Az év első péntekén felkerekedett az Alkesz gárda, és közel teljes személyzettel elzarándokolt az osztrák határhoz. Garger Imre invitálására látogattunk Vaskeresztesre, aki a saját kis pincéjén kívül a sógorék két borműhelyébe is bepillantást ígért – csak hogy megértsük a mondandóját. A felállás ugyanis az, hogy a hegyet kettészelő határ ugyan már megszűnt, de a két oldalt továbbra is világok választják el egymástól, legalábbis ami a borok (merthogy bortermő táj, ez semmi kétség; a dombokat most is szőlő borítja, de már 1401-ből is találni ennek írásos emlékét, melyet a pornói apát jegyez – nem, ez nem a Kovi nickneve) elismertségét és a borászok ambícióit illeti.

A Márkus Györggyel készített interjú megjelenését követően két olyan írásra is fölhívták a figyelmemet, amelyek szintén abból indulnak ki, hogy valahol elrontottuk. Mindkét írás érezhetően szívből fakad, és a megközelítés különbözősége ellenére alapvetően azonos a mondandójuk: a bajok gyökere, hogy nem éri meg kisbirtokosként szőlővel, borral foglalkozni, és így halálra van ítélve egy életforma és annak kultúrája. Rambo a gyakorló kisgazda és kiugrott agrármérnök szemszögéből fogalmazza meg, hogy miért és hogyan volna jó szövetkezetekbe tömörülni, termelési rendszert kidolgozni és alkalmazni. Alkonyi László pedig arról ír, hogy a borászat a rendszerváltás óta leginkább a kultúra- és közösségépítés terén maradt el a lehetőségeihez képest, és így az a veszély fenyeget, hogy a felépítmény alól kiporlad az alap. Kattintsanak át!

Gereg. Losonci Bálint szerint teljesen atipikus mátrai dűlő: kis túlzással mediterrán foltnak lehetne nevezni az amúgy hűvös Mátrában. Gyöngyöspatától északkeletre található, viszonylag nagy kiterjedésű, délnyugati tájolású, 220 és 340 méter közötti magasságú domboldal. Szeles, talaja a csapadékot gyorsan elvezeti, legjobb részein a vörösagyagba jókora adag könnyű szerkezetű, vörös színű andezittufa vegyül. Innen származik a 2009-es évjárat egyik (ha nem a) legizgalmasabb kékfrankosa.

Matt Kramer újfent a borvilágról töpreng. Én is sokat teszem ezt, sokszor épp Kramer alapján. Meg a hazai közéletről, ami legalább olyan bonyolult mostanában, mint az előbbi. Viszont érdekes módon ugyanaz a nézőpont bizonyult mindkét esetben a leggyümölcsözőbbnek: mik azok a sarokpontok, még akár ha kevesen is vannak, amiben biztos egyetértünk?

Azt gondolom, hogy érdemes követni Kramer megállapításait, mert egész jó gyorskalauzt kapunk a borvilághoz. Néhol persze a magyar borissza számára nehezen értelmezhető témákba botlik, de az alapgondolatok könnyűek, világosak, és ráadásul sokszor lehet találni a globális kérdés mellé hasonlóan magyar megfelelőt, ami legalább annyira egyértelmű. Vagy provokatív. Szerintem. Lássuk hát a listát.

Márkus György tíz éven át a Borbarát szerzője volt, majd a Borbarát megszűnése után 2011 decemberében elindította a Burgundia & Champagne magazint. E két meghatározó borvidék első számú hazai szakértője. Tevékenységének nemzetközi elismertségét jelzi, hogy bejáratos Burgundia valamennyi legendás pincészetébe, és 2010-ben a Club Trésors de Champagne a 2005-ös évjárat keresztapjának választotta. Tom Stevenson, Richard Juhlin, Serena Sutcliffe és Essi Avellan mellett ő is meghívást kapott a Veuve Clicquot 2004-es évjárat bemutatójára (összesen 10 újságírót hívtak meg). Az alábbi interjúban arról kérdeztük, hogy milyennek látja a magyar borászat jelenlegi helyzetét.

Ebbe az epizódba egy kellemes és egy kevésbé kellemes meglepetés jutott. Az előbbivel egy olyan termelő szolgált, akinek a nevével eddig nem túl sűrűn találkozhattunk – igaz, ami igaz, nem is régen startolt még a projekt. Az Anonym Pince egy kis etyeki borászat, letisztult weboldallal és hasonlóan letisztult palackdizájnnal, a bort kóstolva pedig ehhez akár azt is hozzátehetnénk, hogy az sem zavarosabb. Noha nem egy nagy bor, első benyomásként mégis felettébb pozitív, annyira mindenképpen, hogy tehetséget szimatoljon mögötte az ember, illetve kedvet kapjon a pincével való további ismerkedéshez. Így elsőre azt az érzést kelti, hogy a fajta passzol a borvidékhez, amit számos egyéb régiónkról nem igazán lehet elmondani. Még az sem kizárt, hogy ez a tétel az Etyeken éledező pinot-kultuszt vetíti előre.

Ha valaki még nem látta volna: beindult a szokásos éveleji leárazás. A Radovin mindhárom üzletében 20 százalékos engedményt kínálnak a teljes készletre. A Bortársaságnál is 20 a nagyátlag, de akad 50 százalék fölötti kedvezmény. Az In Vino Veritas-nál az egyes tételekre kattintva derül csak ki, hogy mekkora a kedvezmény, mindenesetre vannak bőven akciós borok. A Monarchiánál azt jelzik, hogy honnan hová esett az ár; az eredetileg 8800 forintos zinfandel 3600-ért pl. brutálisan alkalmi vételnek tűnik, és a 2003-as wachaui smaragd zöldveltelini sem osztrák árszínvonal 10 euróért (feltéve, hogy él még). Ha valaki találkozik további szóra érdemes akciókkal, ne legyen rest figyelmeztetni bennünket.

Ennyire specialista borkereskedés nem is tudom, hogy van-e még ezen kívül kis hazánkban. Egyetlen szőlőfajta, két országból, tizenhárom termelőtől. Mert Peter Klinglernek nem volt elég, hogy magyar borokról blogoljon németül, a másik irányt erősítendő német rizlingeket árul Magyarországon igencsak baráti áron. Karácsony előtt mindent 30% kedvezménnyel kínáltak, így gyakorlatilag olcsóbban juthattam a borokhoz, mintha Németországban a pincénél vettem volna őket. Ezúttal két bort nézünk meg a Saar vidékéről.

Az idei év legnagyobb borsztorija ugyanaz lesz, mint a tavalyié volt: folytatódik a bordeaux-i birodalom hanyatlása. Legalábbis ezt állítja Mike Steinberger, a Slate.com ex-borkolumnistája. A saját blogján (Wine Diarist) megjelent írás szerint Amerikában Bordeaux már teljesen kiment a divatból. Az utóbbi évek pofátlan árszabászata a borvidékhez korábban hű fogyasztók jelentős hányadát lemorzsolta, és bár nem kizárt, hogy az elfordulás átmeneti, valószínűbbnek tűnik, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. [A képen a Chateau Pichon-Longueville Baron.]

Valamikor a karácsony előtti héten nyakamba vettem a Sörspecialistát meg a Csakajósört, és beszereztem minden karácsonyinak tűnő sört. Aztán telt-múlt az idő.

Ha egyszer cabernet franc sorozatba fog az ember, ezt a megállót előbb vagy utóbb mindenképpen útba kell, hogy ejtse. A fajta otthonának tekinthető Loire-völgyről van szó, illetve ennek is a középső fertályáról; itt találjuk Chinon, Bourgueil, Saint-Nicolas-de-Bourgueil és Saumur-Champigny eredetvédett területeit, ahol a borvidék legjobb vörösei készülnek. Jobbára tisztán, 100%-ban cabernet franc-ból – noha egy tizedrész erejéig a c. sauvignon hozzáadása is engedélyezett. Számos műkedvelő borkritikus rajong ezekért a borokért, van azonban egy csavar a történetben: a nemzetközi elismertséget valahogy sosem sikerült kivívnia a műfajnak.

Nagyon is ideje volt már, hogy indexre tegyük a bor pozitív – vagy éppen negatív - élettani hatásait feltáró tanulmányokkal foglalkozó híreket (csak még ezt az egyet, búcsúzóul :)). Én elég lelkiismeretesen sajtófigyelek, és túlzás nélkül mondhatom, hogy nem múlik el nap, hogy ne adnának hírt egy új, vagy félig új, vagy újrahasznosított kutatási eredményről, amiből kiderül, hogy a bor jót tesz (ritkábban: árt) az egészségünknek. A jó híreket a borsajtó lelkesen becumizza, és rendületlenül kopipészteli, mert a borfogyasztó olvasók körében mindig is lesz rá kereslet: szeretnénk azt hinni, hogy az az alkohol, amivel mi mérgezzük magunkat, egészen más, mint az az alkohol, amivel mások mérgezik magukat. És ahol van kereslet, ott kínálat is képződik.

December közepén történelmi eseményen vettem részt, a 2009-ben indult J&J Pezsgőmanufaktúra első nagy kóstolójára mentem el. Szentesi József megint nagy és nemes fába vágta a fejszéjét: budafoki pincéjében kézműves borászok erre a célra kihegyezett alapboraiból hagyományos eljárással pezsgőt készít. Ez már csak kísérletnek is érdekes lenne, hiszen a pezsgők ugyanúgy készülnek, a különbségek csupán az alapborokból eredhetnek. Legalábbis elvben. Aztán sikerült kóstolnom két markánsan eltérő palackot ugyanabból a tételből, a palackvariáció messze nem kizárt még ezeknél a pezsgőknél. A nagy érdeklődés miatt több időpont volt, egy és két nem ennyire megkésett beszámoló már született is, az eltérések pedig a sok mindennel magyarázhatók, ahogy az egyezések is. Nem kevesebb mint 17 pezsgőt kóstoltunk vakon, a hajtás után a nekem legjobban tetsző tízről mesélek röviden.

Januárban Matt Kramer összefoglalta a Wine Spectator hasábjain, hogy mi mindent tanult a borok világáról 2011-ben. Hát, mit ne mondjak, egészen más világban élünk. Nem először tör rám ez a felismerés, ám ezúttal úgy döntöttem, hogy egymás mellé teszem az ő és az én véleményemet – nagy a kontraszt, de azért búvópatakként kirajzolódik valami szerény párhuzam.

Kramer azt állítja, hogy megtanult bízni a borpincérekben. No nem mintha eddig nem bízott volna, inkább csak most tűnt fel, hogy mára olyan színvonalat ért el a szolgáltatás és a borlapokra felkerülő borok színvonala, hogy akár ismeretlen helyen is bevállalja a borpincér ajánlatát. Legalábbis Kaliforniában, ha jól értem.

Az év elején (és végén) mindenki listákat gyárt. És előrejelez. Alder Yarrow, a Vinography sokszoros babérkoszorús szerzője is beállt a sorba, kis csavarral. Ő abból csinált sormintát, amit utál a borvilágban, és 2012-ben nem szeretne viszontlátni. Az eredeti poszt tartalmát a kulturális különbségek figyelembevételével átszabtam, és ahol indokoltnak láttam, ott a szám íze szerint elferdítettem. Ha valaki meg akarja tudni, hogy mit mondott valójában a san franciscói orákulum, az kattintson ide, aki beéri velem, az lapozzon. [A képet innen metszettem.]

Nagyon keveset tudok az amerikai pinot noirokról. Ilyen borok Magyarországon ma gyakorlatilag beszerezhetetlenek (kevés kivétel azért akad, pl az Irony a Radovinnél), de igazság szerint egész Európában szűkös a kínálat – mintha nem nagyon törnék magukat a termelők, hogy exportáljanak. Pedig ha már a Wine Spectator TOP 100 első helyére is kaliforniai pinot kapaszkodik, akkor több, mint életképesnek tűnik a műfaj, és ugyan ki ne szeretne legalább belekóstolni. Erre nyílt most kiváló alkalom az USA-beli kiküldetésen lévő Pardi Norbi jóvoltából, aki egy kilenc tételes sorra való anyagot juttatott haza az ünnepek táján, nem kis örömünkre persze.

Mike Steinberger hívta föl a figyelmet egy igencsak terjedelmes 2008-as cikkre, amiben a másnaposság összes mondabéli ellenszerét sorra veszik. Maga a cikk hosszabb, mint érdekes, de a figyelemfelhívásra érkezett egyik hozzászólás kompakt formában - és szerintem példátlanul meggyőzően - összegzi a lerészegedés hatásmechanizmusát, illetve egy harcedzett orvos tapasztalatait a másnaposság kúrálásban. A legjobb ellenszer persze a mértékletesség, de ezt tudtuk eddig is. Amiről viszont nem esik szó, az a lefekvés előtt beadagolt fájdalomcsillapító, pedig nélküle tényleg pokol a másnap. [A képet innen metszettem.]

Úgy két hónappal ezelőtt az életem gyökeres fordulatot vett. Egy hatalmas zenei gyűjtemény társbérlője lettem, ami a saját nyelvemre lefordítva annyit tesz: kulcsot kaptam a mennyországhoz. Bár a zenehallgatás és társtudományai életem meghatározó hobbija, körülbelül 15 évvel ezelőtt azon vettem észre magam, hogy kiárazódtam a piacról. A kiűzetés következményeit különféle félmegoldásokkal próbáltam enyhíteni – váltakozó sikerrel. Mindegy. A lényeg, hogy most úszom a boldogságban: fölfedezek, tanulok, megerősítek, föladok, átrendezek, hallgatok, olvasok és elég gyakran ámulok. Megváltozott az életem, megváltoztatták az életem, megváltoztattam az életem.

"Édesgyökér és sötét bogyósok intenzív aromája, érintésnyi kátránnyal. Továbbá grafit. Testes, gyönyörű gyümölcsös maggal. Ultra finom tanninok. Minden ott van. Lélegzetelállító és lézer módjára fókuszált. Annyira hosszú és egyensúlyos. Csodás. 2014-ben jobb lesz." – Ekképpen ír James Suckling a Jasper Hill shirazról. A Wine Spectatorből kivált és azóta egyéni praxist űző kritikus egy tucat bort emelt ki 2011-ből az év legjobbjaiként, és szakítva a nagy amerikai lap toplistás hagyományaival, egyszerűen a legmagasabb pontszámokat bezsebelő tételeket válogatta össze, tekintet nélkül árra, palackszámra, elérhetőségre, vagy bármi másra. A listán szereplő hét darab százpontos csoda közül a Casanova di Neri brunellója és a fent említett tétel tűnik még úgy-ahogy megfizethetőnek, de a pontszám ismeretében már ezek sem sokáig – az ilyeneket pillanatok alatt felszippantja a piac, vagy az áruk szökik az egekbe látványos gyorsasággal.

Kevés szavazat érkezett idén, a választópolgárok kevesebb mint négy százaléka adta le voksát, éppen ezért még inkább köszönjük azoknak, akik vették a fáradtságot. Negyvennégy árva szavazatból nem lehet nagy következtetéseket levonni, azonban néhány érdekesség így is szembetűnik. Leginkább Tokajt és Mátrát szerették leglelkesebb olvasóink, vörösben még Szekszárd és Eger tudott labdába rúgni. A Tőkések taroltak, Orsolyáék vörösben erősek, de diverzifikáltak, akárcsak Szepsy édesben, a legtöbben pedig a Royal Tokajit tartják pénztárcabarát választásnak. További részletek a hajtás után.

Az év végén, ahogy az már menetrendszerűen lenni szokott, nem maradhatnak el a szokásos szerzői toplisták. A blogoszféra számtalan szereplője él a visszatekintésnek ezzel a módozatával, még ha különböző irányból közelítenek is a kérdéshez. Az egyik tipikusnak nevezhető irányzat, hogy az ember szimplán összegereblyézi a tárgyévben kiosztott legmagasabb pontszámok borait – feltéve, hogy nem az anti-score mozgalom lelkes aktivistája –, ahogy tette ezt például az idén önálló pályára állt James Suckling (erre még hamarosan visszatérünk). Egy másik fősodor hangsúlyozottan nem ez alapján válogat, inkább a személyes élményre, X-faktorra vagy egyebekre alapoz. Nos, mi is a szubjektív megközelítést választottuk, és összegyűjtöttük fejenként tízet az év legemlékezetesebb borai közül.

Ahogyan azt palack kolléga a minap már megírta, a Kézműves Borok Háza által szervezett bemutató után támadt az az ötletünk, hogy egyéb pályatársak jelenlétében közelebbről is szemügyre vegyük a Szecskő zöldveltelinit. A közös kóstoló azonban meghiúsult, így ki-ki a maga módján állt neki az összevetésnek. Jelen körben két osztrák került a mátrai mellé, melyeket még a Mondovino alkalmával Bécsben járva szereztem be a gyönyörű, ám kissé drága Julius Meinl Gourmet üzletben.

Az urnák továbbra is nyitva állnak, jövő hét szerdáig várjuk a szavazatokat!

Minden évjárat és minden Művelt Alkoholista szavazás legalább egy kicsit más. Idén is megpróbáljuk és megkérjük a Kedves Olvasót, hogy válasszuk meg együtt az év borászát és az év legjobb borait. Érdemes egy pillanatra megállni, átgondolni az elmúlt évet, visszaidézni a legemlékezetesebb borokat, kóstolókat, pillanatokat. Ez mindenképpen jó játék, sőt. Az így kapott személyes kedvencek összegzése több mint egy puszta statisztika, talán ér annyit, mint egy borverseny bronzérme, hiszen itt leginkább a fogyasztók szavaznak, azok, akiknek a bor készül.

Hogyan lehet szavazni? Akinek már legalább egy hozzászólása volt ezen a blogon, az nickje megadásával arról az email címről szavazhat, amellyel a nicket regisztrálta. Ér ehhez a poszthoz is hozzászólni. Az emaileket az alkoholista@gmail.com címre várjuk. A másik lehetőség facebookon a Művelt Alkoholista falára posztolni a szavazatot. A posztok nem fognak megjelenni a falunkon (automatikusan elrejtésre kerülnek), de azért mi látjuk és tekintetbe vesszük majd az így kapott szavazatokat is.

Minden kategóriában egy borra/emberre lehet szavazni, de nem kötelező minden kategóriában szavazni. A kategóriák a következők:

• Az év borásza
• Az év fehérbora (maximum félszáraz)
• Az év vörösbora
• Az év édesbora (minimum félédes)
• Az év legjobb árérték arányú bora

A könnyebb összeszámlálhatóság érdekében kérjük, hogy a bor pontos nevét és évjáratát a következő formában adják meg: a borászat neve, a bor neve, az évjárat pl. Szepsy Furmint 2007. A szavazatokat december 28-án éjfélig várjuk. MAszavazásra fel!

Úgy kezdődött, hogy a Kézműves Borok Háza kóstolóján Szecskő Tamás zöldveltelinijét találtuk az egyik legizgalmasabb tételnek. Egymás szándékáról nem tudva Octopus és én is terveztük, hogy megfelelő borok társaságban alaposabban is megvizsgáljuk posztosítva a tapasztalatokat. Ráébredve a tervek egybeesésére, közös kóstolót terveztünk, ami végül kútba esett, ám külön-külön csak megfutottuk a köreinket. Az elsőt én, a hajtás után erről olvashatnak.

Az olasz és az egyetemes borkultúra egyik kiemelkedő alakja, a 71 éves Angelo Gaja 50  éve borászkodik. A Wine Spectator magazin „Wine Star” című rendezvénysorozatában idén elsőként őt köszöntötték. Az ünnepi alkalomhoz a ’99-es Sperss-ből töltöttek a vendégeknek, és a házigazdák azt remélték, hogy az ünnepelt a pályájáról, a nevét viselő borászatról, esetleg a bemutatott borról fog beszélni. Ám Angelo Gaja arra hivatkozva, hogy a Wine Spectator októberi számában Frank Mitch (valójában Mitch Frank) már mindent megírt vele kapcsolatban, amit érdemes lenne elmondani, inkább egy anekdotát mesélt el az olasz borújságírás úttörőjéről, máig legnagyobbnak tartott alakjáról, Luigi Veronelliről. [Angelo Gaja képét innen metszettem.]