Hej, gyönnek a fogvacogtató esték és reggelek, deresedik már a zaszfalt, receg a kutya a kertben, egyre gyakrabban nyúl hát vöröshöz a borissza. Én is rebootolom tehát a szinte már tetszhalott állapotban vegzáló Bikaviadalt. A nyár ugyanis (talán nemcsak nálam) főleg a fehérek és rozék jegyében telt, meg persze folyt a fröccs is szakmányban, az újborozásig pedig még hátra van néhány hét. Jöjjenek tehát a tanninok, az antioxidáció és a francia paradoxon! Csapra vertünk néhány bikát pincém mélyéről abban a balga hitben, hogy talán kibírták a negyvenfokos hőségeket károsodás nélkül. Nem is kellett csalódnunk.

Sokat töprengek azon, hogy az egyébként egyáltalán nem borospicének szánt pincém, amelyben boldogult nagyapám még hat hordóban erjesztett házi küvét, mennyire alkalmas hosszú távú borraktározásra. Mert nem hegybe lett vájva, hanem sík terepen, egy családi ház aljába ásva, ráadásul klíma sincs benne, így a nyári nagy melegekben akár 19-20 fokig is felmászik a hőmérséklete. Télen pedig lemegy akár 11-ig, ami már nem kis hőingás, testvérek között se. Ezért nem is nagyon tárolok benne két évnél tovább bort. Halkan megjegyzem, nem is nagyon van olyan borom, amit kibírnék két évig kibontás nélkül. A tapasztalatok szerint viszont a bikavérek – talán a savak tartósító és stabilizáló hatása miatt – egész jól bírják ezt az ideálisnak nem egészen mondható klímát, mostani etapunkban is van két olyan, mely 2005 vége óta sínyli, és fáradásnak mégsem éreztük nyomát sem. A bikavér tehát jól tartható bor, mondom én. De azért ne tároljuk szekrény tetején húsz évig.

Gál Lajos Egri Bikavér 2005

Gál Lajos első bikavérével állunk szemben, persze csak "de jure", hiszen az egri kutató kebelében évek óta készíti bikáit a mester, épp ezért nem volt saját pincészetének ilyenje. Most azonban lett. Kettőezer körüli áron kapható, úgynevezett alap-bikavér ez. Bánatomra, mert nekem valahogy fixa ideámmá vált az utóbbi időben, hogy Egerben éppen a bikavérnek kellene csúcsborként, a borvidék folyékony kvintesszenciájaként funkcionálnia (vagy a bikavér superiornak, esetleg grand superiornak). Persze ami késik, nem siet.

A bor illata első szippantásra a meggy és a hordós jegyek körül kering. Forgatva aztán csatlakozik ezekhez némi földes-avaros és vegetális aroma, majd a hamisíthatatlanul egri ribizliillat. Több óra szellőzés-forgatás után végül a fa-ribizli-zöldség kombinációnál látszik megállapodni. Szájban elsőre meglehetősen élénk savképpel találkozom, amely később, ahogy a bor melegszik és szellőzik, szépen belesimul a többi ízbe. A kellemes gyümölcsösség mellett határozott fás aromák veszik igénybe szájpadlásomat. Gál Lajos boraira amúgy jellemző ez a fás jelleg, nekem még éppen belefér, mások szerint egy picit sok, ezt mindenki döntse el maga. A bor kissé a savak felé billen, ez egy bikavérnél egyáltalán nem baj, sőt. Elegaciát, egyfajta légies karcsúságot kölcsönöz neki, amit csak a fa billeget meg oldalról. A korty végében elegáns, nem tolakodó kesernyék jönnek, amelyek az utóízben is megmaradnak.

Összességében korrektül elkészített, bár nagy erényeket nem csillogtató bikavér ez, az 5 pont gondolkodás nélkül kijár neki.

Csutorás Egri Bikavér 2005

Csutorás Feri bikavérei közül eddig a 2003-as superiort és a 2004-es "simát" kóstoltam, mindkettő emlékezetes volt számomra. A 2005-össel azonban nem nagyon találkoztam, mert – mint később kiderült – szinte az egész tétel a Maligán borhűtőjében landolt. Ezért egy ott elköltött vacsora után, mintegy i-re tett pontként csaptam le rá, s vittem haza egy palackot.

A címke mit sem változott, s ha már nem is akadok fenn rajta úgy, mint AM kolléga tette anno a 2003-as superior esetében, azért az tény, hogy itt a simplicitas delectat egyfajta állatorvosi lovával állunk szemben. Közömbösnek lenni iránta legalábbis nehéz. Nekem inkább tetszik, mint nem, talán mert már hozzászoktam, vagy mert a korábbi kellemes borélményeket kötöm hozzá a tudatom alatt. Vagy fölött.

A bor színe fiatalos, lilába hajló. Illata először meggy, tölgy és cédrus, majd vanília jön, zöldségek, később tejeskávé. Komplex, szép és orrbamászó, amely forgatva egyre inkább "egriesedik", s közben a fás jegyek erősödnek benne. Hűvös, meszes jellege azért megmarad, de a fa a végére legyőz benne minden mást, s ez az asszó az ízben is folytatódik. Ott azért beszáll a képbe a sav, az a szép egri sav, és a gyümölcsökkel karöltve már-már diadalt arat, de a korty végére meghátrál. Hiába a szép gyümölcsök, a délceg, elegáns savak, azért a fa az úr. 5 pontot kap mostan ő is, és maradok inkább a 2004-esnél.

Tóth István Egri Bikavér Válogatás 2000

Tóth Istvánról annyi ajnárt, dicséretet és ömlengést vetettünk már bájtba az Alkoholista hasábjain, hogy igazából fölösleges róla magáról bármit is írnom. A dicséretek persze majdnem mind a bikavéreknek szóltak, hiszen ez az a műfaj, ahol Tóth István valóban nagyot alkotott. A 99-es bikavér válogatása például a mai napig etalon nálam bikavérterületen, és az utóbbi évben kóstolt 2002-esei is azt mutatták (itt és itt), hogy ha hagyunk nekik időt és teret a kiteljesedéshez, maradandó élménnyel képesek megajándékozni minket.

A kettőezres bikavér válogatást rég kóstoltam, ezért némi szentimentális nosztalgia kerített a hatalmába, amikor felhoztam pincém mélyéről a két éve ott porosodó palackot. Letörölgettem, kidugóztam, dekanterbe töltöttem, és másfél óráig rá se néztem. A kilencvenkilences nagy előd egyetlen hátrányaként azt tudtam felhozni, hogy hamarabb kezdett el fáradni, mint hasonló évjáratú nem válogatás kollégája, itt azonban már a bor színén is látszik, hogy fáradásnak nyoma sincs. Intenzív, sötét meggyvörös színnel találkozom, inkább csak sejthető, mint látható téglás karimával, vagyis színe alapján még épp a csúcson kaptuk el. És erre később sem cáfol rá.

Másfél óra múltán élénk, meggyes illat száll fel a pohárból, de még meglehetősen visszafogott kivitelben. Érdekes módon ez később sem változik, a bor 4-5 óra dekanteres érlelés után is inkább zárkózott, mint nem. Decens úgymond. A gyümölcsök mellé viszont bors és tölgy, később bőr aromái csatlakoznak. Gazdagodik, kiteljesedik az illat, ha intenzitásában nem is nyílik ki teljesen. Ízben igen élénk savú, talán kicsit túl élénk is, de mellette áradó ízvilágú, harmonikus és tüzes, hagyom hát pihenni még, hadd szépüljön. És szépül is idővel: a savak kerekednek, belesimulnak. Az áradó ízvilág pedig marad, sűrű, buja tanninszerkezetet kapunk, mégpedig durvaság nélkül, lecsiszoltan. Tanítani való. Mellette szép, elegáns egri savak viszik hátukon a gyümölcsösséget. Maszkulin jellegű bor, semmi kétség, mégsem durva. Inkább olyan, mint egy páncélos lovag a mondabeli Artúr király mondabeli udvarából: erős, de becsületes és tiszta. Le a kalappal előtte. 7 pont jár neki.

St. Andrea Merengő 2003

A kettőezres Merengő Cabernet Franc és a páratlan sikereket arató 2002-es Merengő (ez már bikavér) után a katlanmeleg kettőezerhármas esztendő ideális terepnek kínálkozott Lőrincz doktor számára, hogy a bor kultuszát végleg beleégesse a honi borisszák széles tömegeinek tudatalattijába. A bor elkészült, és annak rendje s módja szerint be is söpörte a négy csillagot a Borbarát tesztjén, ahol mellette burgundi behatásokról, hibátlan szerkezetről, sűrű szövésről szólt a fáma. Magam is raktároztam belőle, aztán hogy, hogy nem, az utolsó palack akkor bent felejtődött a pince valamelyik tárolóállványának aljában, s csak most vettem észre, hogy jé, ilyenem is van. Csapra is vertük tehát ügyesen.

Valahol azt olvastam erről a borról, hogy "elementáris erejű". Ezt a dícséretet általában azok a borok kapják, amelyek az erejükön kívül vajmi keveset tudnak felmutatni (elsősorban tehát forróbb évjáratok melegebb borvidékről származó borai, sok alkohollal, sok tanninnal, sok gyümölccsel, nulla vagy ahhoz közelítő finesszel és komplexitással). De ez a dicséret nem bizonytalanított el, meg persze szabálykövető és fegyelmezett alkoholista lévén a kóstoláskor igyekszem az operatív tárból ideiglenesen törölni az adott borról hallottakat vagy olvasottakat, így reményteljes kíváncsiság kísérte a palack felbomlását.

A bor színe már sokat elárul: sötét rubinvörös, enyhén téglavörösbe hajló karimával. Vagyis valahol csúcsa közelében ő is (a kettőezres Tóth Istvánhoz hasonlóan). Illata elsőre meggy és tölgy, mégpedig meglehetősen intenzíven. Nem, az nem is kifejezés, hogy intenzíven, mert szinte orrba rúg, a fejem imbolyogni kezd a nyakamon, majd hosszú percek egyensúlyteremtő politikája révén kerül csak vissza egyenesbe. A poharat forgatva bőr, majd édesgyökér aromái intézik a következő attakot. Az intenzitás aztán később komplexitásba fordul, decenssé, kiműveltté válik az illat, majd megállapodik.

Ízben viszont újra szól a hatlövetű, azaz cunami reloaded: hihetetlen erővel jönnek az aromák, az élénk, remek savak, a pörköltmogyorós-tölgyes jegyekkel tarkított, de alapvetően gyümölcsös ízvilág. Szinte robban a szájban, betölti azt minden oldalról. Remek harmóniát, intenzív lecsengést kapunk még mellé. Egy kicsit ront a képen, hogy ízeiben meglehetősen sok a fa, kesernyék törnek utat maguknak a korty végében és a lecsengésben. Szerencsére az első fél óra szellőzés után ezek jelentősen hátrébb húzódnak, később pedig teljesen belesimulnak a borba. Utóíze percek múltán is vibrál a szájban, kilométer hosszú, egyszerűen nincs is neki vége. Elsöprő bor, tényleg elementáris erejű, mindene nagy és áradó. Ha valamit hiányolni tudok belőle, akkor az a finesz, a dörzsöltség, ami elég volna ahhoz, hogy nemzetközi klasszissá avassam. Így maradok tehát a "pannon klasszis" minősítésnél, azaz a 7 pontnál és az ezzel járó meleg hangú dicséretnél.