2004-ben jártam először Montalcinóban, és azóta, egy év kihagyással, minden nyáron visszatértem legalább egy hétre. Regisztrált brunelló-szavazónak 2006 óta mondhatom magamat, a montalcino-sovinizmus pedig úgy 2008 környékére alakulhatott ki bennem. Azóta kísért a félelem, hogy egy kóstoló közepén ráébredek, ez is csak egy a sok borvidék közül. Az évek múlásával, a horizonttágulással arányosan növekszik a kiábrándulás esélye, de hiába lettem tapasztaltabb, finnyásabb, hiába kúszik följebb a mércém, a kijózanodás mindezidáig elmaradt. Idén nyáron pedig lehetetlen volt nem észrevennem, hogy hiába az ostorozás, Montalcinóban egyre jobb borok készülnek, és ez főként az aktuális rossókon mérhető le. A '08-as és '09-es rossók átlagszínvonala jóval az '05-ös, '06-osok fölött jár. De hogy ne csak én hájpoljak, hadd idézzem Eric Asimovot, a New York Times borkolumnistáját, aki így összegezte az őszi rosso-tesztjük hangulatát:
Így utólag nem is értettük, hogy mire föl csaptak ekkora hűhót [értsd: Brunellopoli]. Ültünk az asztal körül, miután megkóstoltunk húsz rosso di montalcinót, és tobzódtunk a tiszta sangiovese összetéveszthetetlen földes, poros ízeiben. Megnyerően fanyar, citrusos, cseresznyés ízükkel ezek a borok őszinték és magukkal ragadóak voltak, mint egy jó trattoria főztje. Arra szólítottak, hogy kevesebbet dumáljunk, és többet igyunk.
Olvasson még
Utolsó kommentek