a helyzet, hogy az utóbbi időben nem egy irányba mozgunk – mármint én és a magyar borászok. A magyar borászok egyre magasabb alkoholtartalmú termékeket készítenek, függetlenül attól, hogy milyen irányzat hívei éppen. Mert a legfontosabb kiindulópont a kaliforniai-mediterrán vörösösök és a nagy fehér terroiristák számára is egy és ugyanaz: minél érettebb szőlőt szeretnének termelni, ami magas mustfokokat és száraz borok esetén jelentős szeszeket feltételez.

Én azonban újabban kevésbé szeretek jelentős szeszeket fogyasztani. Azért, mert egyre ritkábban kóstolok, de egyre gyakrabban iszom, és ha kibontok egy palack bort, nagyjából minden második-harmadik este, az el is fogy. Na most ha 15-ös alkoholja van a kibontott bornak, akkor erősen megérzem, és nem szeretem erősen megérezni. Kedden is mi történt: elkortyolgattam jó fél palacknyi Taklert – ezt önéletrajzi elemekben bővelkedve mesélem –, pár óra múltán hazamentem, elővettem egy 2007-es Bott Frigyes-chardonnay-t, 14-es szesszel, elfogyott, reggel nehezen keltem.

Na de ezeket a borokat az ember nem issza, hanem kóstolja, mondta id. Takler Ferenc, amikor azt mondtam, csak annyi bajom van a sok alkohollal, hogy berúgok. Ebben is van valami, mondtam, nem iszunk Primariust a szalonnás rántottához, és nemcsak azért, mert kurva lapos a pénztárcánk.

Rátérek a lényegre: a bornak szerintem nem az illata a legfontosabb – noha az a benyomásom, sokan csak az orrukkal kóstolnak –, nem is az, hogy minél nagyobb legyen, nem is, hogy minél alázatosabb, igazabb, minerálisabb és karakteresebb. Hanem az, hogy legyen benne elegancia és harmónia. Nem kizárt, hogy ezt 14-esnél kevesebb alkohollal könnyebb elérni, mint többel – de többel sem képtelenség. Egyértelmű, hogy simán lehet harmonikus egy portói, egy Amarone vagy egy Takler Primarius – ahogy a 2003-as például egy évvel ezelőtti kóstolásunkkor az is volt.

A nem szelektált merlot-nak szánt szőlő most, október elején, kevéssel a szüret előtt 22,5-es cukrot tud, a Primariusnak szánt több mint 24-et, mondta id. Takler Ferenc. Miközben a 22,5-ös szőlőszemek magjának színében itt-ott még van zöldes árnyalat.

Komoly vörösborok a 2000-es évek első évtizedében talán sehol a világon nem készülnek 14-nél karcsúbb alkohollal. Nem tudom, a hullám tartós-e, vagy elsimul lassan – elvégre a 90-es évek végéig piacra került bordeaux-iakat mindenki nagynak tartotta kevesebbel is. Egyelőre azonban nincs mit tenni, ezekben kell megkeresni az egyensúlyt – ha van.

Néhány héttel ezelőtt Vörös és Fehér kolléga segítségével eljutott hozzám két palack bor a frankeni Weingut Fürsttől. A korábban Rudolf, egy ideje Paul Fürst irányította pincészet régi kedvencem, a frankeni fehérborokat pláne szeretem – ne a bockbeutelesekre tessenek gondolni, bár többnyire azok is finomak és jól ihatóak –, és a legkevésbé sem kellett csalódnom a két alapkategóriás 2007-esben sem. A Riesling Pur Mineralnak 12,0-es, a Weissburgunder Pur Mineralnak 12,5-es szesze volt. Mindkettő gazdag és moderált illatokkal kezdett, közepes testtel és zamathegyekkel folytatta, finoman-gyümölcsösen száraz lecsengéssel végezte. 6-7 pont között teljesítettek. És harmonikusak voltak.

Kaptam egy hatos karton 2007-est a terroirista Bott Frigyestől. A rajnai rizlingen és a chardonnay-n vagyok túl, mindkettő jókedvre derített. A rajnait gondolatban Szabó Zoltán 2006-osa mellé tettem a polcra, gazdagon rizlinges illatai, szépre faragott teste, komplexitása és koncentráltsága okán. Egy-két korty fanyarkásan búcsúzott, csupán ezért nem minősítem nemzetközi klasszisnak, maradok a 7 pontnál. A Bott-chardonnay még finomabb, rég ittam ennyire gazdag chardot magyar termelőtől, súlyos, de lendületes, hömpölygős, de elegáns, nagyon jó inni, ennek már-már kevés az a 7 pont. Egyik és másik is 14-es alkoholt tartalmaz – és harmonikusak.

A Takler-bemutatón a 2008-as primőr rozé mellett négy prémiumbort prezentáltak. A válogatott kékfrankos – amelyet nagyon szeretett a pannon bormustra zsűrije – csipetnyit animális, bordeaux-i illata lenyűgöző, a klasszikus 1999-es válogatáséra emlékeztet, de még meg kell nyugodnia, hogy szájban is hozza, amit orrban ígér. A Bartina cuvée visszafogottabb, a cabernet franc reserve rétegzettebb, de az igazán nagy dobás megint a Primarius. Pontosan azokat a jegyeket hozza, amit a 2003-as, messze túl van a szilvás-málnás gyümölcsösségen, amit a merlot-nak tulajdonítani szokás, leginkább klasszis Amaronéra emlékeztet. Széles, krémes és izgalmas – és még inkább az lesz, ha korosodik kicsit. Az alkoholja 16-os, valamivel alacsonyabb, mint három évvel idősebb elődjéé. És így is harmonikus – mert van benne tartalom annyi, hogy nem győzi szétszálazni az ember. Egyértelmű: meglesz az a 8 pont.

És hogy mit is akarok mondani ezzel az egésszel? Hát azt, hogy ha egy 12-es, egy 14-es és egy 16-os bor is harmonikus, akkor az egész alkoholvita hülyeség. A borban nincs vagy-vagy. És-és van. Választani muszáj – de nem egyszer s mindenkorra. Hanem minden este – valami mást. Hogy minden sorra kerüljön, aminek sorra kerülnie érdemes.