Rajtaütésszerűen folytatom chardonnay-vonalon néhány hete kezdett, hosszadalmasra tervezett posztsorozatomat. Annál is plánébb, hogy már megint egyre inkább ízlenek nekem ennek a nyomorult globálfajtának a borai. A minap történetesen a Pannonhalmi Apátsági Pince 2004-ese és Malatinszky Csaba 2003-asa esett áldozatomul. Értelemszerűen mindkettő megjárta készülése közben az égetett tölgyfa hordót, ám egyik jobban ízlett, mint a másik.

Pannonhalmi Apátsági Pince Chardonnay 2004

Apátok pincéje Gál Tibor atyáskodása mellett lett olyan, amilyen lett, de nemcsak a koncepció született meg elméjében, hanem a főborász Liptai Zsolt is az ő aklából került elő. S készít érdekes borokat mostanában. A 2004-es rajnai rizling egyenest az úgynevezett reveláció erejével hatott rám, igaz, azután hiába kóstoltam tőlük még ezt-azt, semmi sem volt képes a hivatkozott példány nyomába érni. Sőt, a 2005-ös tramini elbúsított gyenge középszerűségével.

Tehát kipiszkáltam a dugót a 2004-es pannonhalmi chardonnay-ból, amely egyébiránt nem igazán fő fajtája a klerikális borászatnak. Ehhez képest gyönyörű, tükrös, halvány aranyszín, kristálytiszta, mint a vöcsök. Kapásból orrba csap a gazdag mineralitás, megette likőrös fa, csekély késlekedés után gyümölcsök. Ízében zamatos módfelett, közepesen jó testű, s bár a 13 és feles alkohol lóg rajta kicsinyég, mégis elegendő benne a dinamizmus, és jó inni feltétlenül. Gombás, avaros jegyek, amolyan igen jól összeállt fehérbor, érett erő, diósan, savanykásan, hosszan cseng le. Nem nélkülözi az édességet, ám eleganciája elegendő. Ahogy tel-múl az idő, illatban úgy válik egyre ásványosabban kifinomultabbá, szájba’ azonban olykor vizesnek tűnik a korty. Ha utóbbi, amúgy nüansznyi probléma nem volna, egy egységgel többet kapna. Így is igen derekas 6 pont.

Malatinszky Kúria Siklósi Chardonnay 2003

Malatinszky Csabát mindig dicsérni szoktam, általában van is miért, viszont érdekes, hogy néhány hete kibontottam egy palack 2003-as Cabernoirját, amely ízlett már nemegyszer, ezúttal mindazonáltal a legkevésbé sem győzött meg. Ennek persze nincs köze a chardonnay-hoz. A borász-üzletember-sommelier többnyire francia fajtákban bízik, ha máshoz nyúl, legfeljebb mellesleg teszi, úgyhogy nincs abban csoda, hogy legelső saját villányi évjáratától, 1997-től kezdve a legburgundibb fehért faggatgatja. Sepergette is befele kezdetben az elismeréseket csűstül, igaz, akkor még szerényebben iparkodott a konkurencia. Chardonnay ahogyan volt, úgy van is, és a Borfaluban futtában kóstolva nagyon jólesett az életteli 2005-ös.

Most elővettem az általam egy éve érlelt 2003-ast. Színe kevésbé élénk, mint fent elemezgetett párjáé, illata meg meghökkentően zárt. Egy darabig konkrétan semmi. Zamatai azért vannak, főként vajas vonalon. De nem élénk, ezért egyáltalán nem is izgalmas. Finesz sehol, a vége édeskés. Később kis vaníliásság, likőrösség, tompán. Textúrailag mutat némi krémességet, összességében nem ellenszenves, de izgalmatlan. Nyílik, nyílogat, s legalább annyi kiderül, hogy nem rövid rettenetesen. Kevés így. 4 pont, maximum, hiszen jó az anyag, mondtam az első kör végén, s megmaradt a bor jelentős része. Majd elővettem két nap múlva, és. Kivirult a szentem. Lettek sűrű illatai, jó közepes teste, kellemesen száraz karaktere. Így hát megkapta az 5 pontot, jóindulattal, biztos örül nagyon.