Az eszme- és művészettörténet egyre kevésbé hisz a kijelölhető mérföldkövekben, az éles korszakhatárokban, melyek után az emberek mindent éppen ellenkezőleg látnak, mint annak előtte – jobban szereti a változások folytonosságát, az előzmények és utórezgések kibogozhatatlan, egymásba fonódó szövedékét. Akárhogy is van, a személyes borlátásomon semmi sem fordított akkorát, mint a 2003-as Szepsy Szent Tamás furmint; a helyszín, a partner és a bor olyan tökéletes élményt adtak, hogy muszáj volt néhány addigi elgondolásommal szakítanom. Részletekbe most nem mennék bele, a sors fintora mindenesetre, hogy bár a legtöbben csak dögös vöröseket hoznának nekem ajándékba (miért nem hoznak?!), életem legfontosabb bora egy furmint volt.

Ezek után persze rögtön tudtam, hogy az első száraz fehér párbajba a Szent Tamás egyik újabb évjárata kerül – a régit azóta sem merem újrakóstolni, félnék, hogy rám omlik a bálvány. Rettegve nézem a kései Federert is.
Bemelegítésként egy 2003-as Scheller Áldozói Kereklevelűvel hangoltunk, és nagy meglepetésünkre alig lógott ki a mezőnyből. Érdekes, gesztenyés-rumós diós illat, kevés benzinnel és ásvánnyal, a korty lendületes, kicsit neutrális, az enyhén melegítő alkoholtól eltekintve franciásan elegáns. Ha pontoztunk volna, erős hatosig biztosan eljutunk.

Bonneau du Martray Corton-Charlemagne 2006

Mióta megszületett a tokaji száraz furmint, magyaros öntudattal a legnagyobb burgundi fehérekhez szeretjük mérni és hasonlítani, így egy komoly chardonnay kötelező ellenfélnek tekinthető. Corton-Charlemagne a szőlőfajta egyetlen grand cru területe Burgundiában, melynek nincsen köze valamilyen Montrachet-hoz, a Bonneau du Martray pedig igen elismert pince, a 2007-esük nekem is roppantul tetszett legutóbb. Egy évvel idősebb testvére hasonló vonalon mozog, az illatot szép édes fűszerekkel vezeti a hordó, de még bőven szóhoz jutnak a gyümölcsök is. Hiába sok a vanília, hiába közhelyes egy chardonnay-tól az almás-citrusos gyümölcsösség, így is nagyon meggyőző. Kóstolva van benne valami izgalmas, fémes ásványosság, a korty hibátlan ívű, száraz és feszes. Nem akar tíz pontot kapni, megelégszik erős nyolccal, de azt mindenféle sallang nélkül, lenyűgöző tisztasággal ugorja meg. A kedvencem a sorból. (92 euró, Millesimes)

Szepsy Szent Tamás Furmint 2006

Sokkal nagyobb bor a burgundinál, de sokkal több hibát vét. Orrban felismerhetően tokaji, mindent visz a friss birsalma, mellette méz, fekete teafű, citrusok és fa. Szájban is hasonlóan súlyos és direkt, a test nagy, a savak kifejezetten szépek, a 14-es alkohol sem tűnik különösebben soknak, a hordó diszkrét, és mégis: valahogy még minden külön él, külön mozog, a fa, az alkohol, a sav nem tud együtt dobbanni. Ízgazdagsága, hosszúsága ellenére is szigorú bor jelen pillanatban: több a struktúra, mint az öröm. Többek szerint messzebbre érhet, mint a 2003-as, és bár valóban mindene megvan hozzá, a nyakam azért nem tenném rá. Provizórikus hét pont, de az idő neki dolgozik. Volt, aki sokkal jobban szerette. (cca. 12 ezer forintba került a Bortársaságnál, amíg lehetett kapni.)

F. X. Pichler Riesling Smaragd Loibner Berg 2006

F. X. Pichlert talán itthon sem nagyon kell bemutatni, a wachaui sztár beférkőzött már a hazai bortudatba is – itt nálunk például több mint négy éve is olvashattak róla egészen tüzetesen A. Móri Leányka jóvoltából. A Loibner berg már közelebb van a szortiment tetejéhez, mint az aljához, és a pedigrének igyekszik megfelelni az illat is: egyfelől komoly, Somlóra emlékeztető ásványos jegyeket mutat, másfelől olyan valóságos gyümölcsöket (őszibarack, egres), hogy az ember szinte beleharapna a borba. Ha megteszi, kevés szénsav, nagy, olajos test, gömbölyű savak, kis édesség és érezhető sósság várja a már említett gyümölcsök kíséretében. Egyszerűen finom. Más a taktika, más az arzenál, mint a vetélytársaknál, fa helyett szénsavval, szerkezet helyett aromákkal harcol a dicsőségért. Ha csak egy kicsit korábbi a szüret, több a sav és kevesebb az édesség, talán eléggé vibrált volna a kilenc ponthoz is, így be kellett érnie nyolccal. (43 euró, Weinshop24.at)