„Ha pannon borsoviniszta volnék, pénzemet a kékfrankosra tenném. Úgy érzem, hogy ez az egyetlen vörös fajta, amely magyarnak mondható (némi részrehajlással), és van esélye a nemzetközi sikerre. (...) De miért volna ez a great red hope? Mert a miénk, mert alapvetően különbözik a nemzetközi fajtáktól, mert rafinált, fűszeres, sokszínű bort ad, ha szépen kérik.” A fentieket 2007-ben írtam a Borzsebkönyvbe, és nem állítom, hogy ma is arcrezzenés nélkül vállalnám minden szavát. Túl sok keserű csalódás ért azóta, túl kevés kiemelkedő kékfrankossal találkoztam, túl sokat láttam a Roland Velich vezényelte osztrák offenzívából, és szerencsére kiderült, hogy a kadarka komoly kihívó. De azért öreg maratonistaként a kékfrankos ma is a szívem csücske. Az évek múltával az a meggyőződésem, hogy a kékfrankosnak is meg lehet találni azt a receptjét, amivel egy brunelló presztízsű, egyedi karakterű, nagy bor szerkeszthető belőle, inkább csak erősödött. És ebben az évben már kóstoltam két hittápláló kékfrankost: Gróf Buttler 2003 és Takler Reserve 2007.

A Kékfrankos Napot vagy valami hasonlót évekkel ezelőtt én szerettem volna megrendezni. Nem így lett, és így sokkal jobb lett. (Ha már a vágyaimat mások teljesítik be, akkor gyorsan leírom: egy ilyet olaszrizlingben is kérnénk (és Matt Kramer legyen a díszvendég!).) Mivel csókosként meghívtak, lehet fenntartással kezelni, amikor azt mondom, hogy igazából semmi kifogásolnivalót nem találtam – esztétikus helyszín, tiszta levegő, tágasság, jó hangosítás, jó poharak, profi szervezés (remélem, a fizető vendégek is így érezték). Csak azt nem értettem, hogy a tagadhatatlanul még mindig kiskamaszkorában járó magyar kékfrankos-szcéna meghatározó alakja, Ráspi miért maradt ki a mesterek köréből (ha már hiányzók: én ugyan nem vagyok egy hardcore Takler-rajongó, de tárgyilagosan el kell ismernem, hogy ők is tettek annyit a fajta felemelkedéséért, mint bárki más itthon). Tóth István és Lőrincz György sajnos még a sétálós szakaszba sem fért be. De ez már tényleg csak csomó a kákán.

Csak a mesterkurzuson jegyzeteltem, a sétálós szakaszban már csak trécseltem és kibiceltem. A mesterkurzus végén megpróbáltam minden bort velősen összefoglalni angolul. Ezeket a közhelyeket magyarul szégyellném, de úgy érzem túlságosan találóak ahhoz, hogy eldobjam őket, így vállalhatatlan kompromisszumként meghagytam őket angolul.

Pósta Szekszárdi Kékfrankos 2007 – charming; a bit down to earth
Bájos, tipikusnak mondható szekszárdi kékfrankos, ami egyszerűségével és korával egyaránt kilógott a mezőnyből. Hidegen és zártan jött, de öt perc alatt szépen összekapta magát. Az aromatikája eléggé közönséges, és a képbe belógó vasúti talpfa aligha fajta- vagy terroirjegy. Némi alkoholos héven kívül a szerkezetet azonban nem érhette kifogás. Amúgy jó bor, de nem emlékezetes. (Viszont jó vétel.)

Bott Frigyes Kékfrankos 2009 – pinot look-alike; shy
Azt hittem pinot noir. Halvány, opálos, téglavörös-barnás árnyalat. Az illatban bizonytalanság, illóra valló jeggyel. Gyümölcs alig (ribizli), inkább avar és grillázs. Kóstolva kiegyensúlyozott, lágy érintésű, „kézművesesen” transzparens. Tannin csak nyomokban. Jó inni. Haragudni nem lehet rá, de a kékfrankost nem ismerném föl benne, és kissé mulya.

Meinklang Blaufränkisch 2010 – pure blaufränkisch; youthful vigour
Tiszteletreméltó bátorság/arcátlan vakmerőség 10-es borra bízni az ökörszarv becsületét. Nálam bejött, én értékeltem az eszköztelen fajtajelleget, a frissességet, a természetességet. Szinte betűről betűre ugyanígy jártam a vaskeresztesi Wachter-Wiesler szintén 2010-es alapborával. Nem tudom, hogy Ausztriában is ugyanolyan sziszifuszi munka volt-e iható bort készíteni napfényt alig látott szőlőből, mint itthon, de ha igen, le a kalappal. Nem komplex, és persze nagyon primér, de a lendület, a tisztaság, a tipikus cseresznyés aromatika nálam pozitívba billentette a mérleget.

Szentesi Nadapi Kékfrankos 2009 – primeaval energy
Sötét szín, sötét, intenzív illat. Némi szotyolás bizonytalansággal nyitott, de aztán kinyílt, és szédítő mélység tárult föl. Minden sortársánál mélyebb, fűszeresebb, virágosabb. Tökéletesen érett szőlőből készült, majd szétveti az energia. Rendkívül koncentrált, feszes bor. Nem lepne meg, ha kiderülne róla, hogy a hozamkorlátozás egyik kárpát-medencei csúcstartója. Nehéz egy gyorskóstoló keretében értékelni, most még minden rugója pattanásig feszült. Őserő – ki tudja mekkora potenciállal. Valószínűleg a magyar kékfrankos legendárium egyik jövendőbéli oszlopa.

Weninger Spern Steiner Kékfrankos 2009 – luxurious and brunello-like
A 2000-es, 2002-es, 2003-as weningerek nagyságát ígéri, tisztább és precízebb stílusban, mesteri hordóhasználattal. Eleganciája, elevensége, cseresznyés aromatikája és csiszoltsága engem brunellókra emlékeztetett (régi mániám, hogy a kékfrankos szerkezetét és helyi értékét tekintve sangiovese-rokon, és az érett kékfrankosok legszebbjei olykor brunellós erényeket mutatnak). Persze fiatal még, és nem különösebben komplex, de nem találtam benne semmit, ami a későbbi nagyságot megkérdőjelezhetné. Ezt a bort végig megtartottam a poharamban, és harminc perc alatt semmit nem veszített a vibráló gyümölcsösségéből. Az intuícióm azt súgja, hogy nemzetközi klasszis lesz.

Weninger Saybritz Blaufränkisch 2009 – exotic and balanced
Talán életemben először veszem a szót számra, de okkal: terroirbor. A vaskeresztesi/eisenbergi látogatásunk során számtalanszor fölmerült, hogy a hegy vasban gazdag talaja mennyire egyedivé teszi a borokat. És bár tényleg egyediek voltak, amíg csak kékfrankosokat mutattak ennek mértéke számomra felbecsülhetetlen maradt. Aztán a 2009-es Krutzler Merlot-nál, ami egyébként is zseniális bor, leesett a heuréka: tisztán kirajzolódott a fajtákon átívelő tájjeleg. És most ugyanez köszönt vissza: sós ásványosság illatban és ízben, különlegesen finom savszerkezet. Ha a Spern Steiner az igényes hedonizmus bora, akkor ez a meditációé. Ezt a bort is végig megtartottam a poharamban. A sor legizgalmasabb kékfrankosa. Egyedi színek és példás egyensúly. Szemben a Spern Steinerrel ez már most késznek hat.

Karner Gábor Vitézföld Kékfrankos 2009 – no nose, great body
Én a Karner kékfrankosokat a múltban túl alkoholosnak és brutálisan tanninosnak találtam. Ez a bor majdnem feledtette a rossz emlékeimet. Abban az öt percben, amíg szöszöltem vele illatot nem sikerült előcsalnom, de kóstolva nagyon súlyos anyagnak tűnt. Javíthatatlan amatőrként a weningerek és a valamelyest hasonló karakterű Szentesi árnyékában sajnos nem tudtam annyira elmélyülni benne, hogy a karakterét plasztikusan megragadjam. Fiatal és vad, masszív savakkal, tanninnal. Borbarát-lingóban: ígéretes, remek.

Pók Tamás Nagy-Eged 2009 – hopelessly unripe
Fókuszálatlan illat, öreghordós jegyekkel, és zöldességgel. Rakoncátlan savak, tagadhatatlan savanyúság. Leblokkoltam tőle, legalább egy osztálynyi lemaradás bármelyik korábbi borhoz képest. Vagy mi fogtunk ki rossz palackot, vagy én vagyok faszájú.

Moric Blaufränkisch Reserve 2009 – ripe & serious
Roland Velich a kékfrankos prófétája, legbefolyásosabb és legsikeresebb népszerűsítője. Az egyik legrokonszenvesebb és legelhivatottabb borász, akivel valaha találkoztam. Az a körülbelül két óra, amikor az otthonában fogadott és végigkóstolhattam vele a szortimentet, meghatározó élményeim közé tartozik. Szerencsére egy-két borával azóta minden évben találkozom, hol nagy, hol kisebb örömömre. A Reserve középkategóriának számít, 25-30 euró.

Az illat szépen egyben van, komoly és fajtajelleges. A még tolerálható brettnél sokkal több cseresznye, szilva és ibolya, és a háttérben egy őrölt fakéregre emlékeztető jegy. Kerek, tágas, barátságos bor némi alkoholos hévvel. Hívogató és higgadt, az én ízlésemnek – illetve a korához képest - talán kissé már túlságosan is komfortos. A lecsengésben határozott tannin és szolid kesernye. Bárki délutánját be tudná aranyozni, de nem emelkedett a mezőny fölé.

Uwe Schiefer Blaufränkisch Szapary 2009 - shit happens
Sokat vártam, alig kaptam valamit. Annyira brettes volt, hogy az ízre, a lecsengésre is rátelepedett az árnyékszék hangulat. Tanninos és gyümölcstelen. Félfüllel hallottam, hogy Uwe Schiefer meg tudta volna magyarázni, és előre figyelmeztetett, hogy sokat kell szellőztetni. Nekem pedig sokat kell még tanulnom, és az a lecke még hátra van, ahol megtanulhatom, hogy milyen az a tipikus brett, ami mégsem az.

Kaló Imre Egri Kékfrankos 2002 – sweet & lovely
Kaló Imre adott magának hét év fórt a mezőnyhöz képest, és ezért hálásak lehettünk. Ez egy nagyon szép, révbe ért bor. A kezdeti kapros, kovászos uborkás illat után szépen kitisztult; gyümölcsnek ugyan már csak naspolya maradt, de a dohánnyal és a grillázzsal vegyülve ez is vonzó elegyet alkot. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy az aromák egy nem elhanyagolható hányada a nem-tölgyfa hordós érlelésből származik, de természetesen tévedhetek. Kóstolva széles, tágas, sima, selymes. Úgy sejtem, hogy az édesség ezúttal nem csupán illúzió volt, hanem tényleg maradt benne cukor. A tannin érett és az egész szájat egyenletesen teríti be. Nagyon szívesen megkóstoltam volna a 2009-es utódját.

Összességében édes szájízzel álltam föl az asztaltól. A csúcsok voltak olyan magasak – Weningerek, Szentesi, Moric -, hogy feledtessék a szakadékokat – Pók Tamás, Uwe Schiefer. Lesz még K.u.K. kékfrankos feltámadás!

[A képek a Terra Hungarica FB oldaláról származnak.]