Januárban Matt Kramer összefoglalta a Wine Spectator hasábjain, hogy mi mindent tanult a borok világáról 2011-ben. Hát, mit ne mondjak, egészen más világban élünk. Nem először tör rám ez a felismerés, ám ezúttal úgy döntöttem, hogy egymás mellé teszem az ő és az én véleményemet – nagy a kontraszt, de azért búvópatakként kirajzolódik valami szerény párhuzam.

Kramer azt állítja, hogy megtanult bízni a borpincérekben. No nem mintha eddig nem bízott volna, inkább csak most tűnt fel, hogy mára olyan színvonalat ért el a szolgáltatás és a borlapokra felkerülő borok színvonala, hogy akár ismeretlen helyen is bevállalja a borpincér ajánlatát. Legalábbis Kaliforniában, ha jól értem.

Én sajnos sokkal keveset járok étterembe, mint szeretném. Viszont a hazai borlapokat általában alaposan megszűröm, és sokkal inkább a nekem tetsző bor kiválasztására helyezem a hangsúlyt – bár egyre szaporodnak a minőségi, esetenként kézműves pincék borait is tartó helyek, véletlenszerűen kiválasztott borokkal ma még egyáltalán nem érezném magam biztonságban.

Ellenben azt már most is aláírom, hogy az érdekes, vagy akár meghökkentő ötleteket sokszor érdemes bevállalni: nem bántam meg az ebéd sütőtökös-csirkés tésztájához a bátor vendégeknek 2010-es édes muskotályt kínáló sommelier-tulajdonos ajánlását, másutt pedig jól passzolt az ételhez a helyi (balatoni) termelő egzotikus és számomra ismeretlen fajtabora. Talán Csongrádi Csaba az, akinek a könyvnyi méretű borlistájában vakon is meg mernék bízni. Ha legközelebb az Olimpia felé vet a jósorsom, már megfogadtam, hogy isten bizony kibontunk egy 67-es kéknyelűt, vagy ahhoz hasonlót, pedig az ilyen régi magyar borokat aztán tényleg messziről kerülöm. De már összegyűlt bennem annyi bizalom, hogy bevállalnám.

Kramer azt állítja, hogy Ontario a világ legismeretlenebb presztízsborokat termelő vidéke. Teszi ez azért, mert számos világszínvonalú, hűvösklímás chardonnay-t kóstolt a területről – és valljuk be, hogy az USA keleti partja és középső része tényleg fehér folt a világ bortérképén. Nos, a legismeretlenebb titulust aláírom, sosem hallottam róla. Ráadásul annyi mindent szeretnék még Ontario borai előtt kóstolni, hogy csak na. Vagyis  meg vagyok lepve, de Kramernek elhiszem, hogy valóban készülnek ott kiváló borok. Egy magazin pontjainak sokkal kevésbé hinnék.

Nekem tavaly arra sikerült rájönnöm, hogy miért jó Burgundia. Meg arra, hogy miért drága. Elég alapszintű felfedezés, elismerem. De így sincs okom panaszkodni.

Az utolsó nagy, ám rendre visszatérő tanulság Kramer számára az volt, hogy igenis, mindig ki kell állnunk magunkért. Ki kell állni a termékünk, dűlőnk, véleményünk, ötletünk, akármink nagyszerűsége mellett, és teljes mellszélességgel képviselni. Már persze ha van egy nagyszerű termékünk. Számos szenzációs borvidék van, a fent említett Ontariotól kezdve az ausztrál Clare Valley-ig, ahol a termelők túlzott szerénységből, álszerénységből, vagy épp csak lustaságból nem csapnak nagy csinnadrattát a valóban kiváló és egyedi termőhelyeik, boraik körül.

Ugyanezt mondja Magyarországról is – találkozott nagyszerű borokkal, de ki ismeri őket a világban? Hol lehet őket megvenni? Pedig a valóban jó termelők megérdemlik, hogy tudjanak a boraikról, és ez persze anyagilag is megtérül nekik. Az idei év feladata az lesz, hogy üdvözöljük ezeket az eredeti és kiváló borokat készítő termelőket a globális borpiacon.

Nos, abszolút egyetértek. Bár eddig soha nem hallottam Ontario nagyszerű borairól, sikerült találkoznom a nemzetközi borvilágban lépten-nyomon kiváló vételként hivatkozott, és viszonylag egyszerűen beszerezhető argentín malbeccel és Beaujolais-val. Szinte véletlen közös pont, hogy a Clare Valley rám is mély benyomást tett, egy életre megjegyeztem a nevét.

És valóban, ki kell állni magunkért, a területeinkért, a borainkért, és azt gondolom, hogy fogyasztóként a véleményünkért is.