"Viszontellenben engem (és talán nem csak engem) érdekelne, hogy ha mondjuk Franciaországba megyek síelni, melyik webshopból és milyen borokat lenne érdemes a szálláshely címére rendelni?" - vetette fel egy kommentelőnk a minap. Nos, minden kívánságunk így teljesüljön, már mondom is. Nem légből lopom az ötletet, a forrás a francia Le Point című hetilap 2011. szeptember 8-i száma. Nevezett - egyébként igen kiváló - folyóirat az őszi borvásár apropóján készített felmérést a francia boros webshopokról.

Őszintén szólva nem vagyok oda a bozsolé, de most úgy esett, hogy premier előtti este itthon várt egy igazi a Borkorzó jóvoltából. Hanem akkor már úgy illik, hogy ne tartogassam itt potyára, hanem a premier napjára, azaz november harmadik csütörtökére kóstoljam meg és posztoljam is ki a köz javára minden tétovaság nélkül. Hazafelé még beugrottam a Veritashoz a legismertebb és legtalálóbban elnevezett magyar bozsolé a bogyólé egy palackjáért és már készen is voltam a mini újborfesztiválra. Kidugóztam mindkét palackot, majd néhány korty után arra a rendkívül újszerű következtetésre jutottam, hogy nem kell mindig komolykodni. Jólesik néha csak léhán élvezni az életet és kortyolni az egyszerű, könnyű, gyümölcsös és finom borokat.

A Művelt Alkoholista történetének legolvasottabb posztja „Hogyan rendeljünk bort anélkül, hogy hülyét csinálnánk magunkból?” címmel jelent meg. A mostani bejegyzés fordít egyet a kérdésen, és arra próbál válaszolni, hogy „Hogyan rendeljünk bort okosan?”. A dolog szépséghibája, hogy egy amerikai szomelié tanácsain alapul, akinek nyilván sok szempontból mások a tapasztalatai, mint honi kollégáinak. Szamárvezetőnek azonban így is több mint ígéretes, és ha kedves olvasóink beszállnak az adaptálásba, akkor a közös bölcsesség összelegózhat egy alkeszes wikipédia szócikket. Szomeliék, vendégek segítsetek! 

Érkezés nyitásra, a bejáratnál egy pohár champagne, majd durr bele, vörös bordói egy menetben, még a tömeg előtt. Majd ezt követően – immár lehiggadva – néhány drága szupertoszkán, aztán grüner veltliner, meg ami szembejön. Ez volt a terv. Persze sikerült késni fél órát, ami önmagában nem egy tragédia; de hogy már ekkorra kritikus tömeggé duzzadjon a látogatók hada, arra nem voltunk felkészülve. Levegőt! - kiáltott fel a kis társaságunkkal egyszerre betoppanó palack is. Az eredeti terv némileg fel is borult a nagy forgatagban, de igazán nem jutott időm a morgolódásra, pillanatok alatt belefeledkeztem ugyanis a borokba. Több, mint 200 birtok a világ minden tájáról, ez azért nem egy mindennapos felhozatal.

Az osztrák borokon nem győzünk álmélkodni és siránkozni. Álmélkodunk a grüner veltliner hihetetlen világsikerén, Wachau smaragdjainak minőségén, és siránkozunk sűrűn azon, hogy évszázados borpiaci fölényünk nem csak hogy elolvadt, de egyre távolabb kerülnek tőlünk a korábban - borügyben legalábbis - lesajnált szomszédok. Már csak az van hátra, hogy vízilabdában is megverjenek, és akkor tényleg bocsánatot kérhetünk tőlük 48-ért.

(Az persze kérdés, hogy ez a hajdani borpiaci fölény valóban létezett-e vagy csak azt képzeljük valamiért. Szoktak lenni ilyen össznemzeti tévképzeteink.)

Vegyünk tehát egy labanc bort (a labanc ugyebár nem az osztrákok, hanem az udvarral együttműködő magyarok gúnyneve volt a XVIII. században): a magyar határtól alig tíz kilométernyire működő Weingut Esterházy alapzweigeltjét 1300-ért egy tetszőleges Corában. A borászat a hercegi család vagyonát - a kismartoni (miszerint Eisenstadt) és lakompaki (miszerint Lackenbach) kastélyt, a fraknói várat, a szentmargitbányai kőfejtőt meg megszámlalhatatlan holdnyi erdőséget, földet, természetvédelmi területet - kezelgető magánalapítvány tulajdona, sejthetően jobban el van eresztve, mint az egész magyar borágazat együtt. Na jó, ez túlzás. De annyira mégsem. Ez egy hiper-Hilltop, tulajdonképpen: technológia, technológia és technológia, körzők, vonalzók, kóracél, újhordók. És Rudolf Krizan.

Az RVF (Revue du Vin de France) e havi, grand cruknek szentelt különszámában szerepel egy "Mitikus cruk nagyító alatt" címen futó cikk. Az írás három "mitikus" birtok borainak vertikális kóstolásáról számol be. A három nagyság: a meursault-i Domaine Prieur, a pauillaci Château Lynch Bages és a tokaji Disznókő. (A Disznókőről, a birtok francia kapcsolatáról és egy hasonlóan szélesre tárt vertikálisról itt olvashatnak.)

A Disznókő öt és hat puttonyos aszúi beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Tokaj és a birtok korrekt bemutatása után - viszonylag kevés ékezethibával és félreértéssel - kilenc borról találunk rövid jegyzetet, az 1993 és 2007 közötti intervallumból. Alapjában véve valamennyi bor jól szerepelt, a legalacsonyabb érdemjegyet (a még mindig jónak számító 17/20-at) a 2002-es 6 puttonyos kapta.

Amennyire hidegen hagy a chardonnay-k lecsúszása, annyira örülök, hogy szaporodnak a megfizethető pinot-k. Egyessel azért kevés árcédula kezdődik, de ahogy a magyar nemzetgazdaság ráfordul az elrugaszkodó pályára, úgy szaporodnak a 10 eurónál olcsóbb pinot-k (a jobbakból véletlenszerűen: Gál Tibor, St. Andrea, Heimann). Külön öröm, hogy két általam nagyra becsült és alkoholista forintjaimmal rendszeresen támogatott fehérborászunk is a pinot noirban találta meg a vörösbe vezető utat. Ha nem csal az emlékezetem, az előtanulmányokon már túl vannak: Bussay Lászlónak talán két éve volt egy vásárolt szőlőből készült pinot-ja, Légli Ottó pedig mintha merlot-val kísérletezett volna. A most kóstolt pinot-k saját ültetvényről származnak, az egyik biztosan szűztermés, a másik talán vagy majdnem, és mindkettő befér 10 euró alá.

Vajon melyik lehet Franciaország legkevésbé ismert borvidéke? Azt hiszem, hárman szállhatnának versenybe ezért a címért: Korzika, Savoya és a Jura (ejtsd: "zsürá"). Korzika talán a logisztikai gondjai miatt indul hátrányból, Savoya azért, mert lesajnált, a Jura pedig a borvidéket meghatározó különlegesség folytán. A Juráról sokszor jut eszembe Tokaj: ahogy Tokajnak tud gondot okozni, hogy mindenkinek rögtön az aszú ugrik be róla, a Jura életét is megkeseríti saját híres specialitása, a vin jaune. Ez az erősen oxidált ízű és illatú borkülönlegesség gyakran meglepi és elriasztja a fogyasztókat, és akik szeretik a Jurát, azok is ritkán veszik, mert meg vannak győződve arról, hogy ezeket a - viszonylag drága - borokat úgysem lehet inni semmilyen ételhez, és a vendégek fele úgyis utálni fogja őket. Ezzel a szemlélettel szálltam harcba, amikor elhatároztam, megpróbálom vacsoránál bemutatni a Jurát. Nem a vin jaune-t, hanem a Jura emblematikus fajtáját, a savagnint. Az eredmény háromnegyedes siker: a nem annyira jellegzetes, "borosabb" jura ment az ételhez, és tetszett a vendégeknek, a karakteresebb azonban már csak engem győzött meg, noha az ételhez egyértelműen passzolt. 

Mint korábban a Decanter nyomán hírül adtuk, a kínai hatóságok jóváhagyták az első, minőségi borokat megcélzó befektetési alap létrehozását. Dőreség lenne persze azt hinni, hogy ez a folyamat épp most kezdődött, és a kínaiak a ludasak benne, de az intézményi befektetők megjelenése a borpiacon viszonylag újkeletű.

Első nekifutásra a nehezen ellenőrizhető hírfoszlányok miatt maradt bennem némi szkepszis. Intézményesülő befektetések, boldog-boldogtalan borba fektet, beözönlik a kínai pénz, még magasabb presztízsborárak, hamarosan megtalálják Tokajt is, jajj, mi lesz. A szakirodalom szerint a befektetési céllal vásárolt borok piacát évtizedeken át kizárólag a bordeaux-i vörösborok alkották. Próbáljuk hát sorra venni, milyen változásokat okozhat a hirtelen erősödő kereslet.

A Magyar Bor Akadémia nyilvánosságra hozta annak az öt jelöltnek a névsorát, akik közül decemberben kiválasztják majd az Év Bortermelőjét. A veterán jelöltek mellett Heimann Zoltán az „új versenyző”. A sajtóközlemény értékét jelentősen növeli, hogy az ismeretlen szerző a borászok portréját is felskiccelte Sláger Tibó halhatatlan remekművének szellemében („kék a szeme, arca csupa derű”). Áts Károlyról például megtudhatjuk, hogy „kedves megjelenésének, göndör fürtjeinek köszönhetően mindenki tudja, kiről van szó”.  Dúzsi Tamás „közvetlen, mosolygós, rendkívül elhivatott és mindemellett nagyszerű ember”. Gálné Dignisz Éva „kedves, őszinte mosolyú hölgy”. A Heimann család zsigerein hárman osztoznak: „a tradíció, a gyökerek és az élet szeretete”. Vida Péter pedig egészen különleges borokat készít, amelyeket „nem lehet egyszerűen lenyelni, nem lehet csak úgy továbblépni rajtuk”. A teljes közlemény itt olvasható.

Az előző részben a Beaujolais-kontextust vázoltuk fel nagy vonalakban, miszerint a nouveau népszerűsége mára megcsappant, ezzel párhuzamosan viszont egyre nagyobb sajtót kap az ezeken a borokon túlmutató Villages és Cru kategória. Ehhez jön még a 2009-es, minden idők legeslegjobb évjárata, és már tényleg van miről beszélnünk: a 2009-es Beaujolais gyakorlatilag fogalommá vált. Jancis Robinson lelkesedik érte, James "I'm ninety points on this" Suckling ismét eljutott a 90 pontig, valamit csak tudnak tehát a borok.

A kínaiak tulajdonképpen szarnak a borra. Nem része a kultúrájuknak, nem illeszkedik a gasztronómiájukba, és alkohollebontásban is legfeljebb az indiánokat tudják megelőzni. Csak hát pusztán a Népi Köztársaságban ezerháromszáznegyvenkét millióan voltak tegnap, a vásárlóerejük pedig számunkra fölfoghatatlan tempóban nő. Így aztán ha Kína gyűszűvel merít a borból, akkor is tengerrengést kelt (l. bordói-őrület, satóvásárlás és borba fektetés).

A napokban Jancis Robinson honlapja, a Purple Pages érdekes írást (sajnos fizetős tartalom) közölt a kínaiak borfogyasztási szokásairól. A szerző JR jó ismerőse, Kínában dolgozik, tudós, tanácsadó és könyvszerző. Méltányolható okokból név nélkül adta közre meglehetősen csapongó feljegyzéseit, de hál’ istennek esetében az udvariasság még nem koptatta el az értetlenség élét. A továbbiakban „Englishman” írásának általam ferdített és újrakevert változata olvasható.

Van a borvidékeknek az a típusa, amiről mindenki hallott már, de amit tipikusan félreértenek, vagy még inkább nem is ismernek igazán az emberek. Beaujolais ékes példája ennek. Persze Burgundiát sem ismerik kellően az emberek, de ennek nyomós oka van: többnyire elérhetetlenül drága, a magyarnak meg aztán főleg az. Beaujolais ezzel szemben ott tetőzik árban, ahol az előbbi érdemlegesen elkezdődik (20-25 euró), és ezzel egyike a legmegfizethetőbb francia vörösboros appellációknak. A példa egy kicsit persze sántít, ugyanis Beaujolais Burgundia része, legalábbis technikailag – valójában minden szempontból különálló tartománynak tekinthető és tekintendő.

A kínai kormány áldását adta az első kínai bor-befektetési alap elindítására. A Dinghong („Vörösben”) Befektetési Alap 5 év alatt mintegy 110 millió eurot kíván befektetni főleg bordeaux-i vörös, kisebb részben pedig burgundi borokba, 60%-ban a másodpiacról, 40%-ban pedig előjegyzésben vásárolva – adta hírül a Decanter honlapja.

Az alap létrehozása a borkedvelő Ling Zhijun nevéhez fűződik, aki főállásban a pekingi Pacific Asset Management nevű befektetési alapkezelőt igazgatja. Vásárlásait a Vintex & les Vignobles Grégoire bordeaux-i négociant, vagyis kereskedőház segíti tanácsadóként. A Decanter értesülései Philippe Larché-tól, a cég képviselőjétől származnak. (Megjegyzem, hogy a Decanter nem ad sok támpontot. A kicsiny francia cég honlapja készülőben van, némi infot találni itt, a Linked-in pedig alig ismeri a kollégáit. A kínai alapkezelőt eddig nem tudtam megtalálni.)

Ha Jolyt iszok, akkor az a baj
Hogy senkinek sem tetszett még, az a baj
Ha Albert kóstolta az is baj
Ha én magam kóstoltam az is baj

Nicolas Joly borainak nem volt sok szerencséje eddig az alkoholista hasábjain. Alföldi Merlot korábbi elmerengése a borok megosztó voltáról nagyon is megalapozott kétségeket gyűjtött össze. Jacqueline Friedrich Loire-specialista egyenesen "tragikus majdnem bekövetkezett és bekövetkezett baleseteknek" tekinti Joly borait. Albert találkozása a rendhagyó és fiatal 2004-es évjárattal pedig egyáltalán nem volt meggyőző. "Likőrös, kellemetlen, áporodott... balansz sehol" - írta anno. A személyes élményeim közt is kevés Joly-bor akad, és a legutolsó vakrandink kivételével csak kétségek és értetlenség maradt bennem. Épp ezért örömmel olvastam, hogy az ötödik születésnapját ünneplő Terroir Club az ünnepi rendezvénysorozat részeként Coulée de Serrant vertikális kóstolót tart, ráadásul az ünnepre való tekintettel féláron.

Az orosz habzóbor termelők megállapodtak, hogy a jövőben nem fogják használni a "sampanszkoje" (champagne) nevet a címkéken. A termőhelyi elnevezések tiszteletben tartása általános törekvés (l. a kékoportó vagy a Tocai Friulano és tsai. esetét), de a jövő kényelmesen tág fogalom, márpedig a szándéknyilatkozat határidőt nem tartalmaz. Ráadásul "szovjetszkoje sampanszkoje" nem csak Oroszországban, hanem vagy féltucat szovjet utódköztársaságban készül (sőt állítólag Olaszországban és Spanyolországban is). Az elnevezést az ezerkilencszázhúszas években, a Sztálin-korszakban vezették be, amikor az Abrau-Gyurszo borászatnak jutott az a feladat, hogy a forradalom idején szétvert habzóboripart újraindítsa.

Készültem már egy ideje erre a kóstolóra, de elkapkodni semmiképp nem akartam. Ilyen komoly dupla vertikális sor nem fog egyhamar újra vendégeskedni sokat látott nappalimban. Demeter Zoltán vitathatatlanul Hegyalja egyik vezető egyénisége és legjobb borásza, legnagyobb hatású száraz-borosa és szerintem a legprofibban kialakított és tálalt szortiment tulajdonosa. Igényes, letisztult címkék, a kapszula olyan komoly anyagból van, hogy szinte kicsorbítja a kapszulavágót, a dűlős borok pedig 2009-től elegáns, garantáltan TCA-mentes üvegdugót kapnak. Komoly eseménynek számító évjáratbemutatók, ahol a létszám néhány nappal a meghirdetés után rendre betelik. Egyetlen zavaró tényező – sose legyen súlyosabb – az évek (kezdetek?) óta átalakítás alatt lévő honlap: bizony már felmerült bennem, hogy felajánlkozom évi néhány karton bor ellenében a projekt menedzselésére és a karbantartás vezetésére. No, de vissza mai borainkhoz. Demeter Zoltán nagylelkűen két vertikális sort is rendelkezésünkre bocsátott retro sorozatunkhoz: a Szerelmi Hárslevelű és a Főbor 6-6 évjáratát volt szerencsém egymás mellett megkóstolni Dagadtos, Octopus és Szomjas Gödény társaságában.

A palack mérgezi a légkört, fokozza a globális felmelegedést, foltot ejt a lelkiismereten. Gondolkodj globálisan, igyál helyben, ezzel is a bolygónkat véded! Andrew Jefford jó angol módjára ugyan nem von le ennyire radikális következtetéseket, de abból, amit mond könnyen levezethető a fenti szlogen. Szokásos hétfői rovatában a folyóbort próbálja tisztára mosni. A bejegyzés apropója a november 21-22-én esedékes Folyóbor Világtalálkozó. Jefford szerint ideje átértékelni a folyóbor szerepét; a lédig a Föld barátja: összezsugorítja a bor szén-dioxid lábnyomát. 

A rendszerváltás sztárjainak bealkonyult. A cabernet sauvignonok lesüllyedtek a középkategóriába, vagy bikavérekbe és jelöletlen házasítások nyelték el őket. A chardonnay is döglött dakota ló – ahogy megtanultunk átlátni a barrik-ködön, kiderült, hogy a hazai chardonnay-k bájai mennyire hervadtak. Alig néhány éve még én is szent áhítattal szagoltam bele egy-egy St. Andrea, Légli vagy Malatinszky chardonnayba, ám az árcédula által ígért katartikus élmény rendre elmaradt - valószínűleg nem csak nálam. Kötve hiszem, hogy lenne ma komoly borász Magyarországon, aki chardonnay-telepítésen törné a fejét.

Azzal a jelszóval veselkedtünk neki ennek a sorozatnak, hogy honi klasszikusokat sorra véve megpróbáljuk megérteni, hová tartanak, kik is ők, és hogy hogyan is állnak azzal a bizonyos, klasszikusoknál elodázhatatlan kérdéssel, az érlelhetőséggel. A már megénekelt tételeket fellapozva egyértelműen kijelenthetjük, hogy egyikük sem bukott el az időtállóság próbáján. Ami a folytatásként terítékre kerülő St. Andrea bikavéreket illeti, biztos voltam benne, hogy az eddig makulátlan statisztika most sem kerül veszélybe.

Augusztus végétől tartó maratoni szüretünk véget ért! – majdnem. Egy kis kísérleti cabernet savignon még kint maradt. Az ideális, az előző évekhez képest csodálatos időjárás tökéletesen érett, egészséges szőlőt teremtett. Úgy gondolom, éppen a megfelelő időben, az elmúlt években szerzett tapasztalatok alapján ugyanis kellően felkészülten ért ez a csodálatos évjárat. Ha ez néhány évvel ezelőtt történt volna, nem tudtam volna ilyen maximálisan kihasználni ennek a csodálatos évnek az Isten adta lehetőségeit. A több mint 70 helyrajzi számon fekvő területünkön szinte sziporkáztam, nem sürgetett semmi. Megmutatta magát a 80 éves tőkékre oltott furmint, a 40 éves tőkékre oltott csóka, kadarka, és persze a zweigelt, a kékfrankos. Készült fehér kékfrankos. És egy új trónkövetelő: 2009-től a Gneisz, az Electus és a Máté Cuveé kategóriájába sorolható a Ráspinál kicsit mostohagyereknek számító Merlot. A 2009-es még hordóban, 2011-ben alap és válogatás is készült. Abszolút elfogultsággal állítom, eget rengető. Egytől tízig 12 pontot adok az évnek. A legmodernebb sűrítőgépeket, és a legújabb színt, ízt, illatot manipuláló anyagokat, technikákat lepipáló időjárás volt.

Újabb borkereskedés nyílik a brit piacon London Tokaj néven, számol be a hírről a Decanter honlapja. A bolt magyar borokra kíván összpontosítani, és szerényen máris a Britanniában elérhető legszélesebb választékot ígéri a magyar piacról. Csak online boltot szándékoznak nyitni, nyilatkozta Frank Smith igazgató a Decanternek. Bár nem sikerült megtalálnom a London Tokaj honlapját, annyi biztos, hogy ezen a néven jegyeztek be céget Londonban.

Frank Smith elmondása szerint másfél éves kutatás után állt össze a nagyjából 60 tételes portfólió, amelyben Tokajé a főszerep, de olyan "érdekes" nevek is előfordulnak, mint Figula, Balassa, Lenkey vagy az egri Demeter Csaba. Szándékoznak furmintot, hárslevelűt, olaszrizlinget is tartani, de lesz a mineralitás varázsszavával kínált somlói is a palettán. Találtak elegáns egri kadarkát és burgundi stílusú kékfrankost is, ebből úgy vélem, hogy már megtalálták a borokhoz a marketing megfelelő hívószavait is. Az igazgató szerint mostanra érte el a magyar bor iránti érdeklődés a kritikus tömeget Angliában, évtizedes távlatban előretekintve pedig a magyar borok jelenthetik a következő nagy sikersztorit a világ borpiacán.

A Villa Tolnay Borházra soha nem volt jellemző a fárasztóan túltengő marketing, nem lehet mondani, hogy a csapból is az ő boraik folynának. Pedig nem is járnánk olyan rosszul azzal. A kereskedőkkel valahogy nem lehet szerencséjük, követhetetlenül sokféle boruk van egyszerre a piacon, követhetetlenül sokféle helyen. Hozzánemértő véleményem szerint Szeremleyék dolgoznak még hasonlóan kaotikus értékesítési stratégia mentén. Ezt a bort még régebben a Kézműves Borok Házában vettem, náluk már nem szerepel a kínálatban, a Decanter Borszaküzlet listáján viszont ott van 3090 Ft-ért. A világhálón sem túl erős a Villa Tolnay jelenlét: honlapjuk nincs vagy nagyon jól rejtegetik, ami azért is különösen érdekes, mert a tulajdonos Philipp Oser nagyrészt informatikai vállalkozásából szerezte a birtokra valót. Bizony, nehéz így otthon punnyadva, pohárral a kézben információt szerezni a boraikról, konkrétan erről a 2007-es Névtelenről szinte semmit sem találtam.

A Magyalost elégikus hangulatban búcsúztattam. Ez a bor viszont maga a remény: "Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák!" Nem hiszem, hogy találkoztam valaha kadarkával, ami e fajta 'A' verzióját, a légies, csupa gyümölcs, színpompás, csapongót ilyen tisztán hozná. A 2007-es Görbesorosban is megvolt az ígéret, de abban máig tetten érhető a kadarkák rákfenéje: a bogyók egyenetlen éréséből származó édes/savanyú feloldatlan feszültsége. Ez mindent megkapott, amit a természet adhat, és nekem nem sikerült fölfedeznem, hogy bármit veszített volna a feldolgozás során.

A St. Andrea "csakegyszóval" Pinot Noirnál kiderült, hogy a név erős túlzás, mivel unorthodox módon 8 százaléknyi kékfrankost kevertek a pinot-ba (hogy mire föl, nem tudom, de legalább nem titkolták). Az új Magyalos Kadarkánál is megkörnyékezett a gyanú, hogy nem tiszta kadarkát kóstolok, igaz, ebben a sejtésben nagy szerepet játszott, hogy a '07-es és a '09-es Orsolya társaságában kóstoltam (utóbbiról holnap). A honlap ezúttal hallgat - Magyalosban még 2008-nál tartanak -, az én sanda tippem kékfrankos, esetleg syrah.

A hírekből úgy tűnik, hogy ez az utolsó önállóan palackozott St. Andrea kadarka. A korábbi évjáratokat rendkívül halvány szín, gyakran opálosság jellemezte, és sokak szerint voltak kisebb-nagyobb defektjeik. Nekem általában tetszettek, nem betegnek, hanem szokatlannak, tanulmányozásra méltónak találtam őket (a 2006-ost és a 2007-est is a legjobb kadarkák közé soroltam, egyúttal visszatérésnek a feltételezett tiszta forráshoz).