Úgy fest, kedvenc kezdeményezésünknek is nagyobb volt a füstje, pedig lelkesedtünk érte erősen. Egyelőre legalábbis nem látszik esély arra, hogy tényleg komolyabb összegek kerüljenek a magyar bormarketingbe. Írtunk már erről, azaz főként a Világgazdaságra hivatkoztunk, hogy tudniillik eltörölték a nyolc forint per literes jövedéki adót, és cserébe bevezették a marketing-hozzájárulást. A szakma akarta ezt, ráadásul egészen kivételesen mindenki, hegyközségestül, kisborászatostul, nagycégestül, tán még a borbarát hölgyek sem vacakoltak. És megalakították a Magyar Bormarketing Kht.-t, hogy legyen, aki kezelje a milliárdos mértékűnek remélt zsozsót (ez egy vicces szó, kár, hogy kiment a divatból). Persze, ahogy lenni szokott, a pénzt végül nem kapták meg.

Már három hónapja, hogy az év bortermelője lett Vincze Béla, és még nem írtunk róla semmit. Most tehát hiányt pótolok, bizonyos értelemben, és ráadásul még a bikavérről – mint olyanról – is elmélkedek, egészen keveset.

A mai Népszabadság 18. oldalán a szimpatikus nevű Árverés 90 Bt. a nem kevésbé jól csengő nevű Concordia Közraktár Rt. megbízásából hirdet 720 000 liternyi (valószínűleg büntető minőségű) egri bort árverésre. Az egri cabernet, kékfrankos, blauburger, kékfrankos-merlot cuvée, merlot, leányka és olaszrizling az egerszalóki Bede-Coop Kft. tulajdona, de közraktárjegy lejárta miatt most elárverezik. Különösen figyelemre méltó az 295 050 liter egri kékfrankos, amelyet 60 forint plusz áfa literenkénti áron terveznek adni (ez természetesen a kikiáltási ár), de ha valakinek szerencséje van (vagyis nem licitálnak rá), akkor 115 372 550 forintért viheti az egész cuccot, mind a 720 000 litert. (Az árverés március 16-án lesz a Corvin tér 2-ben, de ne tessenek rohanni, csak azok vehetnek részt rajta, akiknek van jövedéki engedélyük.)

Napjaink borírásának talán legokosabb és legfelkészültebb alakja, Jancis Robinson rajong az osztrák zöldvelteliniért. És tekintettel arra, hogy a korábban semmibe vett, és nem egyszer gúny tárgyává tett német rizling ma a fehér firmamentum legfényesebben ragyogó csillaga, a rizlingnél könnyebben érthető, chardonnay-szabású veltelini biztos befutónak tűnik.

A nigériai fenegyerek öt-hat éve volt a csúcson. Ha jól emlékszem, a Borbarát Top 12 szavazásán egyszer az év legnépszerűbb pincészetévé is emelkedett Szeremley Hubáé. Aztán némi megtorpanás jött – ezt még a 2006-os Borkalauz is észrevételezte, márpedig Rohály Gábor nem kegyetlenségéről híres –, bár az is lehet, a borok nem rosszabbak, mint annakelőtte, csak éppen a véleménymondó közönség fordult új arcok felé, mondjuk, engem is beleértve. Hogy mi a helyzet most, azt az obligát szemelt rizling aktuális évjáratán próbáltam lemérni.

Ha már a műborok-természetesborok vita fellángolóban, gyorsan idelinkelünk egy kanadaitudósos cikket. Brit Kolumbia egyetemén Steven Lund és Joergh Bohlmann a szőlő molekuláris biológiáját és genetikáját kutatja, hogy tudniillik miképpen állítja elő a növény azokat az anyagokat, amelyek aztán értékes boralkotóelemek lesznek: ízek, aromák, egyebek. A két kutató olyan szerkezetet tervez készíteni, amellyel a szőlősgazdák pontosabb képet kaphatnak a növényben zajló folyamatokról, a bogyók érettségi fokáról, az egyes összetevők (nyilván savak, aromaanyagok) mennyiségéről. A kutatást természetesen erőteljesen támogatja a helyi boripar, minthogy Kanada a világ egyik leglendületesebben fejlődő bortermelője. Tessenek elolvasni a cikket, némely fordulat, információcsip talán rémisztőnek tűnhet, mintha valami Chateau Frankenstein formálódna a Csendes-óceán partján.

Ismerjük is, meg nem is. Fejből soroljuk a jellegzetes illat- és ízjegyeit, de valójában ez a fajta is az útkeresés elején jár. Echte ős-magyar. Mivel nemzetközileg szinte ismeretlen, lehetne olyasféle bor-országimázs-adu, mint a sógorok kezében a zöldveltelíni (a Kárpát-medencében is csak a horvátoknál és a szlovénoknál akad belőle Lipovina néven). Nálunk Hegyalja egyik fő fajtája, és Somlón is nagy becsben tartják. És akkor még nem beszéltünk a velünk élő történelemről, a nagy idők tanújáról, a Debrői Hárslevelűről.

Nem tudom eldönteni végérvényesen, mit szabad és mit nem. Mármint, megcsinálni a borral. Ezért előbb elvesztem a barrique hordók erdejében és az enzimek tengerében, majd romantikus gondolatokba bonyolódtam az ártatlanság vélelméről és arról, hogyan ülünk a képzeletbeli lovon. Vitatkozzanak, ha van kedvük, hadd tisztuljon a kép. Vagy zavarosodjon tovább. Vagy mit tudom én.

Leküzdjük magunkban a szélsőbaloldalit és leemeljük a marketpolcról Csányiék 2003-asát. Fejlődnek, fejlődnek és még fejlődni fognak. Az ár-érték arány már jó, de az igazi nagy bor még messze. Eljön-e vajon az az idő, amikor minden villányi bor Kopár-dűlős lesz?

H. Z. barátunk, ahogyan arra nyájas olvasóinkat előre figyelmeztettük, a helyszínen tekintette meg pompás pillantásával a torinói téli olimpia jégkorongtornájának néhány fontos mérkőzését. Ha már ott volt a közelben, még közelebb ment: egyenest Barolóban főhadiszállt, s meglátogatott néhány olyan pincészetet, amelyek puszta nevének hallatán visszakézből élvez a magunkfajta. Vidám beszámolót olvashatnak a történtekről.

Alighanem vagyunk néhányan, akik, ha másért nem, borsznobériánk okán egyre kergetjük az álombéli pinót. Ám hiába akad itthon is egy-két fecske, a sokat kóstolt sznobok azt károgják, hogy messze még a nyár. Szerintük a legszebb magyar pinók sem vehetik fel a versenyt egy gyenge/közepes burgundival. A magyar terroáron felcseperedett pinó sehogyan sem akar hasonlítani az „etalonhoz”. Nálunk, mondják, a könnyed is ormótlan. Én ezeket a hazai „tenyeres-talpasokat” is szeretem, és az egyetlen általam kóstolt „igazi” burgundi – miközben valóban könnyedén állta a sarat a legjobb magyarok ellenében – távolról sem volt szilfid (talán mert a 2003-as hőgutás év hízlalta). A Vylyan úttörőnek mondható pinói óta a legnagyobb általános elismerést a 2003-as Szt. Andrea aratta. De a 2004-es szentandi szomorú bizonyíték arra, hogy a pinó bitang nehéz műfaj.

A Párizsi kóstoló újratöltve

(30 éves a nagy pofáraesés)

Az 1976-os Párizs/Párisz ítéletét újra színre viszik (l. A kóstoló, amely megrengette a világot), a kor szellemének megfelelően két helyszínen szimultán video-konferencia keretében.

Véletlenül sem akarnék lemaradni az önéletrajzi elemekben való bővelkedés spontán háziversenyében, ezért most férfiasan bevallom: ha volt teljesen fekete folt eddigi kultúralkoholistai pályafutásomban, akkor az a Frittmann testvérek pincészete. Esténként gyakorta csalánnal ostorozom önnön hátamat e hiányosságom miatt, hiszen mégiscsak szégyen, hogy az a pincészet, mely Alföldünk egén immár állócsillagként tündökölve ül diadalt a "pusztai terroir" fölött, és amelyről annyi szépet mondott már kishazánk szakíró-társadalmának színe-java, ilyen messziről elkerülje minden borával szájpadlásom szomjaző fövenyét. Pedig így van: a véletlenek különös szeszélye folytán eddig mindig elmentünk egymás mellett.

Jobb későn, mint never: a Tokaji borvidéken elkezdtek gondolkodni az eredetvédelmi rendszer kidolgozásán. Ennek konkrét következményei lehetnek. Rövid távon: szigorú korlátok közé szorítanák a mustsűrítmény alkalmazását, újraszabályoznák a tokaji név használatát. Középtávon: kidolgoznák a tokaji borok eredetvédelmi rendszerét. Hosszú távon: kizárnák a nem eredetvédett borok tokajiként történő forgalmazását. A Tokaj Renaissance Egyesület tagjai szeretnék elérni ezt.

A feleségem beszél a növényekhez, a kutyám szereti a komolyzenét, de azért én is fejcsóválva fogadtam a hírt, hogy a montalcinói Il Paradiso di Frassina tulajdonosa, Carlo Cignozzi klasszikus zenével kedveskedik a szőlőtőkéknek. Signor Cignozzi kezdetben csak a szőlőmunkások mulattatására játszott harmonikán, aztán a pincébe is bevezette a zenét, s végül úgy döntött, a szőlő sem maradhat ki a muzsika öröméből. Mielőtt azt hinnénk, hogy Cignozzi egy sült bolond vagy kötöznivaló szélhámos, nem árt leszögezni, hogy korábban a legkiválóbb Brunello-birtokokon dolgozott borászként (Caparzo, Altesino, Case Basse), és a jelenlegi borait is igencsak magasan jegyzik.

A Boristen pannon prófétája azt mondta, hogy kedvenc terroárja a Somló, ami mások szerint omphallosz is, jobban meg kéne becsülni, a csúcsára sztupát ültetni. Ám, ha nincs szőlő, a Somló néma gyerek, kinek jutna eszébe faggatni? De van szőlő, és iszom minden szavát.

Mire képes egy olaszrizling, ha egyenesen Hoffman Áron ortodox főrabbi igazolta kóser mivoltát? – merült fel bennem a lényegre törő kérdés. Az Egervin termékét lelkes barátom ajánlotta szíves figyelmembe, azzal, hogy nemcsak fröccsbornak korrekt opció, önállóan is megállja a helyét. Nem állta meg.

Amikor a dél-francia borászhuligánok két ámokfutás között interjúszünetet tartanak, akkor a fő ellenségként mindig a spanyolokat nevezik meg. És ez meglepő tisztánlátásra vall. Mert amíg a nevenincs francia termelő bora könnyen üzemanyagként végezheti, addig a spanyol újhullám borai sikert sikerre halmoznak.

Olcsó játék alkoholistáknak

Nekem a fémépítő is olyan volt, mintha Tupoljev műhelyében dolgoznék, és az alsóban gyurmázás közben is Colleoni lovasszobra lebegett a szemem előtt. De azóta jelentősen szűkült a horizontom, ezért némi kételkedéssel fogadom a szép új világ legfrissebb csodáját: a szobapincét vagy borász-barkácskészletet vagy kindertojást gyermeklelkű alkoholistáknak.

Nem értem, miért szorult ennyire háttérbe ez a fajta. Jóhírén ugyan kisebb foltot ejtett a Plattensee környékén, a német turisták körében különösen népszerű félédesszürke, de a németek megfogyatkoztak, és a folt halványul. Valahogy mégis kevés a vállalkozó kedvű borász, aki a trendnek szembefeszülve bizalmát belé vetné. Inkább a kisebb kockázat mentén araszolva a tucatsárdonékat dugózzák palackba.

Piemont a világ egyik legizgalmasabb borvidéke, a nebbiolo a világ egyik legérdekesebb szőlőfajtája. Érdekes, hogy azok is istenítik, akik az irdatlan testű gyümölcsbombák divatját megteremtették. És hogy hogyan lehet szeretni az istállószagot? Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, de megpróbálom.

Mit ér egy borversenyen nyert aranyérem, ha magyar? És mit, ha nem? Tutira megyünk-e, ha a boltban a legtöbb matricával rendelkező palackot vesszük le a polcról? Garancia-e mindez bármilyen minőségre? És végül: bennünk van-e a hiba, ha az egyébként díjakkal elhalmozott bor alig tud felkapaszkodni személyes értékrendszerünkben a „gyenge közepes” jelzővel illetett grádicsra?

"Sörtnyitó, sörnyitó... Igen, van nálam sörnyitó. Irodában dolgoznék, nem lenne nálam sörnyitó. Cseresznyéhez nem kell. Mer' mindig az értelmiség jár jól. Megcsavarja – nyitva van! Én meg itt feszegetem."
(Hofi Géza: Akácos út)

A Decanter híradása szerint az egyik legkiválóbb Loire-vidéki birtok – jókora felzúdulást keltve – átállt a csavarzárasok táborába. A Domaine des Baumard egyike annak a mindössze három Loire-vidéki birtoknak, amelyet Robert Parker méltónak talált arra, hogy A világ legnagyszerűbb birtokai című könyvébe fölvegyen. (Apró hazai adalék: az osztrák uralom alatt nyögő Etyeki Kúria már évek óta csavarzárral szállítja alsóbb kategóriás, reduktív fehéreit, most jött ki a 2005-ös királyleányka, amúgy cserkósan lecsavarható kupakkal, sok szénsavval.)

Oly' sokszor idéztük már – és még sokszor fogjuk is – azt a marketinges vulgárbölcsességet, miszerint Sex sells, azaz meztelen nővel mindent el lehet adni. A sokat ígérő nevű Winegirl.ch boroscímkegyűjteményében van erotikus szakasz is. Tessenek megcsodálni!

A grúzok kőkemény borokat készítenek – legalábbis akkor, amikor nem édes vörösökkel vannak elfoglalva éppen –, ezt eddig is tudtam. Hogy egyre tisztábbakat, azt csak sejtettem és reméltem. A Kaukázusban és azon is túl van tehát egy érdekes ország, ahol most zajlik a borrendszerváltás, és ez fel fogja hozni előbb-utóbb. És most már Magyarországon is lehet kóstolni ezt-azt onnét.