Délután háromkor a legendás Vieux Telegraphe helyett a szomszédos és részben rokoni szálakkal kötődő Font de Michelle-be látogattunk (az aktuális Gonnet-k és az aktuális Brunier-k unokatestvérek). A Vieux Telegraphe-ról legalább annyian állították, hogy baráti ajánlás hiányában bevehetetlen, mint amennyien áradoztak a Font de Michelle-nél tapasztalt szívélyes vendéglátásról, így a ritka túzok helyett a szapora verebet választottam. A Font de Michelle a CdP-élboly üldözőbolyába tartozik, egyenletes teljesítménnyel, ritka szakaszgyőzelmekkel, még ritkább bukásokkal. 

A július-augusztusi La Revue du Vin de France hosszú és igen tartalmas interjút közöl Michel Chasseuil-jel, a világ egyik legszebb pincéjének tulajdonosával. Pincéjében jelenleg mintegy 35 ezer palack pihen, melyek között a világ legszebb tételei közül is felbukkan jónéhány. Az RVF arra volt kíváncsi, mi kell egy ilyen kollekció összeszedéséhez.

Andrés Iniesta, a Barcelona világbajnok középpályása 9 millió eurós befektetéssel új borászatot hozott létre szülővárosa, Fuentealbilla  közelében. Az "Ilusionista", a "Cerebro" és a "Caballero Pálido" (sápadt lovag) becenéven is ismert játékos vállalkozása a könnyen megjegyezhető Bodegas Iniesta néven fut, és az idei lesz az első szüretük. A tervekről az apa, egyúttal vezérigazgató, Jose Antonio Iniesta számolt be: teljes palettával indulnak, vöröset, fehéret és rozét egyaránt készítenek, kezdetben évi 600 ezer eurós forgalommal és 200 ezer eurós haszonnal számolnak, a megcélzott külső piacok: Németország, Nagy-Britannia és Japán. Az éves termelést 700 ezer palackra akarják fölfuttatni, és három fajtával dolgoznak: bobal (vörös), macabeo és chardonnay (fehér). Iniesta papa fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nem az a cél, hogy ő is milliomos legyen.

Töredelmes vallomással kell, hogy kezdjem ezt a posztot. Nem szeretem a rozét. Ha egy mód van rá, átugrom egy borsorban. Sőt, Dagadtos és Octopus sincsenek oda érte. A nagy hőségben én inkább fehér fröccsözöm, Dagadtos eretnek módon sört iszik, a polip meg a tengerbe menekül. Múlt hét csütörtökön azonban a kellemes nyáresti harminc fokban a közszolgálatiság jegyében mégis rozékat kóstoltunk félvakon. Tartva önnön tapasztalatlanságunktól és félretéve minden csúnya előítéletünket. Két részben, tizenhat tételről fogom leírni összegyúrt kóstolási jegyzeteinket.

Említettem, hogy már korábbi nyaralásaink alkalmával kialakítottuk az Alkoholista Együttműködés Rendszerét, amely fellengzős és némileg fenyegető neve ellenére egy roppant egyszerű felismerésen alapul: a közös esti ismeretterjesztő és mélyítő borozásokhoz lesznek, akik komolyabb palackokkal járulnak hozzá, míg mások rejtvénynek álcázott lőrével szúrják ki az előbbiek szemét. Ez a konstelláció óhatatlanul a felhígulás irányába hat, vagyis idővel azok, akik az áldozatvállalást és a tanulást komolyan vették, elszomorodnak, megalázódnak, bepipulnak, és kontribúciójuk hozzásekélyesedik a hóhányókéhoz. Ez az ivókörök közlegelő-problémája: az önkéntesség alapján szerveződő kóstolókban mindig lesznek olyanok, akik olcsón váltják meg maguknak a jegyet a kövér legelőhöz, és ez fokozatosan a fűminőség leromlásához vezet. E törvényszerűen bekövetkező folyamat kivédésére találtam ki a hangsúlyt a mennyiségről a minőségre áthelyező képviseleti demokráciát, ahol két szerénytudású palack árából egy tudós palackot vásárolunk nem a címke, nem a szimat, nem a zsigerek alapján, hanem az iszapszemű boröregek szavára hallgatva. [A képet innen metszettem.]

Ahhoz képest, hogy kvázi néhány évtizede startolt a komolyabb bortermeléssel, Új-Zéland derekasan felküzdötte magát a borvilág élvonalába. Miután a sauvignon blanc-val meghódította a világot (lásd például Cloudy Bay, egyébiránt új-zélandi bortörténelmi leckékre innen ugorhatnak tovább), vörösben is újabb babérokra tör, méghozzá a rakoncátlan és szeszélyes pinot noir betörésével. Az ültetvények még fiatalok, a stílusok sem tisztultak le teljesen, nemzetközi porondon azonban már most Burgundiát ostromolja elismertségben a kiwi pinot. A legnagyobb francia nevek minőségét még aligha éri el bármelyik bor is, ellenben nem is megfizethetetlenek és jóval egyenletesebb az általános színvonal.

Amikor elindítottam A nagy párbajt, bele sem gondoltam, hogy bár folyton az árakon kesergünk, igazán drága magyar bor valójában nagyon kevés van. Míg a hazai arisztokrácia árfolyama – egy-egy hullámcsúcstól eltekintve – 15 ezer forint környékén már tetőzik, a nemzetközi nagyágyúké ritkán apad 50 euró alá. A következmények sorozatunkra nézve kétfelé ágaznak: egyrészt gyakoribbá válhat, hogy a külföldi versenyző akár többszörösébe kerül, mint vele párbajozó honi vetélytársa, másrészt kénytelenek leszünk néhány magyar termelőhöz vissza-visszatérni a prémium szegmens szűkössége okán.

Homonna Attila Tokaj egyik legfontosabb arca. Ha jól emlékszem, a Borbarát szerint egyenesen a top hármak egyike: Szepsy és Demeter mellett az ő birtoka kapott csak öt csillagot. Persze van, aki ezzel vitatkozna. Ellentmondásos figura. Nekem egy inkább magának való, az átlag borászhoz képest nem éppen bőbeszédű fiatalembernek tűnt mindig, aztán meg azt vettem észre, hogy ő az erdőbényei fesztiválok, a helyi bor, gasztronómiai és kulturális élet egyik fő motorja. Akkor mégsem lehet olyan magának való, biztos csak jobban meg kell ismerni. Akárcsak a borait: azok sem szoktak olyanok lenni, hogy az első korty után belopják magukat minden kóstoló szívébe.

A Balatontól Albáig vezető ezer kilométer után a fele ilyen hosszú Alba-Saint Hippolyte le Graveyron papíron gyerekjátéknak tűnt. Félvállról vettük, és ennek meglett a böjtje. Későn indultunk (nem volt szívünk lemondani a mindig remek, de csak fél kilenctől szervírozott Ada Nada-reggeliről), az úton kaptunk egy-két záport, kisebb torlódást, száz alagutat, száz viaduktot, az utolsó száz kilométerre pedig viharos szelet. Kimerültségünk fő oka azonban - a feladat alulbecsülésén túl - az lehetett, hogy a széllökések egy brutális front részeként érkeztek, és ez alattomosan amortizálta az idegrendszerünket. (A kulcsfontosságú, utolsó húsz kilométerről nem volt térképünk, így a körforgalmakkal agyonbonyolított célegyenesben többször eltévedtünk - nyilván ez sem javított a kedélyünkön.) Szerencsére a szállás nem okozott csalódást: helyre kastély, gyönyörű park, hangulatos, jól felszerelt, tágas apartmanok (ezeregyszáz euróért hat főre ajándék). Ráadásul borturisztikailag eszményi helyen fekszik: Gigondas 15 perc, Chateauneuf-du-Pape 30. [A képen a szálláshelyünk, a Chateau Juvenal.]

Francia évjárat-bemutatónk utolsó részéből kiderül (az előző részek itt és itt olvashatóak), hogy Provence megint külön úton járt, kivételesen az járt jól, aki sietett, és az eső előtt szüretelt, a Rhône-völgyben szeptemberi eső mentette a helyzetet, sőt, 2009 a nagy évjárat ígéretét hordozza magában, Roussillon és a Dél-francia borvidék közepes évet zárt. Lapszemle a Revue du Vin de France-ból.

Művelt alkoholista hosszabb útra dugóhúzó nélkül nem indul el, sőt kedvenc poharai nélkül sem, de azért fölkaptam a fejem, amikor a www.drvino.comon megláttam, hogy cipővel nyitják a palackot. Lehetséges? Dr. Vinónak nem sikerült, de a videók tanúsága (és a hozzászólók zöme) szerint a válasz: igen. A cipő sarkába applikált, vagy ronggyal bebugyolált fenekű palackot egy kemény és lehetőleg függőleges felülethez kell jó néhányszor, jó erősen ütni, és a palackban meglóduló folyadék lökéshullámainak hatására a dugó lassanként kibújik az üveg száján. Biztosan jó játék, de ez inkább Öveges professzor asztala, mint Hugh Johnsoné. (Videók a hajtás után.)

Pénteken délelőtt Castiglione Fallettóba, a Cavallottóhoz voltunk hivatalosak (az előzmények itt és itt olvashatóak). A két búvópatak után - a Cascina delle Rose és a Roagna boraihoz beszerzési forrást is nehéz a neten találni - szerettem volna egy ismertebb, méretesebb, bejáratott, amolyan industry average borászatot is megnézni, így került a Cavallotto képbe. Antonio Galloni (Wine Advocate) a Cavallottót „Piemont egyik legjobban őrzött titkának” nevezi, és azok a WA-fórumozók, akik a közelmúltban jártak náluk, kivétel nélkül kiváló kóstolóhelyként írták le. Mi gyökérnapot fogtunk velük.

Ebben az alkotmányellenes időjárásban borügyileg nem nagyon lehet jobbat tenni, mint fröccs kísérleteket végezni. Az arányokkal mostanában nem igen szoktam variálni: a kis adag nálam cseppet több, mint fél deci bor háromszor ennyi szódával, a nagy adag pedig másfél deci bor mintegy négy egység szódával. Tehát nagyjából egy a háromhoz az arány, erről nem nyitok vitát. Ilyenkor még kiválóan érezni a bor ízét, átjön az illata, érezni a savakat, viszont elég laza már a keverék ahhoz, hogy rendesen oltsa a szomjat és csússzon, mint a cserkeszőlői télifürdő átadása.

Hova juthat el négy évtized alatt egy, a nulláról induló, korábban nem létező borvidék? A válasz: akár az elitbe is. Egy emberöltőt alig meghaladó törté- nelme során a nyugat-ausztráliai Margaret River borvidék kedvelt borturista célponttá vált, borait a legjobbak közé sorolják Ausztráliában. Míg a kontinens borszőlő-termelésének csupán a három százalékát adja, a prémiumbor-szegmensből (akármi is legyen ennek pontos definíciója) viszont több, mint húsz százalékkal részesedik. Az általános magas minőségre utal a borászatok mérete is, jellemzőek a kis- és középméretű, jól felszerelt pincészetek. A klíma egyenesen Bordeaux jobb partját idézi melegebb évekből, erős óceáni hatással, nem is véletlen, hogy a bordeaux-i fajták kiválóan teljesítenek errefelé. Az már szokatlanabb, hogy a topborokat a cabernet sauvignon mellett fehérben a chardonnay adja, azonban számos termelő reputációja kifejezetten ezen a fajtán alapszik.

A napokban már olvashattuk a jó hírt, hogy legalább szénerőmű nem lesz Tokaj közelében: a szlovák hatóságok nem engedélyezték a tőketerebesi erőmű megépítését a határtól 17 kilométerre. Ezzel kapcsolatban juttatta el hozzánk a Tokaj Reneszánsz Egyesület sajtóközleményét, amelyet az alábbiakban olvashatnak.

Másnap délután a Roagnához voltunk hivatalosak (az előzmények emitt), és én előre féltem, hogy a Cascina delle Rose után csak lejtmenet jöhet. Szerencsére fölöslegesen aggódtam. Néhány év múlva valószínűleg mosolyogni fogok mostani önmagamon, de akkor (és azóta is) úgy éreztem, hogy a Roagnánál találkoztunk a nebbiolo és a borvidék igazi szellemével. Míg a Cascina delle Rose a nebbiolo elegáns és légies interpretációját nyújtotta, a Roagnában a kifinomultság mellett ott volt az erő is. Luca Roagna alig harmincéves, csillogó gombszemével és tányérarcával a római mozaikok portréira hasonlít. Lenyűgöző energia és elhivatottság lobog benne. Ötödik generációs borász, a régiós és a családi hagyományok megőrzésének rendíthetetlen híve. Antonio Galloni szerint Piemont egyik legnagyobb borásztehetsége.

2004 óta a nyaralásunk mindig ugyanazt a menetrendet követte: egy hét Montalcino közelében, pincelátogatásokkal, városnézéssel, brunellóval, olívaolajjal, pancettával, lardóval és közös esti grillezéssel. Találtunk egy vadregényes környezetben fekvő, romantikus szállást, olyan helyet, ahová véletlenül nem vetődik turista, és valószínűleg emiatt szokatlanul baráti áron bérelhető. A legnagyobb zajforrás az őzek ugatása hajnalban, és a brunellóbódulatban érkező naplemente után kabócakereplés helyett a szentjánosbogarak adnak fényszerenádot. Meg lehet szokni. A stabil jóból aztán nehezen tépi ki magát az ember, pláne ha olyan control freak, mint én (és nincs fölösleges pénze tévedni). Idén azonban baráti társaságunk szelíd nyomásának engedve új útvonalat dolgoztam ki. [A képen egy szentjánosbogár.]  

Az új-zélandi borászat sikereit helyezi gazdaságtörténeti összefüggésekbe Pappito, a kitűnő blogger és Kiwibe szakadt hazánk informatikusa. Tanulságos ismeretterjesztő írás két részben:

Új-Zéland és a bor I. – a kezdetek

Új-Zéland és a bor II. – válság és kilábalás

A brit Tesco egy szakértő fogyasztó figyelmeztetése nyomán elismerte, hogy tudtukon kívül hamisított bort hoztak forgalomba. Danny McGowan két palackkal vásárolt Louis Jadot Pouilly-Fuisse-jéből, amit a szokásos 14.49 fontról 5 fontra áraztak le. Ám amikor otthon kibontotta a palackokat, kiderült, hogy a minőséginek hitt francia bor helyett olcsó lőrét sóztak rá. A borértő McGowan azt gyanítja, hogy pedigrés burgundi fehér helyett valami olcsó német lőrét (rajnait vagy Liebfraumilchet) kapott. Utólag megvizsgálva a címke fénymásolatnak tűnik, és a palackot a Louis Jadot-nál szabvány parafadugó helyett csavarzárral zárták le. A reklamációt a Tesco továbbította a bort beszállító Hatch Mansfieldnek, akik azt válaszolták McGowannek, hogy az üzletláncot már korábban értesítették arról, hogy hamisított borok kerültek a rendszerbe, továbbá elnézést kértek, és kicserélték McGowan két palackját. A Tesco illetékesei nem tagadták a hibát, és az ügy sürgős kivizsgálását ígérték. [A képen a hírhedt Liebfraumilch.]

Egy karton 2009-es Chateau Pétrus elővételben 30 ezer font. Az egyszerűbb érthetőség kedvéért: 55 ezer forint per féldeci (érdemes alaposan megrágni minden kortyot). Mivel egy tőkéről nagyjából egy palack bor jön le, ez azt jelenti, hogy jó évjáratban egy Pétrus-tőke 830 ezer forintot kamatozhat. Az ember azt gondolná, hogy a tulajdonosok úgy vigyáznak rájuk, mint a szemük fényére. Hát nem. Jancis Robinson arról tudósít, hogy egy motorizált vandál kilenc tőkét döntött ki a Chateau Pétrus szőlőjében. Eleinte valószínűtlennek tűnt, hogy egy az útról lesodródó autós okozta a pusztítást, mivel az út és a szőlő között árok húzódik, de ma már ez a hivatalos álláspont. A botcsinálta hérosztratosz a sorok utolsó tőkéit gyomlálta ki, ahogyan az a Charlie Matthews (Bordeaux Uncorked) készítette fotón jól látszik.

Francia évjáratbemutatónk második része következik, az elsőhöz hajtsanak vissza. 2009 Burgundiában ígéretes, alapvetően robusztus borokkal, a beaujolais-k egyensen parádésak, Jura-Savoyában a savak elégése miatt aggódnak, akik aggódnak, mások közel tökéletes évjáratról beszélnek, Languedoc felemás, a syrah szenvedett, a Loire-völgyben pusztított a jég, az end mégis happy. Az általános értékelés mellé best buy-kalauz is jár. [A képen felöltöztetett Napóleon baba (ruhátlanul 19 euro).]

Gyakran magunk is recitáljuk a siralmat, kántáljuk a panaszt, hogy szűkös itthon a nemzetközi borkínálat, alig van mit merítenie a kozmopolita borsznoboknak és vájtnyelvű connaisseuröknek. A helyzet burgundiból sem rózsás, magam például a Terroir Clubon, a Bor és Máson és az új Drop Shopon kívül nem ismerek forrást, ahol érdemes lenne próbálkozni (ha valakinek vannak még tippjei, legyen a köz hasznára, és kommenteljen nyugodtan), másrészt viszont a Domaine/Maison Leroy vagy a Comte Armand borait ritka kincsnek tartják világszerte, budapestiként pedig itt vannak karnyújtásnyira. Nem hezitáltunk tehát sokáig, és befizettünk a humbugozás alatt szerveződő Kató András-féle kóstolóra. Kétnyelvű, tízkezes jegyzeteink Octopus kollégával a hajtás után.

Furcsa, mondhatni strange viszonyban vagyunk mi zweigelttel. Nem is találkozunk túl gyakran, és akkor sem mindig kapja össze magát rendesen, mégis valami megmagyarázhatatlan vonzódást érzek iránta. Persze, kaptam felejthetetlen élményeket tőle: a Ráspi Zweigelt 2004 mindig is egyik kedvenc vörösborom marad. A 2006-os válogatás és újabban a 2007-es Electus névre keresztelt kistestvér is méltónak és inkább nagytestvérnek bizonyul. Zavaró azonban ez a nem kicsit szemet szúró koreláció a fajta és a borász között - könnyen lehet, hogy nem véletlen az egybeesés. Ezért is indítottam egyelőre egyrészesbe fulladt sorozatomat, hogy felkutassak más pincéket, ahol esetleg igazolást találok empírikusan gyengén alátámasztott elméletemnek, miszerint érdemes zweigeltet kóstolni.

Bármely rajongói fórum ösztönösen arra törekszik, hogy terjessze a mémet, azaz esetünkben, hogy a borozás iránti szenvedéllyel másokat is megfertőzzön. Ennek tagadhatatlanul fontos eleme a verbális násztánc, de a lényeg mégiscsak az anyag maga, amitől belázasodtunk. Ebben a rovatban olyan borokat ajánlunk, amelyek megérik az árukat, beszerzésük viszonylag könnyen megoldható, és fogyasztásuk legalább hőemelkedést eredményez. A számuk szerencsére töretlenül nő, és az általunk felsoroltakon kívül minden bizonnyal akadnak még bőven kellemes meglepetések, de ezek azok, amelyekért per pillanat tűzbe tennénk a kezünket. Örök hála minden borásznak, aki hajlandó/képes baráti áron minőséget nyújtani!