Folytatódik a számadás a szilveszteri és újévi dőzsölésről. A pinot-k után teljes volt a vakság, a második körben semmilyen támpontot nem kaptunk. Némi világosság így is gyúlt: az első és a harmadik palackról ordított, hogy Ráspi. A fajtát/fajtákat azonban aligha tudtuk volna fölismerni. Az elsőként kóstolt 2006-os Zweigelt Válogatás eltéveszthetetlenül ráspis volt, de szokatlan jegyeket is mutatott. Az illatban - a nehezen megragadható ráspisságon túl (valami sötét, kakaós, diós, füstös, fekete olívás illatfelhő) - őszibarackot és sárgadinnyét találtunk; ilyet vörösborban eddig csak a 2006-os Kékfrankos Válogatásban tapasztaltam. Nagyon telt, húsos, tartalmas korty csipetnyi sóval a közepén, kis kesernyével a végén. Néhány alkotóelem még nem találta meg a végleges helyét, de ha összeáll a puzzle, gyönyörű lesz. Jelenlegi állapotában erős hét pont, ám közel a nyolc. (Mondjuk 50 euróért ez el is várható).
A második palack kakukktojásnak tűnt, sem karakterben, sem minőségben nem idézte a két ismeretlen Ráspit. Pedig ez is az volt, ám az árban jelentősen szerényebb 2007-es Zweigelt. A '06-os Válogatásnál visszafogottabb, és talán elegánsabb, de mindenképpen szokványosabb karakter. Annak nagyratörő koncentráltsága, ereje ebből egyértelműen hiányzik. Az egész ízképen végigvonult a vanília és a bélyegenyv, amiért én nem rajongok. Egyébként jó bor, valahol a 6 pont környékén.
A harmadik palack – amit első nekifutásra '04-es Máté Cuvée-nek tippeltem - életem egyik meghatározó borélményét idézte föl. A 2004-es Ráspi Zweigelt Válogatástól annak idején elállt a lélegzetem, elakadt a szavam, aztán amint magamhoz tértem, himnuszt költöttem. A bálvány ötévesen is rendületlenül őrzi formáját, öregedésnek semmi jele. Sőt, inkább még kerekedő, alakuló, mint lezárult történet. Amikor 2006-ban először kóstoltam, volt egy olyan nehezen bevallható érzésem, hogy vagy ez nem bor, vagy az összes többi (fordított előjellel, de ugyanez jutott eszünkbe 24 órával később Pierre Frick rizlingjeit kóstolva). Teljesen egyedi karakter. Az illat, mint egy kaleidoszkóp, folyton új mintákba rendeződik. Ami most mindannyiunk számára a felfedezés erejével hatott - és nagyon hangsúlyos -, az a nedves, fekete humusz illata. Kóstolva közel tökéletes egyensúlyt mutat, miközben csupa izgalom és erő. Három évvel ezelőtt is csodálattal töltött el, hogy egy viszonylag halvány színű, nem testes bor ennyire intenzív lehet. Bársonyos textúra, határozott gyümölcsös karakter (szilva és cseresznye) kávés, sós és borsos jegyekkel. Az egész szájat betölti. És amit tényleg csak a legnagyobbak tudnak: a lecsengésben rátesz egy lapáttal, nem elhalványul, hanem kitárul, és az illat színpompáját idézve búcsúzik. 8-9 pont.
A harmadik körben négy bor szerepelt, ezekről sem tudtunk semmit. Házigazdánk a kör végén megkérdezte, hogy szerintem mi a közös szál, azt válaszoltam, hogy a kékfrankos. Az igazságnak csak egyetlen részletét sikerült kibontanom: St. Andrea bikavér volt mind a négy. Az elsőként kóstolt 2007-es Merengő lépésről-lépésre jutott föl a 2004-es Ráspi Zweigelt magasságának közelébe. De egészen más irányból. Az életét Paptag Bikavérként kezdő új Merengő jóval ismerősebb világot képvisel, ugyanakkor mivel ebben a stílben összehasonlíthatatlanul nagyobb a tolongás, szerintem kiemelkedni is nagyobb kunszt. Behízelgő, harmonikus, elegáns bor. Az intenzív illatban fűszerek, ánizs, fekete csokoládé, ibolya, bőr és avar. Komplex és csábító. Kóstolva sima, bársonyos, húsos. A korty telt és kiegyenlített. Tökéletesen érett alapanyagból készült. Kerek és diszkrét savak. Érett, édes tannin. A lecsengés végén egy kis szotyolás kesernye zavar be. A bikavér kimagyarosítását célzó lőrinczi szándéknyilatkozattal szembeúszva mindössze 6 százalék benne a kékfrankos, a gerinc a két univerzális csábító: merlot (42 százalék) és syrah (29 százalék). 8 pont, és már-már best buy 25 euróért.
A második palack egy 2002-es Merengő lett volna, de elvitte a TCA. Így második másodikként a 2006-os Merengő következett. A St. Andrea legdrágább borát eddig csak bemutatón kóstoltam, és akkor tökéletesnek gondoltam. A vakszakaszban egy árnyalattal jobban tetszett, mint a 2007-es, de aztán az újrakóstolások alkalmával az élesebb savak miatt elveszítette az előnyét. Alapvetően más karakter. Komplex, nemes illat: málna, fekete olíva, ibolya, erdei föld és gyógypemetefű. Kóstolva arányos, élénk, ám a kortyban még nincs béke. Végtelen hosszú lecsengés. A gerinc itt kékfrankos (50 százalék), a maradékon syrah, merlot és cabernet franc osztozik. Ez is megérdemli a 8 pontot, de én jelenlegi állapotában a 2007-est szebbnek, harmonikusabbnak találom. Aztán lehet, hogy a 2006-os tovább ér.
A harmadikként kóstolt 2007-es Hangács luftosabb, kevésbé feszes szerkezetű, mint a Merengők, és az olcsóbb St. Andreáknál gyakran megfigyelhető édesség-illúzió itt is befigyel. Amúgy remek bor, árkategóriájának talán a legjobbja, de furcsa volt belegondolni, hogy a más minőségi- és árszintet képviselő 2007-es Merengő a Hangács ikertestvéreként, Paptag Bikavérnek született (a dugón most is ez a név szerepel).
Végül a kiesett 2002-es Merengő helyére beesett egy 2006-os Áldás. Élénk, pörgős bor, díszítő jegyeiben a málna és a kakukkfű dominál, a szerkezete a sorban a legkevésbé tömör, a savai a legkevésbé érettek, és a végén enyhe savanyúság és kesernye jelentkezik. Félreértés ne essék, az Áldás is jó bor, a leírást a kontextus fordította negatívba. 6 pont. (Én a két hasonló árú bikavér közül a Hangácsot választanám.) (folyt. köv.)
Utolsó kommentek