Akik nem a mennyiségben, hanem a minőségben hisznek, csak azoknak ajánljuk – zengi fülembe a rádió némi részeges gajdolás után. Hoppá, végre valami nekem való – pattanok fel, és hangosabbra tekerem. Aztán folytatódik a reklám: a Varga Pincészet 2006-os csabagyöngye boráról szól, amely természetesen a legelső és leggyorsabb, és természetesen csak nekem, és csak most. Visszahalkítok.

A Varga pincészet boraival kapcsolatban ugyanis vegyes érzéseim vannak. A büntető – a Művelt Alkoholistán nemrég dalba foglalt és agyba-főbe kommentált – bikavértől az élesztős, de alapvetően korrektül összerakott fehérborokig többféle minőséget sikerült már szájpadlásvégre kapnom tőlük, és sok mindent elmondhatni, de azt nem, hogy eddigi tapasztalataim a minőség mindenekfelettiségét igazolnák. Inkább egyfajta tömegborfílingem van, ami néha jobban sikerül, néha kevésbé, néha egész iható, néha egész ihatatlan, de összességében gancegál, hiszen úgyis csak az eladott mennyiség számít. A reklámjaik is – amennyire tudom – az értékesített palackos mennyiségre alapozzák a kedvenc borászat jelzős szerkezetet.

A csabagyöngye azonban túllépett már ezeken a kereteken, lassan önálló borbrand lesz belőle, mint legelső és leggyorsabb. No nem mintha lóverseny volna ez, de hát valamire el kell költeni azt a sok-sok marketingmilliót, és ha másra nem, hát a tempóra megyünk rá. Magyarország leggyorsabb borászata.

A csabagyöngye mára a cég talán legismertebb terméke, s mint ilyen, egyfajta önológiai kvintesszenciaként, Vargáék ars poeticájaként is tekinthetünk rája. Kettős hasznosítású fajta, csemege- és borszőlőként egyaránt megállja a helyét. Borként kétféle kivitelben került piacra, száraz (zöld kapszula és címer) és félédes (narancsszín kapszula és címer) verzióban. Ugyanakkor már a száraz változat is sűrítménnyel jelentősen feljavított mustból erjedt. A félédes verzió ennek megfelelően jó pár nappal a száraz előtt került ki a polcokra, de így is két hétig kutattam az első reklám megjelenése után, mire ráakadtam.

Igazából a cukron kívül nem sok különbség van a száraz és a félédes palack között. Mondhatni semmi. Mindkettő friss szőlős, almás aromákkal támad, melyek közé halvány muskotályos mellékzöngék vegyülnek. Nem túl komplex, de tiszta, orrba mászó illat. Fajélesztő és acéltartály persze, vagyis technobor, de annak első orrontásra nem is rossz. Biztos kézről és modern kütyükről árulkodik. Terroir persze sehol, de miért is várna az ember bármilyen terroirjelleget egy háromszázötven forintos bortól. Naná, hogy nem vár.

Szájban aztán rúgkapáló, harcias savak döntenek hanyatt, kevés és éretlen gyümölccsel, vékonyka testtel, szinte üres korttyal, sok szénsavval találkozunk (talán palackozáskor is került bele, nemcsak az erjedés során), majd rövidke, szintén savtúltengéses lecsengéssel. A harapós savak miatt a félédes verzió egy cseppet harmonikusabb, ott legalább ellenpontozza az acidokat némi (pontosabban 20 grammnyi) cukor, de talán épp emiatt érzetre inkább félszáraznak tűnik, mint félédesnek. Mindenesetre az illat ennél többet ígér, így csak erős három (értsd: 3) pontra taksálnám, ha pontoznom kellene.

Összességében viszont – azt hiszem – ebben az árszegmensben (és csak ebben) teljesen rendben van ez a bor. Izgalmakat ugyan nem várhat tőle az ember, de amit egy reduktív fehér tájbortól ennyiért kaphatunk, annak egész jól megfelel. Jóval drágábban is találunk sokkal gyengébb borokat, tisztátlanokat, dohosokat. Ez legalább tiszta és iható.

És a slusszpoén: visszadugózva a hűtőben felejtettem mindkét palackot négy napra. Nem estek szét egyáltalán, sőt a sav egy kicsit csillapodott is bennük, így kellemes fröccsérzést biztosítottak az újbóli kóstoláskor. Hiába no, a teknológia, kérem.