A bort folyamatosan körbelengi a sznobizmus diszkrét bája. Az ember elindul (én legalábbis onnan jövök) a középiskolai és felsőfokú tanintézményi bulik világából, ahol kétes eredetű borokat önt föl kétes eredetű italokkal. Hogy ne érezze ezt cikinek, még véletlenül sem vörösboros kólát iszik. VBK-t, meg vadászt annál inkább. Aztán egyre tudatosabb boros lesz az emberből, már nem jó a műanyag pohár, sőt, poharat forgatni és köpni is megtanul az egyszeri alkoholista, a végén pedig azt veszi észre, hogy az otthon bontott bor mellé is kiteszi a kiöntőt. Én ilyenkor elszégyellem magam, és igyekszem arra is használni a bort, amire való: mámorosan vidámra iszom magam. Van azonban a borfogyasztásnak egy olyan vetülete is, amiről ritkán esik szó ezeken a hasábokon: szeretünk enni is a bor mellé.

Én a magam részéről legalábbis szeretem, ha a bor mellé jó étel is kerül, persze a szigorú borkóstoláshoz ezek az élmények nem illenek; ki is néznének a művelt körökből, ha pörköltszaft-illat keveredne a leírásomba – a bort önmagában ítéljük meg, de a legtöbbször nem önmagában isszuk. Vannak sztereotípiák, amikkel a magam részéről szeretek leszámolni – ilyenek a vörösborhoz vörös húst együnk, vagy a fehérhez csirkét, halat doktrínák. A mit együnk a borhoz kérdéskör legnagyobb rákfenéje azonban kétségtelenül az aszú. Aszúhoz főzni nem könnyű, aszúra ételsort felfűzni egyenesen lehetetlennek tűnik. David Copp több évet töltött hazánkban, és Tokajt annyira megszerette, hogy erről könyvet is írt, sőt, a tokaji borászokkal azóta is ápolja baráti viszonyát, és ha csak teheti, részt vesz a magyar boréletben. Legutóbb magam Pannonhalmán bíráltam vele együtt a Bormustrán. Szembesült ő is azzal a (nem csak magyar) problémával, hogy önmagában az édes bor nehéz eladni, az aszút meg pláne. Ha pedig az aszúnkat kizárólag libamájhoz vagyunk hajlandók kínálni, akkor megint csak nem jutunk előrébb. Nem tartja jónak David az aszú legyen desszertbor megfejtést sem, ezért dr. Molnár Péterrel és Markus Marquart-tal kitalálták, hogy szerveznek egy vacsorát, ahol az aszú lesz főszerepben. Péter a Tokaj Renaissance Egyesület elnökeként, és a Patrícius pince igazgatójaként volt jelen, a borokat ő válogatta, szállította a vacsorához, amit a Markus által felügyelt Peppers Mediterranean Grill étterem séfjei prezentáltak. Mivel ételeket még a boroknál is nehezebben jellemzek, ezért elsősorban az italokat írom le, de a menü leírásakor megmondom, melyik bort találtam a legjobbnak mellé. Ugyanis kivételesen nem volt ajánlott bor az egyes fogásokhoz, szabadon kóstolgattuk a különböző tokajiakat az ételekhez. Kevés tökéletes párosítást találtam, de amikor ilyenre bukkantam, örültem. Valóban sokkal szabadabban párosítható ugyanis az aszú az ételekhez, mint azt előzetesen gondoltam volna.

Aperitifnek 2008-as Patrícius Sárgamuskotályt kaptunk, a pincészet hét éves telepítésű, Szárhegy dűlős tőkéiről. Sokkal tokajibb volt ez a bor, mint muskotályos, már illatában is főleg ásványos jegyek mutatkoztak a szőlős gyümölcsösség mellett, kóstolva pedig egyértelműen a talaj érződött. Hosszú, kesernyés-minerális bor (5 pont), ami remekül harmonizált az elő-előételként adott felvágottakkal, nekem különösen a pancetta mellett ízlett. De az első fogásként tálalt karfiolos-gombás-petrezselymes ágyon tálalt Szent Jakab kagylóhoz is remekül passzolt, jobban, mint a Dobogó pince 2007-es furmintja. Abban a borban ugyanis még a hordó viszi a prímet, illatban is, ízben is. Ha hagyjuk szellőzni, eleget forgatjuk a poharat, akkor kiszagolhatjuk belőle az érett őszibarackot is, sőt, a kortyban is megtaláljuk a vastag, krémes testet, már-már chardonnay-t kiáltva, de a jelene ennek a tételnek inkább 4 pont, mint több.

Ezután a Pendits birtok 2007-es kései szüretelésű furmintja került elénk, meg egy borjú pot-au-feu, azaz tulajdonképpen egy zöldséges ragu. A bor nem győzött meg arról, hogy ehhez az ételhez ezt igyam, sőt, úgy általában nem győzött meg. Mind illatában, mind ízében jelentős oxidáltságot találtam, ez állítólag a biodinamikus birtok egyik stílusjegye, nekem nem jött be, persze ez nem jelent semmit. Egyszerűen: ha reszelt almát érzek, az engem nem vonz. A kortyból hiányoltam a lendületet, finoman teás íze mellől a savak nekem hiányoztak, így 4 pontra adtam csak a bort. A fogáshoz viszont a Dobogó tételt egész jól tudtam társítani.

A Béres birtok 2005-ös Vitis Tokajensis ötputtonyos aszúját is félretettem az ételektől, holott az illata alapján jól passzolt volna friss, gyümölcsös ízekkel készített sós ételhez is, pláne ha az őszibarack lekvárt is tartalmaz, ugyanis ezek a jegyek mind megvoltak benne. Csak az íz, az nem passzolt az illathoz, ugyanis kissé túlzottan savas volt a bor. 5 pontnál meg is álltam, és az aszalt sárgabarackkal, vargányával készített szarvas raviolihoz már új bort kértem.

A Disznókő 2000-es ötputtonyos aszúja sokkal jobb választás volt. Nagyon szép, érett jegyeket szagoltam ki a pohárból, dohányos, avaros, gombás illatok mögött sárgabarack is volt még. Kicsit szellőztetve jött a kaprosság is, amivel már jó pár Disznókő borban találkoztam – én nem idegenkedek ettől a jegytől. Az íz nagyon egyben van, nagyon komplex, talán egyedül a sárgabarack az, amit külön kiemelnék, de azt is csak a fenti fogás miatt. Erős nyolc pontos bor ez. Ráadásul remekül passzolt a következő ételekhez is, úgymint a roston sült hátszínhez, és a sütőtökkel és borókabogyó szósszal körített szarvas bélszínhez is (itt muszáj megjegyeznem, hogy ez a fogás kiemelkedett számomra a többi közül). De ezekhez már a Patrícius 2000-es hatputtonyos Bendecz dűlős aszúja is remek választásnak bizonyult. Ez a bor is igen érett volt, és nagyon komplex jegyekkel bírt. A dohányos, botritiszes jegyek itt talán kicsit erősebbek is voltak, mint a Disznőkőnél, a korty viszont ennél a bornál tűnt nekem a legharmonikusabbnak, leghosszabbnak. Telt, krémes, és friss érzés volt, nem telített el cukortartamával. Szintén nyolc pontot adtam neki.

A mezőny leggyengébb párosítása nekem az akácmézzel és fenyőmaggal sült kecskesajt volt, amihez úgy ahogy még párosítani tudtam a Degenfeld 1999-es hatputtonyos aszúját, azonban ezt a bort máshoz nem tudtam inni, igaz, magában sem szerettem. Számomra ez egy elöregedett, kicsit már szétesőben levő bor volt, nem is pontoztam emiatt.

A klasszikus libamáj-briós fogást pálinkába áztatott szőlő kísérte, nálam itt a Béres bor, és a Patrícius aszú volt a nyerő borválasztás, míg a sárgabarack szósszal és mákkal felszolgált gőzgombóc megerősített abban a hitemben, hogy egy jól elkészített desszerthez teljesen felesleges aszút inni, az étel és a bor cukortartalma nincsenek egymásra jó hatással. Egy jó kéksajthoz viszont bármelyik aszút el lehet kortyolgatni.

Remélem a tanulságot ezek után felesleges külön is levonnom: lehet helye egy aszúnak a főétel mellett. Tessék kipróbálni!

A képeket a szintén jelen levő Chris Black készítette.