Múltkor fehér, most vörös tapasztalataim és benyomásaim gyűltek össze bőséggel, jókor, hiszen ez a hét sokkal inkább frissességről, gyümölcsökről és ásványosságról szólt, mint rubinról, hordóról és feketeribizliről, animáliákról nem is beszélve. A porondon három darab év bortermelője – nem mintha ez oly fontos lenne, mégis –, és négy másik borász(at), akik közül egyre-kettőre ugyancsak várhat ilyetén osztályrész. Kicsit szigorú leszek ezúttal.

Vesztergombi Turul Cuvée 2004

Vesztergombi Ferenc és Csaba fia nagy kedvencünk – különösen AM kollégának szokása agyba-főbe ajnározni őket –, és ez a módfelett magyar nevű bor megint olyan, hogy muszáj csupa jót mondani róla. A 2004-es évjáratot Vesztergombiék nem minősítették kiemelkedőnek, ezért nem is készítenek csúcsszelekciókat, noha Ferenc több helyütt is elmondta, többre volt képes az esztendő, mint némelyek állíccsák. A konkrét esetben a lényeg az, hogy a legjobb hordók tartalma kerülhetett a kétkabernés-merlós házasításba. És látjuk, hogy ez milyen jó.

Mélyvörös szín, távol a feketétől, tükrös élénkséggel. Az illata frenetikus. Zsenge kora ellenére egyben van, annyira, hogy nehéz is szétszálazni: erdeinek mondott gyümölcsök játszadoznak igen finom állatsággal, de nem istállóval, bőrrel. Ízben is összerendeződött, konzisztens, nem hatalmas, de a struktúrája kitűnő, magas, arányos. Ahhoz, hogy pannon klasszissá minősüljön, komplexebbnek kellene lennie, így marad a 6 pont, azzal a kiegészítéssel, hogy nagyon szeretem őt.

Gróf Buttler Portugieser Selection 2005

Bukolyi László nemrég alapított történelmi borászatával nincsen szerencsém egyáltalán. Mindig rengeteget várok tőle, és majdnem mindig keveset kapok. Nem jött be a 2003-as bikavér, az ugyanabból az évből származó B küvé, a 2004-es cabernet sauvignon. (Igaz, ami igaz, a 2003-as pinot blanc lenyűgözött, de úgy alakult, hogy ahhoz csak egyszer, a tavaly őszi borfeszten fértem hozzá. Mondják, a 2005-ös legalább olyan jó lesz.) A válogatott oportóról is csak hozsannázni hallottam kollégákat, barátokat. Ráadásul a Borbarát Hétszerhétjében is kapott öt fénylő csillagot, miközben egy kacska kézen megszámolhatók a magyar vörösök, amelyek ekkora magaslatokra vergődtek.

Az első hozzám eljutott palack dugója mentén átfolyt a bor. Nem volt büdös, tehát megkóstoltam. Nem tetszett: fűszeres volt ugyan, de vékony és savanykás, rétegzettség nélkül. Később került másik, egészséges zárással. Világos rubinszín, ami nem baj, egy portugízer ne legyen éjkirálynő. Illatában karcsú gyümölcsösség, fűszerekkel, nyersességgel, kevéske árványossággal. Ízileg is keskeny. A fűszerek mellett rizbizli, szerény test, savanyító savak. Még csak nem is könnyeden elegáns, sajnos. Rossznak nem mondanám, és érzem az nemes akaratot is, amelynek valami egyedi létrehozása volt a célja. Csak a várakozásaimat tudnám feledni. De nem tudom. 4 pont.

Etyeki Kúria Pinot Noir 2005

Az Etyeki Kúria pinot noirjait eleinte nem szerettem. Mindenből túl sok volt bennük, látványra és érzetre egyaránt: sok szín, sok alkohol, sok tannin, sok édesség. Holott azt vélem, kevés borvidékünk van, amely alkalmasabb arra, hogy kihozza a Kárpát-medencében lehetséges maximumot a burgundi csodafajtából. Csak nem kell túljátszani.

A 2005-ös nem feketéllik, fiatalosan rubintos, pinósan barnás reflexszel. Annyival, amennyi kell. Illata gyümölcsös a végtelenségig, az obligát málnával, és földes, avaros és dohányos is. Perfekt pinot noir. Az íze is a fajtáé. Nem sűrű; elegáns és arányos. Jó inni. Még jobb, hogy ahogy múl az idő, és barátkozunk vele, úgy lesz egyre szofisztikáltabb és játékosabb. Folyvást újabb és újabb arcát mutatja. A poén: úgy adódott, hogy megmaradt harmada pihent kilenc napot. Attól tartottam, szétesik, de nem tette. A legjobb formáját hozta inkább. 6 pont, felülről, annyira, hogy már majdnem 7.

Pók Tamás Egri Bikavér 2001

Pók Tamásról nem tartok kiselőadást, amit akartam, elmondtam tavaly ősszel. A 2001-es az elmúlt évtized legrosszabb egri vörös évjárata, párban az 1998-assal. Pók azonban nem hagyta ki egyiket sem.

Ötéves a bor, és teljesen rendben van. Illata érett, palacbukés, leveszöldséges, húsos, és a gyümölcsök sem hiányoznak belőle, bár nem is tülekednek. Teste eléri a médiumot, szerkezete arányos. Fent van öncsúcsán, készül átbucskázni rajta. Ügyesen játszik menet közben, van, amikor komplexitása egészen ígéretesnek mutatja – akadtak pillanatai, amikor hat ponttal is szívesen megjutalmaztam volna –, máskor elunalmasodik. Végül is erős 4 pont. Minekutána kétezer alatt van – ha van még –, ár-érték vonalon ez nem rossz.

Pfneiszl Soproni Kékfrankos 2002

Az osztrák Pfneiszl família magyarországi munkássága – amely, azt hiszem, a 2002-es évjárattal kezdődött – meglehetősen ellentétes érzelmeket váltott ki. Egyrészt egyesek egykettőre megkedvelték boraikat – mi tagadás, nekem is bejött a 2002-es merlot, de kevésbé győzött meg mondjuk az Impressionen Rouge –, mások ellenben az antitermészetes borászkodás etalonját sejtették bennük. Született egy Alkesz-szöveg is, minden idők legtöbb hozzászólásával, négyszázhatvaneggyel, a kurvaanyázásokat is beleszámítva. Akárhogy is, minden érdeklődő számára beszédes lehet a hír, hogy a borászat átáll a bioművelésre.

Ez a kékfrankos korábban készült, és nem a könnyedélyes Újra Együtt szériából való, hanem barrique-ban érlelődött. Módfelett setét szín, fűszeres-gyümölcsös illat, a hordó határozott kávéjával. Derekas test, éretten gyümölcsös zamatok. Az újfa nem tágít, de csak annyira nyomul, amennyire én még szeretem, én meg, mint tudjuk, toleranciabajnok vagyok. Utóíze szélesen, gyümölcsösen hömpölygős. Tizennégyes alkoholja melegít; szerencsére nem csíp. Savai elegendőek ahhoz, hogy még lendületes legyen. Jó inni, sőt nehéz abbahagyni. Gömbölyű 5 pont.

Tiffán Villányi Cuvée Zwack Private Reserve 1999

Kétféle cabernet-ből palackozták ezt a bort a múlt évezredben, direkt az akkoriban a borágazatát első nekifutásra kiteljesíteni igyekvő unikumcég számára. Hogyan válogatták, nem tudom, de rémlik, hogy nem számított olcsónak. A hátcímkén szerepel Kovács Bajnok Antal ajánlása, többek közt egy fél mondattal, amely a tölgyfa hordó összetéveszthetetlen, egyedi aromájára hivatkozik.

Gránát, barnás-vöröses széli elszíneződéssel. Hiába, öregszik. Illata elsőre nagyon jó: palackbukésan, éretten hoz feketerizbizlis-animális harmóniát. Később azonban keresztbeveri a korából következő fülledt nehézkesség. Szájba’ már szikár és egyvonalú, hiába a nagy test, szárítanak a cserek, nincsenek gyümölcsök. Fénykorában átmenet lehetett a korai szigorú és a mai, összetettebb Tiffánok között. Ez a fénykor már a múlté. Még meg lehet inni, de akinek maradt belőle, ne tartogassa. 4 pont.

Takler Szekszárdi Bikavér Selection 2003

A három Takler mindig azt mondja, a bikavér annyira fontos náluk, hogy nagyon. Ezért válogatott tételeket raknak bele, és szeretnék, ha presztízsborukká avanzsálna. Mármost, 2003-ban a legjava biztosan nem a bikavér-válogatásba került, hiszen ez az az esztendő, amikor messze tízezer fölötti ára ellenére tarolt veresfronton a cabernet franc és a cabernet sauvignon – utóbbi mizerábilis mennyiségben készült, és persze ez hatott rám a legjobban, amikor egyetlen árva alkalommal találkoztam vele –, valamint a Primarius merlot és a Regnum. Ezzel együtt ez a bor sem sikerült rosszul. Különösen pályája elején találtam, találtuk kedvünkre valónak.

Most ilyen: sötét rubin, az idő még nem látszik rajta. Miért is látszana, hiszen még csak hároméves. Illata elsősorban gyümölcs, aszalt meggyel és aszalt szilvával; másodsorban a jóféle hordót sem tagadhatná meg. Vastag, sűrű, inkább széles, mint magas. Koncentrált, de már nem elég dinamikus. Meleg karakterű, minden tekintetben hasonlít a fentebb elemzett Pfneiszl-kékfrankosra. Annál egy árnyalattal kevésbé összetett. Hiányoznak belőle a csavarosságok. Valahogy külön van benne minden pillanatnyilag. A szellőztetést, igaz, meghálálja, a levegő leveszöldséges beütést hoz elő belőle, ettől érdekesebbé lesz. Nem eléggé. 4 pont jár neki.