Nyilvánosságra hozták a Decanter World Wine Awards teljes eredménylistáját. A magyar díjazottakról idejekorán tudósítottunk - tisztesen helytálltunk fehérben, harmatosak voltunk vörösben. Az online premier legnagyobb szenzációja - Dél-Afrika előretörésén túl (6 a 26 nemzetközi trófeából) -, hogy pinot noirban a nemzetközi trófeát egy német spätburgunder kapta. A pinók pinója az ahri Weingut Meyer-Näkel Dernauer Pfarrwingert Spätburgunder Grosses Gewächs 2005 (amíg volt, 48 euro volt).

Az időjárás talán megkönyörül a ma kezdődő Szekszárdi Szüreti Napokon, és ha a borok hűtése miatt nem is kell aggódni, tartós eső már nem lesz. A szekszárdi borászok gyakorlatilag teljes létszámmal képviseltetik magukat. Néhány név és bor találomra a kínálatból: Eszterbauer János (kadarka), Heimann Családi Birtok (kadarka és Barbár), Vesztergombi Ferenc & Csaba (kadarka, cabernet sauvignon), Remetebor (kékfrankos, kadarka), Takler (bikavér, cabernet franc), Tringa (portugieser, kékfrankos), Mészáros Pál (kékfrankos). Akinek a borkóstolás/ivás nem elég, az is könnyen találhat magának szórakozást: lesznek koncertek (Demjén Ferenc, Irigy Hónaljmirigy, Republic), folklórműsorok, Szüret Szépe választás, vásári mutatványok, kézműves bemutatók, utcabál, vidámpark, autókiállítás, az Ízek Utcájában pedig gasztronómiai különlegességekkel lakhatnak jól.

2009 elején a magyar borokról, s rajtuk keresztül hazánkról fog szólni a Travel Channel népszerű műsorának két epizódja. A Journey into Wine (Borutazások) négy adása ugyanis kelet-európai országokba kalauzolja majd el a nézőket (egy-egy 24 perces adás jut Romániának és Bulgáriának). A forgatásra a stáb ezen a héten érkezik, de az előkészületek már egy ideje tartanak.

Az MTI híre szerint az idei évre 4 millió hektó bort prognosztizáltak, de a jelenlegi időjárás mellett a lefelé módosított 3,5 millió is derűlátó becslésnek bizonyulhat. Ez még így is jó 25 százalékkal több a tavalyinál. Horváth Csaba, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának főtitkára szerint az ágazatot az ág is húzza: az erős forint javítja az import borok versenyképességét, ergo rontja a hazaiakét. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai alapján 2005-höz képest majdnem 400 százalékkal nőtt a behozott bor mennyisége. Ám egy olasz szaklap számításai szerint a valós adatok sokkal aggasztóbb képet mutatnak: pusztán Olaszországból majdnem kétszer annyi bort hoztak be (jelentős részben feketén), mint amennyit a KSH a teljes borimportként tart nyilván.

Azt vettem észre, hogy érdekes tempója van annak, ha sok boros rendezvényen kóstolok. A terepszemle után elkezdek gyors ütemben inni, nehogy véletlenül valamire ne jusson már idő. Aztán azt veszem észre, hogy túl vagyok a borok nagy részén, s messze még a záróra. Ekkor komótosan elbeszélgetek egy-két termelővel, ismerősökkel kvaterkázok. Majd hirtelen azon kapom magam, hogy mindjárt vége a mustrának, s jó páran kimaradtak – újra belehúzok. Nem volt ez a budafoki borfesztiválon sem máshogy.

Nem mai hír, augusztus második hetében világgá kürtölte a nemzeti hírszolgátató, aztán a közlemény meg is jelent itt-ott, de úgy tűnik, nem vetett különösebb vihart: felszámolás alá került a nagyrédei Szőlőskert Zrt., Bárdos Benjámin borászati sikertörténete, a hazai borászat egyik jelentős exportőre; és ami jelen esetben talán ennél is fontosabb: a Mátrai Borvidéken található szőlőterületek egyik legfontosabb integrátora. Ha a Szőlőskert nem lenne, arrafelé bizonyára egészen más lenne az élet.

Elzúgott a legnagyobb hazai borfesztivál, a XVII. Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgő. A MűvAlk képviseletében négy flying winelover vette a mintát, és tudósított négy napon át. Összesen 112 különböző borról 118 hosszabb-rövidebb kóstolási jegyzet született. Az alábbiakban olvasható betűrendes mutatóval szeretnénk megkönnyíteni azok dolgát, akik utólag kíváncsiak, hogy mi kóstoltuk-e, és ha igen, milyennek láttuk kedvenceiket. Másrészt örömmel vennénk olvasóink beszámolóit a saját élményeikről. Az összeállításból érdekes adatokat lehet kibogarászni. A legérdekesebb talán, hogy melyik a legnépszerűbb magyar borvidék négy, kedve szerint borozó fesztiválvendég alapján? Tart-e még a villányi hegemónia? Iszik-e bárki Tokajit? Mennyire patrióta a magyar borfogyasztó?

Három napig róttam a köröket a várban. Szerda este ismerkedtem a tereppel. Csütörtök és péntek délután próbáltam szigorúan tematikusan kóstolni, esténként pedig sodródtam az árral. Három legkedvesebb fajtámat jártam körül, íme a legjobbak akkor, ott és nekem.

Ha valaki még egyszer megkérdezi tőlem, hogy milyen tervekkel megyek ki a borfesztiválra, vagy hogy kikre vagyok kiváncsi, istenuccse beledobom az első utamba akadó erjesztőkádba és még meg is csömöszölöm. Eddig ugyanis akármilyen fesztiválra (-falura, satöbbi) mentem ki akármilyen konkrét tervvel, az élet mindannyiszor rácáfolt elképzeléseimre. Általában az első félórában belefutottam valakibe, aki ajánlott valamit, ahol aztán megint találkoztam valakivel, aki megint csak ajánlott valamit, és a végére az egész fesztiválozósdi egy sors által irányított, őszinte végű kóstolásözönbe fulladt. Nem is baj ez egyébként, mert hát ez volna valahol a fesztiválozás lényege, de arra mindenesetre megtanított, hogy tervekkel még véletlenül se készüljek.

Csütörtökön estére érezhetően megnőtt a tömeg a Várban. De még elviselhető mennyiségű ember közt forgattam a poharam. A cél, mint minden borfesztiválon, az volt, hogy az amúgy ritkábban poharamba kerülő pincészetek borait kóstoljam meg. A végeredményt látva: megint csak részsikert értem el. Ennek ellenére sok szeretettel nyújtom át a saját szubjektív ajánlómat.

Ősz a szüret és a nagy belakások szezonja. Európaszerte egymást érik a hagyományos és az újabb keletű evésre-ivásra alapozó mulatságok. A kiváló Guardian kiváló online kiadásának egyre izmosabb Food & Drink rovatában összeállítást közöl a legjobb fesztiválokból. A pizzás népünnepélytől a szarvasgombás-barolós költségvetésborítón át a bikaviadallal fűszerezett rizsfesztiválig van itt minden, amiről ínyenc álmodhat. Mi most ebből miniszemlézünk. (És persze ne feledjük, a Várban már dübörög a Borfeszt! Délben újabb beszámolóval jelentkezünk.) 

Ez lenne itt a reklám helye, ám a feltételes mód a segítségünkre siet... Augusztus utolsó szombatjára remek kis kóstolót szervezett a Junibor Egyesület. A borok kiválóak és kiválóbbak voltak, a közönség kulturáltan érdeklődő (művelten alkoholizált), a háttérzene kellően visszafogott, ám élvezhető. Szóval kivetnivaló egy szál sem.

Mégiscsak a borfesztivál a legjobb borfesztivál, főleg az első napon, mert tömeg még nincsen, a választék meg hatalmas, ember legyen a talpán, aki fel akarja ölelni az egészet, a legjobb belesüllyedni koncepciótlanul, ahogy esik, úgy hüppen, hátha kisül belőle valami. Azokról a borokról lesz mostan szó, mérhetetlenül szubjektív alapon, amelyeket szerintem a látogatónak okvetlenül érdemes magához vennie.

A héten kezdetét vette a kétévenként esedékes szupermarketes borleárazás Franciaországban. A borok zöme 2005-ös és 2006-os, és akad köztük néhány igazi nagyágyú. A Ch Mouton Rothschild 2005 vagy a Ch Lafite Rothschild 2005 palackja a Carrefourban például mindössze 650 euro - összehasonlításképpen ez 7800 eurós kartonárat jelent, miközben a jelenlegi piaci ár 11000 euro. Az Intermarché és a Champion boltjaiban többek között Ch d'Yquemet, Ch Angélus-t és Ch Léoville Las Cases-t nyomatnak viszonylag kedvező áron. A spekulációt kizárandó egy vásárló maximum két palackkal vásárolhat. Guillaume Halley, a Chateau La Dauphine (Fronsac) tulajdonosa és a Champion szupermarket vezére szerint a 20 euro fölötti borok 50 százaléka a Foire aux Vins ideje alatt talál vevőre, és az akció alatti forgalom az egész éves értékesítés egynegyedét teszi ki. Halley egyébként attól tart, hogy a gazdasági gondok miatt idén elmarad a szokásos vásárlói roham. Akit érdekel az akciókban résztvevő üzletek neve, címe, honlapja, az kattintson ide.

Két vörös házasítás 2005-ből, egy közhelyesen nehéz évjáratból. Az egyik Szekszárd, a másik Eger környékéről. Mindkettő lehetne akár bikavér is, ám egyik sem akar az lenni. Három fajta közös bennük, a szekszárdit még fűszerezi negyedik is. Az egyik valóságos márkanévvé nőtte ki magát, lassan egy évtizedes múltra tekint vissza; a másik most kezdi útját, azt sem tudhatjuk még, lesz-e folytatása. Az egyik hagyományosan latin nevet kapott egy kis kényszer csavarral; a másik hagyományosan magyar nevet, ékezettel jelölve elfelejtett konnotációk emlékét.

Tompulok megállíthatatlanul. Egyre többet kukacoskodok, lamentálok, kármentőzök, ha kékfrankos kerül a poharamba, pedig istenuccse övék a szívem csücske. Két év lelkiismeretes fajtafaggatás után vagy én lettem überfinnyás (abcúg osztrákok! bloody Buttler!), vagy az inputban várt minőségi ugrás maradt el, de ritkán adódik alkalom lelkendezni. Pedig választásaimban szánalmasan konzervatív vagyok, új névnek alig van esélye, hogy megmaratonozzam. Most is csak a javából válogatok, néhány pályatárs nyomtalanul elszállt. (A soron következő etapban azonban borul minden: egy szekszárdi terroirkalóz (és életörömgenerátor) ajándékcsomagja visszarángat a napfénybe.)

Ezen a héten két fiatal borász hárslevelűjét bontottam ki. Mindketten Tokaj-Hegyalján művelik a területeiket, és mindketten a kézműves módszerekben hisznek. Céljuk is hasonló: a lehető legtöbbet visszaadni boraikon keresztül az évjáratból, a talajból. Fontosnak tartják a tradíciót, de hisznek az újszerűség erejében is. Közös bennük az is, hogy a Tokaji Bormívelők Társaságához tartoznak. Hárslevelűik azonban markánsan eltérnek egymástól.

Mindig is veszélyes volt borral foglalkozó sajtóorgánumoknak a gasztronómia boron túli terepére tévednie. Emlékezetes pofáraesések, összeveszések és kínos szituációk alakultak már ki ebből, hogy a bizonyos mércék közötti égbekiáltó különbségeket ne is említsük. Azonban ahogy a Wine Spectatort bealázta egy amerikai gasztro-író, azt talán még évek múltán is emlegetni fogják szerte Kulináriában. Hogyan nyert Wine Spectator-díjat egy nem létező étterem? A linkért köszönet Szindbádéknak.

Két nagyobb, ám nem éppen sokat emlegetett tokaji chateau elérhető árú furmintja kerül ma terítékre. Mindkettő jó referenciával érkezett, csalódást nem is okoztak. Végül azért mégis inkább csak félsikert mondanék. A csúcsbor inkább csupán korrektnek mutatkozott, a delejező, ha nem is delejezett, de kedves és szép volt. Viszont megvan az évjárat térítőbora: a Dereszlát bátran ajánlom mindenféle koktélozó vagy egyéb tévúton járó alkoholistának a szárazhoz vezető rögös út első bátorító lépéseként. Megfordítva pedig minden szárazfetisizmusban szenvedő borsznobnak az édesek felé vezető ördöginek vélt út kezdete gyanánt. A furmint könnyedebb arca következik. Nem kell majd bazalttufákat kihalászni a kóstolópohárból.

Lassan beköszönt az ősz, és jönnek vele a szokásos boros fesztiválok. Csak emlékeztetőül három közelgő fővárosközeli rendezvényre hívnám fel a figyelmet nehogy valaki puszta figyelmetlenségből lemaradjon. Ha a kedves olvasó tud valami egyéb szintén kihagyhatatlan kóstolási lehetőségről, ne legyen rest, ossza meg velünk és a többiekkel.

Néha gondban vagyok, mit is kóstoljak meg. Most ilyen problémám nem volt. Egyrészt vörösbort kívánt a szervezetem a sok hárslevelű közepette. (Úgy látom, ez nem egyedi eset.) Másrészt a Radovin Borműhely megnyitotta XIII. kerületi kapuit, ahol rögvest akciósan kínáltak borokat, köztük az általam még nem kóstolt Németh János két tételét is. Harmadrészt: legutóbbi somlói kirándulásomon Takács Lajos hívta fel a figyelmemet a fiatal szekszárdi borászra, s az ő Porkoláb cuvée-jére. Eldöntetett: ezt a bort dugóztam ki.

Nem tudom, ki hogy van vele, én néha besokallok a borászati bluechipektől, ilyenkor bőszen kezdem keresni az ismeretlenebb pincészetek még ismeretlenebb borait. Rizikós vállalkozás ez, persze, az ember ilyenkor annyi ihatatlan lötymedékbe fut bele, hogy számolni is alig bírja, de mindezt feledteti, amikor néha igazán szép darabbal találkozik. A Borfalunak is azzal a feltett szándékkal indultam neki, hogy márpedig most általam nem ismert pincészetektől fogok kóstolgatni, de aztán néhány empirikus pofon után persze nekiugrottam az ismertebbeknek is. Ezt kompenzálandó azzal az igénnyel vágtattam le minap a belvárosi Présházba, hogy ismeretlen bort adjanak nekem. Így botlottam bele Miklós Csaba chardonnay-jába, amiről persze később kiderült, hogy szőrmentén vörös és fehér kolléga is találkozott már vele, így a verbális defloráció helyett csak saját tudatlanságom vált égető bizonysággá. Van ilyen, na. Számomra mindenesetre nem volt ismerős sem a bor, sem készítője, magamévá tettem tehát a palackot. És nem is tettem rosszul.

A furmintok után/közben muszáj volt már egy kis vöröset innom. Nemrég vettem egy vegyes hatos kartont az új St. Andrea dűlősekből: a válogatás két kékfrankosát érte el így végzete dugóhúzó által. Az egyiknek alighanem jót tett volna, ha békén hagyom még egy darabig, bár így is igen jólesett. A másik viszont azt mondta, épp jókor nyitottam rá, bár az is lehet, hogy ezt a palackot a jövőből küldték vissza csak most, csak nekem.

Azzal a programmal tettem be a lábam a Borfaluba a múlt héten, hogy a nemrég megfogalmazottaknak megfelelően igyekszem kevésbé ismert és kevésbé sztárolt borászokat és pincészeteket látogatni egy pohárka erejéig. (Ez persze csak nagyon kis részben sikerült, sok sokkal ismeretlenebbet is felkereshettem volna.) Egy ideje nem nagyon kóstolok, inkább iszom, ezért belőttem a határt tizenötre. Mindenütt az elvben jobbak közül kértem valamit, csak egyet. Így jött ki a 15/15.

Tokajban hatalmas szellemi- és terroirpotenciált mozgósítottak annak érdekében, hogy nagy száraz borok szülessenek, no meg az ehhez nélkülözhetetlen „elég nagy” száraz borokból álló talapzat. A fajta, aminek atlaszi vállára a terhet púpozzák: a furmint. Hogy a Hegyalján eredendően kiváló aszúsodási hajlama miatt meghatározóvá vált fajta szárazon mire képes, még nyitott kérdés. Ha a tolóerőt szolgáltató területet, tehetséget és szakmai tudást nézzük, akkor a száraz furmintnak a csillagos ég a határ. Ha a borok érlelési potenciálját, akkor egyelőre a gravitáció áll nyerésre. És kibicként hadd dobjak kesztyűt a hosszútávú remény arcába: a furmint nagyon ritkán finom, ezért széles szavazóbázisra nem számíthat.